Az alagút eleje és vége

Kétszáz jó forintért kél a hús kilója, mintha minden marha Kádár fia volna – énekeltük hajdanán baráti közösségekben a kissé elferdített spanyol mozgalmi dalt, amelynek refrénje különösen aktuálisnak tetszett akkoriban, a nyolcvanas években: ne hallgass soha el, mer’ a bűnös te leszel…
Persze azokban az években sokszor elhallgattunk, hol önkéntesen, hol kényszerűségből. Azt azonban nem gondolom, hogy emiatt a hallgatás miatt mindig és mindenki bűnös lett volna. Akkor legalábbis. Ma természetesen egészen más a helyzet a hallgatással, s még inkább az a hazugsággal kapcsolatban.
A Kádár-kornak hála istennek vége lett, s ma már a kétszáz forintos hús is a múlt homályába vész. Egyre több ismerősömtől hallom, s persze személyes tapasztalataim is erősítik: az utóbbi hetekben-napokban szépen, lassan mintha mindenért többet kellene fizetni a közértekben, élelmiszerüzletekben. Nem jelentettek be ugyan semmilyen jelentős áremelést a kereskedők, mégis, mintha egyre drágább lenne az élet. Vásárlóként úgy tetszik: az élelmiszerek, a kenyér, a hús, a tejtermékek árai mintha elszabadultak volna. Nem tudom ezt semmilyen hivatalos statisztikával igazolni, annál inkább nem, hogy a Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi – júliusban közzétett – gyorsjelentése szerint mindössze 0,4 százalékos volt az egyhavi átlagos fogyasztóiár-emelkedés, s ezen belül is az élelmiszerek árai csupán 0,3 százalékkal emelkedtek. Igaz, ha egy év távlatából nézzük a hivatalos adatokat, már sokkal lehangolóbb képet mutatnak a számok: 12 hónap alatt, 2006. júniushoz viszonyítva az élelmiszerek árai az átlagosnál nagyobb mértékben, 10,5 százalékkal emelkedtek. A KSH szerint jelentősen drágultak a péksütemények (32,6), a liszt (31,8), a kenyér (23,5), a baromfihús (16,9), valamint a cukor is (12,3 százalékkal). Amiről viszont én beszélek, arról a KSH még nem tudhat, illetve ha tud is, még nem tudósított bennünket. Az is lehet persze, hogy mindez csak valami rossz érzés egyelőre, a jövő előrevetítése; bár ha az átlagosnál picit jobban kereső ismerőseim is rossz érzésekkel távoznak a pénztártól, s otthon újraszámolják a tételeket, valami csak lehet a dologban.
Pedig a hírek szerint még csak most jön a feketeleves. Ellenzéki politikusok, s jó néhány nem politikus agrárszakember is figyelmeztetnek: a szélsőséges időjárás és az elhibázott agrárpolitika miatt akár negyven százalékkal is drágulhatnak az élelmiszerek árai. Erre a kormány általában azzal válaszol, hogy ezek az ellenzékiek nem tudnak mást, csak riogatni, a helyzet korántsem olyan rossz. De most mintha ők sem hinnének ebben a riogatósdiban, s azon gondolkodnak, legalábbis ezt állítják, vajon mit tehetnének a drágulás megakadályozása érdekében. Kérdés, hogy nem késő-e már minden.
