Fél mázsa

Mind gyakrabban látni az ország északnyugati tájának országútjain a színes reklámkép borította, fürge furgonokat, amelyek a Lipóti Pékség kenyerét, péksüteményét viszik a boltokba. A Szigetköz szívében található, alig hétszáz lelkes kisközség neve immár több dologról ismerős: a termálvíz kincsére épült fürdőjéről, príma szállodájáról és a híres pékségéről. E két utóbbi igazi sikertörténet, mégpedig egy – még mindig fiatal – helyi vállalkozónak a története, aki a gazdasági rendszerváltozás pillanatában nem félt nagyot gondolni. Lépni is mert, jó nagyokat.
Tóth József Péter még húszéves sem volt, amikor 1988-ban bérbe vette három szomszédos szigetközi falu ÁFÉSZ-hentesüzleteit, saját vágású és feldolgozású tőkehússal, húskészítményekkel, kolbászáruval, felvágottakkal látta el a környék lakóit. Már ennek híre ment a környéken, a húsos végzettségű fiatalembert azonban másféle ízek, illatok kezdték foglalkoztatni. Inkább jó kenyeret kéne sütni! – gondolta, s mivel a tett halála az okoskodás, 1991-ben már működött „látványpéksége” a darnózseli ABC-boltban. Az még tényleg csak látvány volt, az első igazi pékműhelyt a lipóti szülői ház hátsó szobájában nyitották meg a következő év tavaszán. Négy ember napi fél mázsa kenyeret készített itt, a használt kelesztő-, dagasztógépekért, sütőkemencékért Tóth Péter maga ment el három ízben Svédországba utánfutós Zsigulijával.
Amint a lipóti szálló teraszán meséli, minden bevételének 95 százalékát visszatette a vállalkozásba, ennek köszönhetően fejlődött a Lipóti Pékség 2005-re 60-70 főnek munkát adó céggé. És mindez a multik kemény szorításában – emeli fel a mutatóujját emlékeztetőleg.
– Elmentem egyszer tárgyalni velük, nyolc sütödés vállalkozó várakozott sorban egy ajánlatért, hogy a szupermarketekbe szállíthasson – legyint lenézően. Tóth Péter a függetlenség útját választotta, távol tartotta magát a külföldi kereskedőcégektől. Inkább azokra hallgatott, akik dicsérően kérdezték: Te vagy a lipóti pék? Süssél csak tovább olyan kenyeret, amilyen régen volt! Lipóton megmaradtak tehát a kovásznál, a kitűnő minőségű gyermelyi búzalisztnél, a rozslisztnél. Kétezer-hatban Győr három különböző helyén – a vásárcsarnokban, egy belvárosi és egy lakótelepi üzletben – mintaboltot nyitottak, ekkor már százfajta pékárujukkal, kenyérfélékkel, péksüteménynyel. Így vált ismertté a környéken, úgyszólván a cég reklámjává a lipóti parasztkenyér: a kisebb malomkeréknyi, dombos hátú, vastag, ropogós héjú, illatos bélű, három kiló súlyú búzakenyér. Míg a kilós vekni 40 percig sül, őkelme 80 percet időzik a forró kemencében, hogy kellőképpen átsüljön. Amire kihűl, egy hűvös szoba átmelegszik tőle.
Az ezredforduló táján megépült a Hotel Orchidea – a rendszerváltás előtt túlméretezett, majd félbehagyott általános iskola telkének és épületének megvásárlásával –, szintén a pékség jövedelmének befektetéséből. Külső segítséget a Széchenyi-terv nyújtott, az eredmény pedig – a kedvelt, jó színvonalú szállodán kívül – az, hogy Lipóton ma 120–130 embernek van helyben munkája. Mindenkinek, aki akar dolgozni. Itt valóban teljes a foglalkoztatottság, legkevesebb ennyi tanulság levonható a példából.
A történetnek azonban még nincs vége. Tóth Péter, amint mondja, nem vágyott nagyobb vállalkozásra, mint amekkorára a falusi péksége felnőtt. Amikor a tatabányai kenyérgyár nyugdíjba készülő vezetője felajánlotta eladásra a már korábban privatizált vállalatot, első hallásra ez a lehetőség is hidegen hagyta. Nem nagyvállalkozó akart ő lenni, hanem sikeres vidéki pék, aki egy kisebb környéket el tud látni hagyományos módon készült, jó minőségű, egészséges kenyérrel. De mégsem hagyta nyugodni a gondolat, divatos szóval a „kihívás”. Újrafogalmazta szakmai „ars poeticáját”, majd úgy döntött, hogy megtartja a kicsi, ismert és bevált lipóti pékséget a referencia- és reklámértékű termékeivel, míg a tatabányai sütőüzem sokszorosan nagyobb kapacitása által az eddiginél jóval több emberhez juttatja el finom kenyérféleségeit, péksüteményeit. A lipóti áruk piacát kiterjeszti a szlovák határon túlra, a Pozsony és Dunaszerdahely közötti vidékre, míg a kedvező fekvésű Tatabányáról az egész Észak-Dunántúl piacát ellátja hasonlóan jó minőségű, ott készülő pékáruval. Számítása szerint hárommillió ember asztalára tud így naponta friss és jó hazai kenyeret eljuttatni.
Amikor erről beszél Tóth Péter, a hangja és a tekintete elárulja, hogy elszánta magát az újabb, minden eddiginél nagyobb lépésre. Dolgozik a lipóti kenyér márkabolthálózatának további kiterjesztésén, amelylyel eddig a Kapuvártól Tatabányáig húzódó területet sikerült lefednie. Az új cél a főváros, ahol, elmondása szerint, máris jelentkezik a kereslet. Budán a Fény utcai piac közelében, a pesti oldalon a Belvárosban nyílhatnak meg az első mintaboltok közeli időpontban.
Ám amíg mindez valósággá lesz, a kis lipóti péküzemben a pékek napról napra szorgalmasan keverik, kelesztik, gyúrják, szaggatják, mérik, szakajtóba teszik, pihentetik, kemencébe vetik és sütik a kenyeret. Csak a kerek parasztkenyérből nyolcszázat–ezerkétszázat naponta. Finomlisztből, vízből, sóból és élesztőből. Természetes kovásszal, adalékanyagok nélkül. Ahogy kell.