Az illem szocliberális helye

Öltönyös férfi ül a vécén, kezében az Élet és Irodalom egyik példányával. Dolga végeztével észleli, hogy elfogyott a tartóból a papír. Némi töprengés után megfelelő méretű darabokra kezdi tépni az újságot, ám közben megakad a szeme egy cikken. Aztán egy másikon. „Minden betű” – jelenik meg a felirat a képernyőn (nyilván arra utalva, hogy minden betűért kár.) Mivel hősünk is így gondolkozik, áldozatot hoz: nem végzi el a tisztálkodási aktust. Később látjuk, amint egy elegáns éttermen áthaladva nadrágján át a fenekébe markol, s megvakarja ott, ahol viszket. Nem holmi kalózportálon, nem is névtelenül az internetre dobott zugvideón látható mindez, hanem az Élet és Irodalom című, nagy múltú hetilap online kiadásának címoldalán, mégpedig a periodika – mondjuk így, hivatalos – reklámjaként.
„Az Élet és Irodalom ma Magyarországon gyakorlatilag az egyetlen irodalmi-közéleti hetilap, és ezáltal jelentős értékek hordozója. Az olvasó egyszerre talál benne színvonalas irodalmat, műkritikát, könyvbírálatot, élvonalbeli szerzőktől származó publicisztikát, tényfeltáró, oknyomozó riportokat, interjúkat és olyan, gazdasággal kapcsolatos írásokat, amelyek témájukkal, hangvételükkel és szerzőgárdájukkal egyaránt eltérnek a más lapokban megjelenő elemzésektől… Lapunkban anélkül szólalhat meg az autonóm gondolkodású értelmiség, hogy különféle politikai és gazdasági érdekeket kellene szem előtt tartania –” így szól az újság (mérsékelten szerény) önjellemzése, amely szintén az említett honlapon található. E szöveg állításaival szemben a valóság az, hogy az ÉS az önmagát „autonóm értelmiségnek” nevező balliberális szellemi beltenyészet brosúrája, igen egyszerű koncepcióval: a kormányt támogatni, az ellenzéket pedig támadni kell. Az ÉS-ben föllelhető publicisztikák és oknyomozó írások természetesen fikarcnyit sem ütnek el azoktól, amelyek a szoclib sajtó egyéb orgánumaiban olvashatók. Mindez még nem gond: az összes politikai erőnek van értelmiségi hátországa, lapjai és egyéb orgánumai (még az újnyilas csoportosulások is megalkották a maguk emblematikus sajtóját, a megrendítően ostoba és aljas kuruc.info képében); legfeljebb az ÉS a szokottnál is szemtelenebbül hazudja függetlennek magát.
Ami első látásra meglepő, legalábbis az önminősítő szöveg kerek, a társadalmi érintkezés szabályainak megfelelő mondataihoz képest, hogy a címlapon virít ez a – valami érthetetlen okból vad dobszóval kísért – vécéjelenet. Nem holmi kőkeresztény prüdéria az oka, hogy meghökkentem, s csak némi elmélkedés után értettem meg, miről is van szó tulajdonképpen. Az ábrázolt aktus vitathatatlanul természetes; ám az is kétségtelen, hogy ab ovo az intim szférába tartozik. (Igaz, Louis Bunuel egyik kultuszfilmjében a vécén ettek a szereplők, és az étteremben végezték a dolgukat, de ez épp arra utal, hogy a dolgok ilyetén fölcserélése nem normális.) Létünk e klasszikusan rejtett mozzanatát azonban az ÉS nemcsak láthatóvá teszi, hanem – címlapján szerepeltetve – az általa vállalt értékek hordozójává, mintegy értékrendjének emblémájává is avatja. Igaz, a főszereplő végül nem használja fel a lapot, de az értékprezentáció mégiscsak a székletürítés sajátos kontextusában történik. Hát hogyan kerül mindez egy reprezentatív folyóirat címoldalára? Nincs ebben ellentmondás?
Nincs.
Abban, hogy a jelenet főszereplője elegáns úriember, gyaníthatnánk egy kis neoavantgárd polgárpukkasztást: a kifogástalan megjelenés (öltöny), vagyis a látszat mögött, na nézd csak, kellemetlen – viszkető – titkok rejtőznek. Azonban a megoldás másutt keresendő. A polgári világ leleplezése egyrészt túlságosan ódivatú téma, másrészt az ÉS-rajongó öltönyös figura nem a keresztény-konzervatív (polgári) publikumot, inkább a balliberális tábort jeleníti meg. A klip hőse az intellektuális felső tízezer világából lépett ki. Sugárzik róla az elittudat: anyagilag sikeres, szellemi táplálékát a legjobb helyen keresi, s közben elég laza ahhoz, hogy átlépjen egy higiénés konvenciót, s elintézze a dolgot egy kis vakarózással.