Mindez persze önmagában is félelmetes jövőt vázol elénk őszre-télre. Mert enni muszáj, s a hűvös statisztikai adatok mögött valóságos emberek élnek Magyarországon, s már így is nagyon sokan vannak, akik nem a plazmatévé, hanem a mindennapi kenyér bűvöletében élnek. Közel hárommillió ember, az ország lakosságának majd egyharmada már így is nehezen tudja előteremteni a megélhetéshez szükséges pénzt, gyermekek százezrei kénytelenek szembenézni a mélyszegénységgel. Gondoltuk volna, hogy a XXI. században, a dübörgő gazdaság és a szociálisan rettenetesen érzékeny „baloldali–liberális” kormány uralkodása idején újra milliók gondja lesz az „egyszer jóllakni”? Hogy sok tízezernyi magyar iskolás üres hassal megy reggel az iskolába? S mint tudjuk, így még a Himnuszt sem lehet énekelni, de kevéssé érdekes a történelemórán a honfoglalás, a matekórán a másodfokú egyenlet megoldó képlete is. Milyen érvényes mondanivalója van ma a politikának annak az idős néninek, aki a napokban kétségbeesetten keresett az egyik ABC-ben félliteres tejet, s az eladó kedélyes felszólítására, hogy vegyen literest, akkor holnap nem kell jönnie, fájdalmasan árulta el: egy liter tejre nincs pénze… Pedig nyilván ez a néni is valahogy csak ebben az országban élt 70-80 éven keresztül. Dolgozott, ha mást nem, otthon, gyermekeket nevelt, akiket esetleg már valamilyen csoda folytán túl is élt, hozzájárult mindahhoz, amit ma Magyarországnak nevezhetünk.
Mi lesz ezekkel az emberekkel, ha tényleg bekövetkezik egy ilyen óriási élelmiszer-áremelkedés? S mi lesz Magyarországgal? Mert azt még csak-csak le lehet nyomni az emberek torkán, hogy a kormány hazudott, és nem csinált semmit – bár láttuk tavaly ősszel, hogy azt sem könnyen. De szembe tudunk-e nézni az éhező gyermekekkel, a kétségbeesett szülőkkel? Ellenük vajon hatásos lesz-e a könnygáz és a gumilövedék? A szomszédos Szlovákiában egyszer már tört ki éhséglázadás, igaz, csak helyi szinten. Fel vagyunk-e készülve ilyesfajta „sajnálatos” eseményekre, nem „rendőrszakmailag” – embereket verni többnyire könnyű erőszak-monopóliummal a hátunk mögött –, hanem és főképpen lelkileg?
Mert ne feledjük: mindenféle áremelés nélkül is éppen elég feszültség halmozódott fel az elmúlt években kormányunk áldásos tevékenysége folytán. S még szerencséje is volt Gyurcsányéknak, mert például hiába nőtt a gáz és a fűtés ára – a vezetékes gáz 53,3, a távfűtés 41,7, az elektromos energia ára 21,2 százalékkal emelkedett az elmúlt egy évben –, igazából kevéssé érezték meg ezt az emberek az enyhe tél miatt. Gondoljunk csak bele: a negyvenszázalékos élelmiszer-áremelkedés, plusz egy kemény tél hány újabb családot taszítana kilátástalan szegénységbe? Hány újabb ember gondolja majd úgy – most sincsenek kevesen –, hogy már tényleg elég volt: valamit tenni kell, mert már nem ideológiákról, jobb-bal oldalakról, hanem a puszta életükről, a megélhetésükről, a gyermekeik korgó gyomráról van szó. Emlékezzünk csak Petőfire: „Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?” Az egykori elvtársak pedig előhúzhatnák, mint bűvész a nyulat a cilinderből korábbi marxista énjüket, s emlékezhetnének arra, hogy egykor úgy gondolták: a lét határozza meg a tudatot, s van olyan helyzet – ők ezt forradalmi jelzővel illették –, mikor az „elnyomottak” nem hajlandók a régi módon élni, az „uralkodó osztály” pedig nem képes a régi módon kormányozni.
A kormány most (is) úgy viselkedik, mint az a mozdonyvezető, aki szemét becsukva csak nyomja a „gázt”, lesz, ami lesz, mindegy, hová vezetnek a sínek, hogyan állították a váltókat.
Mi persze hiába szólunk, talán túl hangosan dübörög az a mozdonymotor, vagy egyébként is süket a fülük a hallásra. De nem hallgathatunk akkor sem. Amúgy a cikk elején idézett mozgalmi dalocskának a kezdősorait is érdemes ideidézni, persze csupán a történelmi hűség kedvéért: Tavasz jár a távol, kéklő hegyek ormán, jövő aratásra megbukik a kormány…
De miért is várnánk a következő aratásig?