Figaro lázassága

Ó, a nagy Mozart-vígopera simán megrendezhető! Parókák, pojácák, rizsporhintés a nézőszemekbe. Rokokó helyzetkomikum és pár fancsali pofa: egyszerű ez! Tavaly, a jubileumi dzsemborin Claus Guth és hetvenes karmestere, Nikolaus Harnoncourt mégis mást talált ki a salzburgiaknak. Merész és roppant érdekes, magának megértést kikövetelő tragikomédiát. A helyszín mindössze egy palotai lépcsőforduló, utóbb annak délibábjával összevetítve. E szellemesen használt, egyszerre semleges és egyedi kulisszában Susanna újraélné Rosina szerencséjét: ezúttal a cselédsorból, ám ugyancsak a semmiből léphetne feljebb egy újabb, cseppet sem öregecskedő nő Almaviva oldalán. Az első parvenü csókok már elcsattantak köztük, miközben a grófné megbízik a lányban, Figaro őszintén – és unalmasan – szereti, s az orgiasztikus fehérmájúság is ott ólálkodik a komorna alakítása körül. Hogy Cherubino testi kapcsolatra lép Rosinával (is), már meg se lep, anno Beumarchais a trilógia harmadik részében e furcsa párocska közös gyermekével rukkolt elő. Kérdés, Mozart ismerte-e a folytatást, s ha igen, belekomponálta-e az apród figurájába a grófnét permanens ájulatba olvasztó konkrét szexualitást?
Marad más izgalmas kérdés is. Például, hogy mi történt Harnoncourt-ral az elmúlt tíz évben – már az öregedésen kívül? Akkor füstölt a nyitány, most gyakorlótempóban cammogtatja a Bécsi Filharmonikusokat, igaz, fúvósszíneik még így is gyönyörködtetnek. S az énekesek? Ott nincs panasz. A két csodaalakítás egyike – a többi első osztályú felett – a dán baritoné. Bo Skovhus grófja neurotikus és félénk egyszerre: ing alá sálazós, verejtékezős fajta, aki undorodik megérinteni bármit, kivéve saját émelyítő céljainak tárgyát. A harmadik felvonás különös áriáját pedig úgy találja telibe, hogy előbb fél vállán kell vinnie a Kerubot, a strettában pedig elszenvednie, hogy az vele mossa fel a Haus für Mozart színpadát. E férfitáncos nem része a szerző stábjának, rendezői kreatúra: ha jól értem, arra hivatott, hogy időszaki varázsa a szereplők testével elvállaltassa az emóciókat. Almaviva tehát úgy érzi, hogy lázadó szolganépe átgyalogol rajta… Ügyes. Az pedig elképesztő poézis a rendezhetetlenül állóképnyi Rózsaáriában, ahogy e pantomimművész a siciliano tetején derekára emeli a sugárzó tehetségű Anna Nyetrebkót, ő pedig a levegőben lép még egy párat… A pizzicatóktól sejtelmes sevillai éjszaka kellős közepén, úrnője ruhájában néhány pillanatra elemelkedik a földtől egy cselédlány, akiből akárki, Valaki is lehetne. De nem: még ma éjjel Figaro majordomus asszonya lesz. És ezt hívták eddig hepiendnek…
Nincs explicit Mozart-olvasat. Sokféle van viszont, tessék, épp egy éve mocorog itt ez a testiségtől lázas, reménytelenül szomorkás verzió, ahol bűnös viszonyból annyi van, hogy a többször színpadra vetített rendszerábra se boldogul vele.
És a bűnnél még számosabb a vágyak tömege – magam is toldom eggyel: bárcsak ott lehettem volna!
(Mozart: Figaro lakodalma – Deutsche Grammophon, 2 DVD.)