KIRÁLYFIAKARCSA. A Csallóközben, Dunaszerdahelytől négy kilométerre található kicsi községben még ma sincs vezetékes víz, de van számos elmélet, amely a falu nevét magyarázza. Az először II. Endre király 1215-ös keltezésű oklevelében említett Karcsa egyes kutatók szerint az egyik legősibb szavunk, honfoglalás kori fejedelmi és bírói méltóságot jelölt. A néphagyomány szerint – mondja Királyfiakarcsa polgármestere, Csiba János – a honfoglaló hét vezér egyikének a fiát Korczannak hívták, a Csallóközben telepedett le, az általa alapított helységeket nevezték aztán Karcsának. A tizenkét Árpád-kori település mindegyikének a nevében szerepel a „karcsa” szó, hatot közülük Királyfiakarcsa fogadott magába, a másik hatot Egyházkarcsa mondja a magáénak. Mostanában egyébként Ázsiában is felfedeztek egy karcsa nevű törzset – mondja a polgármester. Más, szakavatott etimológusok török eredetűnek vélik a kifejezést, és a fekete vizet vagy a kisebb erődítményt jelölő török szavakkal hozzák összefüggésbe. A település összetett nevének az első tagján, a Királyfián azonban senki nem vitázik, mindenki tudja, hogy Királyfiakarcsa lakói a katonáskodó várjobbágyok – úgymond – előkelőbb rétegéhez, a szent király szabad és hűséges jobbágyfiainak a rendjébe tartoztak, szolgálataik fejében az uralkodótól „örökös” adókedvezményt kaptak.
A Duna legnagyobb szigetén, a Csallóközben megtelepedő szabad jobbágyfiak – királyfiak – életét eleve meghatározta a nagy folyó, hol tündérek birodalmát, aranykertet varázsolt-vont köréjük (sokáig így is nevezték a Csallóközt: Tündérbirodalom, Aranykert), hol pedig árterületet, mocsaras vidéket. Noha már a XV. században megpróbálták gátak közé szorítani a kiszámíthatatlan folyót Zsigmond király rendelete szerint, tervszerű árvízvédelemről csak a XIX. század utolsó évtizedeitől fogva lehet beszélni. A Duna szabályozása előtt főleg halászatból éltek itt az emberek – meséli a polgármester, akinek a vezetékneve tanúsítja, hogy felmenői hosszú századokon át a Karcsa falvak lakói voltak. A bécsi halpiacon külön standjuk volt a csallóközi vizásoknak. Aranymosással is gyakorta próbálkoztak a helybéliek, meggazdagodni azonban nemigen tudtak belőle. A Duna szabályozása után Európa legterjedelmesebb szárazföldi szigetén bőségesen jutott szántóföld az itt élőknek, akiknek a döntő többsége most is, a sorozatos be- és kitelepítések ellenére is magyar. Az új évezredben aztán éppen ezeket a vetésterületeket féltették a falujuktól légvonalban mintegy tíz kilométerre megépített bősi vízi erőműtől a karcsaiak.
Ezer lakosa van a Szentkirály-szövetség büszke tagjának, Királyfiakarcsának, kilencvenöt százalékuk anyanyelvéhez, nemzeti kultúrájához ragaszkodó magyar. Magyarnak lenni hivatás, tartják arrafelé az emberek. Többségük Dunaszerdahelyre jár be dolgozni, a gyermekeket viszont a királyfiakarcsai négyosztályos magyar iskolába íratják be. A legtöbb szülő ragaszkodik hozzá, hogy anyanyelvén tanuljon a gyermeke, tanítót is találni, a magyarországi felsőfokú képezdék gondoskodnak róla, hogy ne legyen tanárhiány a szlovákiai magyar iskolákban.
