A legmegbízhatóbb mindig a hazai

Meghökkentő valósággal találkoztak híreket vagy tudósításokat olvasó-hallgató polgáraink, amikor arról tájékozódhattak, hogy a tej- és tejtermékválaszték harminc százalékát külföldről hozzák be. Országunk az 1980-as években komoly mennyiséget értékesített magyar tejipari termékekből határokon túl, és a választék bőséges volt. Élelmiszer-termelő „nagyhatalom” voltunk Közép-Európában, és az állam behozatalra nem szorult. Mára leszakadtunk. Ironikusan úgy fogalmazhatunk: így múlik el a világ dicsősége. Szomorú lenne, ha csak a panaszáradat kerülne olvasóink elé, mert akkor sorakoztathatnánk a rendszerváltozást közvetlenül megelőző privatizációs bűnöket, majd 1990 után a magyar élelmiszer-termelés ágainak elpazarlását, az Európai Unióba történt belépésünk szánalmasan szerencsétlen betagozódását, a koppenhágai egyezkedést, ami a magyar kormány felkészületlenségét, mezőgazdaságunk csődjét jelentette. Ahol hiányzik a hazai piacvédelem, ott azonnal megjelennek a terjeszkedők, méghozzá a legérzékenyebb területeken, ez pedig a mindennapi ellátás. Még az a nagyon sötét, parasztságunkat bélyegző minősítés is elhangzott: ha nem termelnek a gazdáink, majd hozunk be külföldről, akkor majd megtanulják a mindig akadékoskodók, hogy itt nem ők parancsolnak. Ez a „bölcs tanítás” sokba került a hazának, „eredményeit” azóta is megsínylettük. Ahol nincs becsülete a hazai termékeknek, ott elvész a munka értéke, amelyet egyének, családok, termelési szövetségek állítanak elő bizonytalanra.
A magyar nép megnevelése, amúgy szocialista módra, felmérhetetlen károkat okozott. Nem volt értéke a munkának – mindmostanáig sincs –, mert például hiába termeltek, nem volt felvásárló és kereskedő, bár a fogyasztó soha nem hiányzott, így joggal érezték az emberek, feleslegessé váltak a nemzet szemében. Bizalmat veszíteni egyik napról a másikra lehet, visszaszerezni évekbe kerül. Maradtak „szigetek”, ahol a megszervezett felvásárlás és értékesítés nehéz próbáját megállták előbb társulás, később részvénytársasággá átalakítás formában, és azok túlélték a bajokat. Ennek felismerése irányított Jászapátiba, ahol olyan tejfeldolgozó üzem példájával találkoztam, amely mostanában fehér hollónak számít. Jáger Sándor igazgató először a Jásztej nevet hordozó vállalkozás leglényegesebb alapszámaival ismertetett meg, de hangsúlyozta a gazdaságosság követelményeit is, mert azok nélkül talajtalan lenne minden erőfeszítés.
– Naponként 3200 fejőstehén termelése érkezik be helyből és 20 kilométeres körzetből huszonhat korszerű szállító gépkocsival, hogy 170 dolgozónak munkát adjon. Tenyésztésre és tejtermelésre szakosodott gazdaságokból, hozzátehetem, kisebb családi gazdaságokból érkezik a hűtött tej, amely zárt rendszerű – szállítás-fogadás-feldolgozás – formában minden külső szennyezettséget, tehát a szabad levegőt kizárva jut a feldolgozóba. Természetesen a laboratóriumi ellenőrzés nem marad el, az európai uniós előírásokat szigorúan betartva tudunk hatvanhétféle tejet, tejterméket szállítani Budapest, Nógrád és Borsod megye üzleteibe.
– Hány év kellett ahhoz, hogy minden követelménynek megfeleljenek, beleértve az uniós előírásokat is?
– 1992-ben kerültem a tejipari vállalat jászapáti üzemének vezetésébe, amikor az első követelmény a korszerűsítés volt. Minden kis területre volt összeszorítva, melyet nemcsak kinőttünk, de már akadályozta a továbblépést. Ebben legelőször szívós küzdelmet jelentett a fennmaradás, mert egymást érte a tejipari vállalatok összevonása, eladása, az új tulajdonosok mohóságukkal mindent elkövettek, hogy a régi üzemeket csődbe juttassák. Ősi recept: megjelent az üzletekben az olcsóbb kínálatuk, még azt sem mondanám, hogy minőséget rontva, de lényegesen alacsonyabb áron, és amikor a partnert tönkretették, felemelték az árakat. A vásárló szívta a fogát, de nem volt mit tegyen, nem volt más, megvette. Hazai termékeink árvédelme sehol nem volt, mindenki a maga baján kellett segítsen. Így ment tönkre az országosan jelentős magyar tejipar, vállalatainak nagyobb felét csődbe juttatták a nyerészkedők. Többen közülük meggazdagodva aztán otthagytak mindent, mert ők már megtalálták a számításaikat.
