Évgyűrűk

Bükkábrány szélén, a német tulajdonban lévő Mátrai Erőmű Zrt. lignitbányájának területén a közelmúltban meddőtakarítás közben két-három méter átmérőjű, kör alakú testekre bukkantak a bányászok. A durva munkára kitalált marótárcsa helyett kis markolóval kezdték körültakarítani a maradványokat. Ahogy haladt a munka, úgy nőtt a szakemberek csodálkozása. Tizenhat hatalmas fatörzs bukkant elő az iszapréteg alól. Mata Tibor bányaigazgató azonnal kihívta a miskolci Herman Ottó Múzeum régészeit, akik megállapították, hogy a leletek egyedülállóak a világon: a nyolcmillió éves mocsárciprusok törzse nem kövesedett meg. Igaz, az idén májusban Amerikában talált erdő öregebb, de már megkövesült. Hogy Bükkábrányban ilyen csoda történt, az a vastag, finom szemcséjű iszaprétegnek köszönhető, amely megóvta a fákat kiszáradástól. Most, hogy levegő éri őket, megkezdődött a pusztulásuk. Sejtfalaik összehúzódnak, törzsük szárad, hullik róluk a kéreg.
A hetvenes években Visontán találtak már hasonló leletet, de az mindössze egy fa volt, amely szállítás közben szétesett. A bükkábrányi fákban sincs már cellulóz, így az állaguk leginkább vízzel teli szivacshoz hasonló. A lelet megtalálása után azonnal hazarepült Japánból Morgós András professzor, aki a fák konzerválását oktatja egyetemen. Ő sem találkozott még hasonló feladattal, de azért bizakodik. Most munkatársaival egy oldaton dolgozik, amelyet a hatalmas testeknek be kellene szívniuk, hogy impregnálódjanak. Klasszikus konzerválóanyagnak eddig a cukros víz számított – tudom meg a helyszínen Pusztai Tamástól, a Herman Ottó Múzeum igazgatóhelyettesétől. Miközben beszél, az egyik törzset acélpánttal tekeri körbe. Az acélpánt alatt fadarabok, purhab, a törzsön pedig háztartási fólia. Ez lesz az a fa, amelyet hamarosan lefűrészelnek, majd egy daruval kiemelnek a helyéről. A meddőhányó fölött már kialakítottak egy harminc méter széles, vízzel teli gödröt, itt lesznek egy ideig a kiemelt fák, amíg a megfelelő konzerválóanyagba nem helyezik őket. Egy fa konzerválása Pusztai Tamás szerint 12 millióba kerül, és négy–hat évig tart. Japánban 1989-ben találtak több tízezer éves erdőt. Ott az akkora szenzáció volt, hogy megérte egy silót építeni föléje. Az építmény belsejében lépcsőrendszert alakítottak ki, majd felülről emelték ki a törzseket daruval. A fák azóta is láthatók a Sarbe hegyen; a helyet számon tartják a Japánba utazó turisták.
Magyarországon egyelőre csak a szakma ismerte fel a lelet jelentőségét. Pénz nincs a mentésére, mindenki társadalmi munkában dolgozik. A gépeket a bánya jóindulatból ingyen adja.
Jáger Viktor geológus szerint is fantasztikus leletre bukkantak a bányaművelők. Több mint tízmillió évvel ezelőtt, a középső miocén kor után megszűnt a Pannon-tenger összeköttetése a Földközi-tenger elődjével, magyarázza. Az így létrejött Pannon-tó medencéjét fokozatosan feltöltötték az északról érkező folyók üledékei. A part lassan északról délre tolódott. Ekkoriban a területen szubtrópusi éghajlat, azaz meleg, nedves klíma uralkodott, éppen olyan, mint most a Mexikói-öbölben. Hogy miképp maradhattak épek a mocsárciprusok törzsei, arra csak feltételezések vannak.
– A fák teteje vízben állt, a hullámzás le is vitte a koronájukat. A törzsük valószínűleg hirtelen eltemetődés következtében került a vizes homok alá – magyarázza a fiatal geológus, majd kezét végigcsúsztatja az egyik fatörzs oldalára tapadt homokon. – Aha! – kiált fel –, itt kavicsdarabok vannak. Akkor a szélvihart kizárhatjuk. A vízben történt valami. Talán földcsuszamlás – teszi hozzá, és elmélyülten nézi az apró köveket.
Mint megtudom, a fák évgyűrűik szerint négyszáz évet éltek. Az apró gyűrűdések árulkodnak arról is, hogy az a négyszáz év csapadékban gazdag vagy szegény volt-e nyolcmillió évvel ezelőtt. Hasonló mocsárciprusok különben sokáig éltek hazánk területén, még a hárommillió évvel később megjelent Rudapithecus Hungaricus is sétálhatott ilyen típusú erdőkben.
Most a legnagyobb csoda és egyben probléma is a fák mérete. Eltávolításuk több mint nehézkes. Itt pedig nem maradhatnak, hiszen akadályozzák a termelést. A mátrai lignittel fűtik a visontai hőerőművet, amely hazánk áramtermelésének majdnem tizenöt százalékát adja. Két hét múlva érkezik egy hatalmas marótárcsás kotrógép. Egyelőre azonban csak egy favágó, Sós János jön. Csaknem egy méter hosszú vágórésszel rendelkező fűrészével a körbetekert fához guggol. A motor berreg, a kések belemélyednek a vizes testbe. A munka egy ideig jól halad, a törzs háromnegyedénél azonban elakad. A fűrészlap beszorul. A férfiak a fa mellé állnak, megpróbálják megmozdítani, nem sok sikerrel. Ekkor erős kötelet csavarnak köré, és a húsz méterrel odébb, lent álló dzsippel és egy csörlővel próbálják húzni. A fa anynyira tele van nedvességgel, hogy még ekkor sem mozdul. Balesetveszély, figyelmeztet Pusztai Tamás, és megkér, hagyjuk el a helyszínt. Lemegyünk a hányó aljára, ahol szintén mocsárciprusok állnak, átmérőjük talán nyolc méter is lehet, és ahol most éppen egy piros locsolókocsi járja szorgalmasan a terepet. Öntözi a már száradó talajt, így segítve a fák megmaradását.
Velünk tart Veres János, a Herman Ottó Múzeum régésze, a kutatás vezetője is. Kissé indulatosan válaszol arra a kérdésre, hogy mi lesz a fákkal.
– Más államok százmilliókat áldoznak egy-egy sarkköri jégfúrásra, hogy megtudjanak valamit a földtörténetből. A jégfúrások azonban egymillió évet képesek jelezni, azt is pontatlanul. Ez a nyolcmillió éves csoda nekünk, magyaroknak az ölünkbe hullott. A lelet jelentősége akkora, mint annak idején a piramisok feltárása volt, vagy legalábbis a torinói lepelével vetekszik. A kérdés, hogy akarunk-e valamit kezdeni vele, vagy hagyjuk, hogy a szemünk előtt hulljon darabokra, esetleg megvárjuk, míg a chicagói egyetem tudósai lefölözik a tudományos hasznot. Az idő ugyanis a legnagyobb ellenségünk. Most nincs lehetőségünk köröket futni a minisztériumokkal, féléves lefutási idejű pályázatokat írni. Azonnal kell cselekednünk!