– Amikor a rendszerváltozás után megnyíltak a határok, az első útjaink Bécsbe vezettek, mindenki a mesés nyugaton szeretett volna meggazdagodni. Aztán rá kellett ébrednünk, hogy csak a legjobb munkaerőt fogadják tárt karokkal odaát – meséli Csiba János, a község hatvankét esztendős polgármestere. – A mai napig sokan átjárnak Ausztriába szezonmunkára, de azzal tisztában vannak a királyfiakarcsaiak, hogy a biztos megélhetés feltételeit a szülőföldjükön kell megteremteniük.
Királyfiakarcsán van egy kastély (azt mondják a helybéliek, a közeljövőben fogják helyreállítani), van egy tájház, egy katolikus templom, egy százéves tűzoltókocsi, szobra Szent István királynak, amely „az egyenlő jogok és esélyek alapján való történelmi megbékélés és az európai integráció megteremtése érdekében” kötött Szentkirály-szövetség ajándéka, Petőfi Sándornak pedig mellszobra is, emlékműve is áll a faluban.
Miért éppen Petőfinek jutott ez a megtiszteltetés? – kérdem Királyfiakarcsa polgármesterét. A költő, amikor még azt sem tudta, színész lesz-e belőle vagy poéta, járt ugyan a Csallóközben, Orlay Petrich Soma örökítette meg, miként vágott neki az útnak – természetesen gyalogszerrel – az 1841 tavaszán a katonaélet által „igen durvává tett” fiatalember, de ismereteink szerint nem jutott el Királyfiakarcsáig.A kérdésre egyszerű a felelet:
– Mert Petőfit mindenki érti, mindenki szereti.
*
BAKONYSZENTKIRÁLY. A Zirctől tizenöt kilométerre, az Aranyos-patak mentén, szinte a cseszneki vár lábánál fekvő Bakonyszentkirály nevét XIV. századi oklevelek említik először. A régi pergamenek azt mutatják, hogy a királyi birtokként számon tartott terület eredetileg a Zentkyral nevet kapta, s mert a Bakony rengetege ölelte körül, a többi Szentkirály nevű falutól való megkülönböztetés végett hozzáillesztették a Bakony szót az elnevezéséhez. A településnek a török idők utáni történetét – szomorú s jellegzetes adaléka ez is a magyar históriának – idegen katonai felmérések és térképek rögzítették. Ezekből a XVIII. és XIX. századi militáris kimutatásokból tudhatja meg az utókor, hogyan lett a már a rómaiak és az avarok idejében is fontos hadi utak kereszteződésénél elhelyezkedő falucskából Németszentkirály meg Magyarszentkirály. Az egyik falurészt katolikusok lakták, szőlőskerteket műveltek, vízimalmokat működtettek, különböző kézművesmesterségekkel foglalatoskodtak, a másik részt protestánsok birtokolták, ők kizárólag földművelésből éltek. Ma ezer lakosa van Bakonyszentkirálynak, és senki nem emlegeti föl, hogy kinek az őseit telepítették be német földről, és kik a török pusztítást túlélő magyarok utódai. A szép, új iskolát három önkormányzati szövetségre lépő falu, Bakonyoszlop, Csesznek és Bakonyszentkirály hat–tizennégy évesei népesítik be. Az immár művészeti alapoktatást is biztosító tanintézet névadója a bakonyoszlopi születésű Békefi Antal népzenekutató, akinek több mint huszonkét év után a Hagyományok Háza gondozásában nemrégiben jelent meg az a tanulmánya a kovácsok tevékenységének zenei szempontú vizsgálatáról, amelyhez az élményanyagot minden bizonnyal még gyermekkorában a bakonyszentkirályi kovácsműhelyekben szerezte a szerző. A faluban ugyanis több kitűnő kovácsmester is dolgozott, munkájuk emlékét egy évtizeddel ezelőtt még múzeum vigyázta. („Ma, a gépesítés és az automatizálás rohamos előretörésének a korában egyre inkább feledésbe merülnek a hagyományos termelési módok – írta Békefi Antal –, s velük vesznek azok a munkadalok, munkarigmusok és jellegzetes munkaritmusok, amelyek a sokszor fárasztó manufakturális munkát szervezték, segítették.”) A kovácsmúzeumot azonban bezárta a nincstelenség, újraélesztésével most próbálkozik a község önkormányzata.