– Önök megmaradtak, és sikerült a népszerűségüket is növelni…
– Ezt már kimondhatjuk, de nagy ára van a túlélésnek. És hogy ez azonnal érthető legyen, uniós szakemberek ellenőrzése nyomán száznegyvenmilliós műszaki beruházást kellett nagyon gyorsan megvalósítanunk, mert előírás kötelezett bennünket. Megcsináltuk, de komoly erőfeszítésbe került. Mert mi a partnereinknek nem mondhattuk, várjanak a beszállított alapanyag megtérítésével, mert arról voltunk ismertek, hogy a fizetési fegyelmet mindig betartottuk. Mindezeken túl a csomagolás állandó korszerűsítése folyamatosan növeli kiadásainkat. De a versenyt állni kell! A termékbővítés is új feladatokat ad, miközben a fizetési fegyelem, ami valamikor szinte törvény volt, irányunkban mostanában meglazult. Rajtunk minden számon kérhető, de partnereink nagyvonalúsága nemegyszer okozott komoly fennakadást. Mindezekről a vásárlónak sejtése sem lehet.
– A termelés bővítése azért is fontos lenne, mert az egészséges táplálkozás megkövetelné a nagyobb mennyiségű tejfogyasztást.
– Nem is olyan régen még országunk egy főre jutó tejfogyasztása 230 liter volt, szemben a mai 170 literrel. Ez életminőség-mutató számadat. De Hollandia, Dánia tejfogyasztása lényegesen magasabb. Persze az is a szegényedés mutatója, hogy ma összesen 750 ezer szarvasmarha van országunkban, mert sok-sok családi gazdaságban nincs tehén évek óta, és a valamikori tejbegyűjtés szervezése összeomlott. Márpedig tehéntartásra berendezkedni a mostani leszegényedett, háztáji keretek között megoldhatatlan.
– Visszatekintve a jó hagyományokra, hazánkban a tej és tejtermékek népszerűsítése program volt. Most beszűkült az iskolatej-akció, és a gyerekszegénységre figyelmeztető szakemberek felhívásai mintha süket fülekre találnának. Ugyanakkor sokat emelkedtek a tejtermékek árai. Ezt hogyan ítéli meg, igazgató úr?
– Magam ellen szólnék, ha nem értenek egyet azzal, hogy legyen kiemelt népélelmezési áru a tej, és igenis legyen gyereknek-idősnek mindennapi tápláléka. De ezt nem egy zrt. tudja megoldani. A legrosszabb helyzetben a tejipar van országunkban, mert a szállítás-csomagolás-minőségóvás éppen a fogyasztók érdekében szigorúbb, és emiatt árcsökkenés nem várható. De van itt valami fontosabb dolog, amit így jeleníthetek meg: tudatformálás. Körülöttünk, mellettünk a hozzánk hasonló nemzetek a saját terméküket hathatósabban védelmezik.
– Valóban, jó példa erre a szintén uniós tagságot nyert Finnország, ahol addig nem vásároltak az emberek más országból származó árucikket, amíg a hazai mezőgazdasági termékek el nem fogytak.
– Éppen ez az, védelmezték a sajátjukat, még akkor is, ha az nem volt olyan értékű, mint az import. Ez nem valami túlhajtott nemzeti elfogultságból fakad, ez más nemzeteknél természetes. Minket ilyen törekvéseinkért különböző vádakkal illetnének. Én mindössze azt kívánom hangoztatni, hogy minden idegenből behozott termékkel szemben minőség – tehát tartalom, csomagolás, azaz forma – terén értékesebb árut kínálunk a hazaiból. Azt is megkockáztatom, olcsóbban, mert a minőség állandósága többet ér, mint egy-egy alkalomra nagy szenzációval kísért áruféleség, amely beltartalmát tekintve nem mérhető a magunkéval. Ez nem a túlértékelt nemzeti tartás eredménye, hanem a sajátunk értékének megbecsülése.