Esszencia és abszolútum

Amennyiben a popzenére mint művészeti tevékenységre tekintünk, kétségtelen, hogy a hatvanas évekbeli megnyilvánulások közül az egyik legjelentősebb Paul Simon megjelenése volt, oldalán hű kobzosával, Art Garfunkellel. Hatásuk csak Dylanével mérhető össze, és a mai napig tart. A duó szétválása után mindketten szólóban folytatták, ami alighanem Simonnak sikerült látványosabban, különösen amikor beszállt a világzenébe, bár Garfunkel legutóbbi bárzenéje is pompás mulatság. (Az igazi persze az, amikor néha összebútoroznak, olyankor azért kisétál egymillió ember a Central Parkba, hogy visszaemlékezzen azokra az időkre, amikor nem a könyvelő volt a legfontosabb tag a zenekarokban.) A hatvanöt éves Paul Simonnak harmincöt éve jelent meg az első szólólemeze, erre emlékezik most a művész, a kiadó és a hálás utókor a The Essential Paul Simon című kiadvánnyal. A műtárgy két CD-t és egy DVD-t tartalmaz, segítségével három órán keresztül bolyonghatunk a szerző meglehetősen színes világában. A borító viszont fekete-fehér, visszafogott és rendkívül elegáns, miként rajta Simon is, feltehetően alpakazakóban.
Az első lemez majdnem végig az első (1972-es) és a második (1973-as) szólóalbumokról tallóz, a kakukktojás az 1983-ban szerzett Hearts and Bones című darab, amely hősünk és második felesége, Carrie Fisher kapcsolatát taglalja. Igen, ő az, Leia hercegnő, a Csillagok háborújának azon epizódjaiból, amelyeket még nem züllesztettek számítógépes játékká. Fisher filmes karrierjének egyébként ezzel nagyjából le is áldozott, íróként lett népszerű. A második CD-t Simon kétségtelenül legjobb lemezének, a Gracelandnek a törzsanyaga uralja, és az a korszak, amikor az afrikai, majd később a latin beütések határozták meg érdeklődését. A DVD háromnegyed órás, és a már klasszikusnak mondható You Can Call Me Al (Chevy Chase szíves közreműködésével) mellett többek között láthatunk kimerítő beszélgetést a Mrs. Robinson című örökzöldről, valamint egy Paul Simon-paródiát is. A The Essential egyáltalán nem okozott meglepetést, pontosan azt kaptuk, amit vártunk, néhány remek részletet egy százhatvan centis óriás remek életművéből.
Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen jó kis zenekar volt a kilencvenes években a Garbage. Ezen segít most az Absolute Garbage című dupla válogatás, tizenhét slágerrel, egy új dallal és egykazalnyi remixszel. A Garbage indulása enyhén misztikus felhangokkal telített, a popzene történetében elég ritkák a hajszálpontosan időhöz kötött változások. Azon a napon, amikor Butch Vig dobos, a Nirvana Nevermind című korszakosának producere barátaival felkereste Londonban Shirley Manson skót énekesnőt, hogy beindítsák a Garbage nevű projektet, a sikeres tárgyalások végeztével megcsörrent Vig telefonja. A vonal másik végén a hang csak annyit mondott: Kurt Cobain meghalt. Puff neki, a grunge kiszenvedett, és azonnal elindult valami más. A Garbage elektronikával nyakon csapott gitárzenés, poszt new wave-es beindulása azonnal zajos sikert aratott, és ez jó darabig el is tartott. Az első két lemez nagyot ütött, nem véletlen, hogy az Absolutra is főként ezekről kerültek fel dalok, méghozzá kronologikus sorrendben, kiegészülve a vonósokkal megtűzdelt vadonatúj Tell Me Where It Hurtsszel. A Garbage szárnyalásának a titka az lehetett, hogy úgy hozott újat, hogy közben a kommersz rádiók is barátjuknak tekinthették. A vörös égimeszelőnő pedig mindenkit azonnal elkápráztatott érzékeny vagányságával. Az Absolute Garbage-turnéhoz kapcsolódó áttekintés segít abban, hogy ismét a zenekarra irányuljon a figyelem, még akkor is, ha a remixek egy része szokás szerint emberpróbáló.
Prince ismét belecsapott a lecsóba. Ezúttal azzal vágta pofán a lemezipart, hogy legújabb albumát egy héttel a hivatalos megjelenés előtt elhelyezte mellékletként egy brit hetilapban, ahonnan mintegy hárommillió boldog hallgatóhoz jutott el ingyen a hanganyag, majd miután ezen kiszórakozta magát, kitalálta, hogy a turné koncertjegyeihez is jár a műből. A kontinensre egyébként nem jön, Londonban ellenben tizenvalahány bulit tart, beköltözött egy sátorba, mint Kadhafi líbiai vezető, és onnan indul esténként lezavarni a telt házas szeánszokat. Persze nem ezekért a baromságokért szeretjük, hanem mert egyszerűen zseniális. Az volt mindig, akkor is, amikor a legnagyobb slágereit ontotta a Purple Rain-i korszakban, akkor is, amikor éveken át direkt hallgathatatlannak szánt lemezekkel bontotta le magát az eladási listák élmezőnyéből, és akkor is, amikor 2004-ben visszalőtte magát a csúcsra a Musicologyval. Új lemezének, a Planet Earthnek (a cím az albumról nem derül ki, csak a website feltüntetéséből, de mindegy is, neve sincs a srácnak, csak jele, mint az oviban) már a borítója hátborzongató. Háromdimenziós képen látjuk a mestert, amint tai-csi mozdulattal nyúl a Föld nevű bolygó után, nyilván azzal a határozott szándékkal, hogy tigris híján átdobja a szomszéd galaxisba. A látvány élénken emlékeztet a kihaltnak hitt kínai kacsintós műbőr pénztárcára, színvilága egy spanyol vándorcigány lakókocsijának enteriőrjét idézi, de ettől meglepetésre annyira pop, hogy jobb már nem is lehetne. Az anyag is teljesen rendben van, a megszokott princes rock-funk-soult kapjuk, legfeljebb annyi a különbség, hogy a dalok szellősek, már-már ritkák, nincsenek telepakolva mindennel, de minek is, úgyis tudjuk, hogy tudja.
Pink-koncerten voltam a Szigeten, nem akartam, de így jártam. Magát a fazont, az attitűdöt, a nőt, sőt az embert bírom, a zenéjét kevésbé. Mostantól a kép kissé árnyaltabb, a művésznő élőben nagyon ott van, a végére pedig olyan Janis Joplin-blokkot rittyentett, amely felért egy egészséges mértékű áramütéssel. Valami olyat hozott vissza néhány percre, indulatból és alázattal, ami már régen kiveszett arról a helyről, ahol tömött sorok állnak a bankautomaták előtt. A rock and rollt magát.

The Essential Paul Simon (Warner, 2007) l l l l l
Absolute Garbage (Warner, 2007) l l l l l
Prince: Planet Earth (Sony BMG, 2007) l l l l
Pink (koncert, Sziget, 2007. augusztus 10.) l l l l

Rövidre vágva

Madness (koncert, Sziget, 2007. augusztus 10.) l l
A ska öregapjai a végelgyengülés előtt. Nagy várakozás, nagy csalódás, gyenge közepes esztrád.