A liberalizmus olyan ideológia, amely nemcsak politikai, hanem esztétikai téren is megjelenik. Hívei, azaz a hangos világnézeti kisebbség szerint (az ÉS például mindössze tizenötezer példányban fogy el), mindenki tehetségtelen és ostoba, aki nem az ő dogmáikat vallja, s nem hajlandó melléjük költözni a kopár és vigasztalan nyelvi gettóba. Ez persze a tahóság magától értetődő fundamentalizmusa, csak akkor ártalmas, ha bedőlünk neki. Érdemes lenne elhagynunk a sznobizmus kényelmes fedezékeit, és kimondani, hogy a fekáliairodalom, vagyis a manapság olyannyira divatos öncélú, posztfreudista, perverz és obszcén ábrázolások a hanyatlás, a kiüresedés tünetei; nem az értékek megtalálását jelzik, hanem épp azok elveszítését. A király – öltönyben is – meztelen. A ballib kultúrcézárok belső ürességüket rendezik extrém nyelvi alakzatokba, majd azt mondják: ez a művészet, lehet fogyasztani; s az ÉS hasábjain gyenge és unalmas anyagaik mellett olykor primer, napi pártpropagandát adnak elő.
Minden kornak megvan a maga szennyirodalma, amit sokszor a legnagyobbak művelnek mellékállásban; igaz ez Catullustól Janus Pannoniuson át Apollinaire-ig és tovább. Mozart titokban az anyagcsere-komikum nagy rajongója volt, e körülmény azonban nem homályosítja el kristálytiszta művészetét. Ő maga mondta: gondolkodásom útszéli, de a zeném nem az. És itt a lényeg. Alapvető a különbség a régebbi korok illetlenségei és mai trágyadombkultúra közt: az, hogy a ballib kultúrkánon karvezetői a mocskot beemelték a főtémák közé. Mindez már nem a tisztaság utáni sóvárgást, hanem a mocsokkal való megelégedettséget jelzi. (Egy kis vakarás, és kész.) Régebben, például a XX. századi avantgárdban a szándékolt vulgarizmusnak volt némi görbetükör-funkciója; ma már az sincs. S míg József Attila kétségbeesetten kiabálja, hogy a „gyereknek kél káromkodni kedve”, a mai írók többsége élvezettel káromkodik, és ezt nevezi művészi teljesítménynek.
Az élet és az irodalom, pontosabban a politika és az irodalom nem különálló, hanem szorosan (ragaszkodom az o betűhöz) összefüggő valóságok. Antonio Gramsci marxista gondolkodó úgy vélte, a kulturális hegemónián át vezet az út a politikai uralomhoz. Igaz. Előbb az emberek gondolkodását és szívét formálja önképére a hatalom, aztán már könnyebben eléri, hogy kövessék az akaratát. Az ÉS nevű szellemi fertő és a hasonló nívójú-célzatú orgánumok nélkül e hatalom sem tudta volna elérni, hogy a rendszerváltozás óta eltelt tizenhét évből kilencet közvetlen uralma alatt töltsön az ország. Egyszerre diktálnak az újságok szerkesztőségéből, a parlamentből és a pártszékházakból. Egy olyan országban, ahol az ápolatlan és tehetségtelen Bozóki András vagy a hasonló kvalitásokkal bíró Hiller István kultuszminiszter lehet, bármi szörnyűség megtörténhet. A mai kormányzat nem tesz mást, mint – meglehetősen hatékonyan – ellátja a kulturális züllés, a szellemi-lelki sivárság, a budi-életérzés politikai képviseletét.
Még annyit: a vécé mint helyszín önmagában még nem problematikus. A magyar néplélek és köznyelv a mellékhelyiséget egyenesen a normális viselkedés (a tágabb értelemben vett kultúra) egyik háttérintézményének tekinti, ezért jelöli a decensen csengő toalett, sőt illemhely névvel. Meg is illeti ez a tisztelet, feltéve, ha van bent papír, de legalább valami megoldás a tisztasági rituálé elvégzésére. Ha nincs, akkor vesszen az ÉS – a kultúra nevében.