A kéttemplomú kis községben a március 15-i ünnepséget a református templomban szokták tartani, katolikusok, protestánsok együtt emlékeznek a szabadságharcra, s arra a nemzetőrkapitányra, Szabó Sándorra, aki a bakonyszentkirályi református temetőben nyugszik. (Szabó Sándor, azt az időt leszámítva, amikor a haza hívó szavára 1848-ban nemzetőrnek állt, harmincegy éven keresztül szolgált református lelkészként Bakonyszentkirályon. „Az igaznak emlékezete áldott” – ezzel a bibliai idézettel emlékeznek rá a helybéliek.) A falu főterén szobor látható, 2001-ben a millenniumi kormánybiztos, Nemeskürty István közbenjárására kapták a bakonyszentkirályiak. Pogány Gábor Benő szolnoki szobrászművész, Somogyi József tanítványa azt a pillanatot rögzítette bronzban és márványban, amikor az államalapító István Mária kegyeibe ajánlja a Szent Koronát. A műalkotás mellett áll a falu kútja, a gránitlapon, amely a vízforrást fedi, a Szentkirály-szövetségben társult valamennyi település neve olvasható.
Csillag Zoltán, Bakonyszentkirály polgármestere büszkén mutatja meg a vándornak a település nevezetességeit, de a lakosság megélhetési gondjairól is készségesen beszél. A falut ma állami és magánerdők veszik körül, vegyesen. Mindegyik kevesebb munkát kínál a falu lakosságának, mint a régi idők erdőgazdasága. A termelőszövetkezetből kft. lett, ez sem képes annyi embert foglalkoztatni, mint az elődje. S ugyanez a helyzet a községtől mintegy három kilométerre levő bauxit- és kőbányákban is. A falu lakóinak a nagyobb része tehát a környező városokban kénytelen munkát vállalni, Veszprémben, Győrben, Móron. Három műszakban utaznak, oda-vissza, télen, nyáron, hóban, fagyban, kánikulában, viharban. Az otthon maradók közül egyre többen próbálkoznak a falusi vendéglátással, talán nem is hiába. A második világháború kezdetéig, a szülők, nagyszülők jól emlékeznek rá, nyaranta a nagyvárosokból sokan vonatoztak el Vinyesándormajorig, ott lovas fogatok várták őket, azokon szállították el a vendégeket szálláshelyükig. Bakonyszentkirálynak az 1940-es években négy panziója s strandja is volt, a Zörög-hegyen álló Rómer Flóris kilátóból tiszta időben – távcsővel – Pozsonyig el lehetett látni. Szabad szemmel Pannonhalmáig, Zircig. A hegy lábánál hangárt építettek a vitorlázórepülőknek. Csillag Zoltán a térségi turisztikai megbeszéléseken szünet nélkül azt hajtogatja, hogy miközben az illetékesek ragyogó elméleteket gyártanak arról, miként lehetne idecsalogatni a népet, valójában nem kellene mást tenniük, csak visszahozni mindazt, ami ezeken a nagyszerű természeti adottságokkal rendelkező bakonyi településeken a nagy háború előtt kiválóan működött. A Cuha-völgyi vasútvonalat mindenesetre sikerült megmenteniük a jelenlegi kormány modernizációnak titulált, ésszerűtlen szárnyvonal-megszüntetési akciójától. A térség valamennyi hivatala, egyesülete és lakója harcolt érte. Fából faragott tábla, a népi iparművészet jeles alkotása figyelmeztette a népet: Ne engedjük a vasutat elKókavetyélni! Határozott és céltudatos kiállásukat odafentről alighanem a községüknek nevet adó szent király is pártfogolta.
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
