Köznapló

Augusztus 6., hétfő
Ma reggel tévéüzenetet kaptunk: „Minden fogyasztótól elvárható, hogy tartózkodjon olyan élelmiszer fogyasztásától, ami tartalmazhatott ilyen kockázati tényezőt.” Egy közélelmezéssel foglalkozó szaktárs ajánlata ez – lényegét tekintve nagyon tisztességtelen. Valakik valahol hitvány portékáikkal az életünkre törnek, és akitől védelmet várunk, ránk tolja a felelősséget. „Kockázati tényezővé” fokozza le a mérget, amellyel ritkítani akarják sorainkat. Ráadásul fogyasztóknak mond bennünket, ami ebben az összefüggésben olyan, mintha vágni való istállójószágok volnánk.
Nem a mostani izgalom miatt fogalmazok így. Hogy az E 412-es nevű anyag mérgező-e, vagy sem: részletkérdés. A dolog nem ma kezdődött. Magam is megkongattam a harangot, hátha odafigyel néhány ember, mekkora kockázat a háztartás éléskamráját cégek élelmiszer-áruházaiban tartani, ahol a pultok romlott és hitvány holmival vannak tele. A könyvbe kötött Köznaplóban 2004. május 10-én szóltam arról, miért veszik észre csak a kevesek, mit tesznek egészségük ellen bizonyos körök. Megneveztem néhány céget is, ezeknek mintha érdekük volna, hogy több legyen a beteg. Sok beteget pedig könnyen és észrevétlenül leginkább mérgezett koszttal lehet „előállítani”.
De maradjunk a pánikot okozó szernél. Neve: E 412. Nyilván fedőnév. Nem akarják, hogy bárki megtudja, mit tartalmaz, milyen hatásai vannak. Évek óta rengeteg E betűs dolgot kevernek az ennivalóba. Van köztük „ízfokozó”, van „stabilizátor”, a gyanúba kevert indiai anyagról pedig azt tudni, hogy „állagjavító”. Miért rakják a kosztunkba?
Üzleti okból. Így sokáig lehet tárolni és a pulton tartani. Húgomék pár éve Berlinből élelmiszer-tartalékot is hoztak balatoni nyaralásukra. A pakkból előkerült egy méretes libacomb. Gyártói pácolták, fóliába tették, és azt írták rá, hogy fél évig fogyasztható. Mit raktak bele, hogy kibírja ennyi ideig? Ennél is fontosabb: vajon mennyi ideig bírja, aki megeszi?
Nem tudjuk az okát, de egyre több a megmagyarázhatatlan betegség és a rejtélyes halál. Főleg a szegények körében, akik megveszik a gyanús anyaggal töltött virslit, gyermekeikbe üdítőként színes vegyipari löttyöket töltenek, és akiknek senki nem tanítja meg, hogy lehet másként is.
Nagy járványok már nincsenek, valamivel ritkítani kell a szaporodó emberiséget. Nyilván ez a ritkítás legbiztosabb módja. Aki ezt riogatásnak véli, nézzen körül. A feldolgozó, a kereskedő és a reklámozó minden aljasságot elkövet a haszonért. Ők állnak a gazdaember és az ebédlőasztalunk közé, miattuk szűntek és szűnnek meg ma is a falusi piacok, ők tesznek lakatot a hatósággal karöltve a kisboltokra, mondván: nem „higiénikusak”.
A „modernek” nálunk nyilván nevetgélnek Lao-ce naivságán, amiért a vándorfilozófus 2500 éve letette a garast az önellátó falu mellett. Azért üssék csak fel Az út és erény könyve (a Tao-te-king) 80. fejezetét. Benne a természettörvény és a paraszti közösség megbecsülése, amely – tetszik, nem tetszik – minden időben jó ennivalóval, erős tehetségekkel, a természet tiszteletével járult hozzá a teljes élethez, ahogy hozzájárul ma is például Ausztriában vagy Franciaországban. Ott nem létezik, hogy helyi gyümölcs helyett zölden leszedett tengerentúli vackot áruljanak a piacon, és arra sincs példa, hogy egy osztrák vagy egy francia gazda talpa alól kihúzzák a földet.

Augusztus 8., szerda
Őseim ott lehettek az első magyar kálvinisták között. Egyikük szerepel Szinnyei irodalomtörténetében mint vándorprédikátor, a másik, Végh Mihály esperes úr Csokonai Lillájának második uraként híresült el, sírját ma is látni a neszmélyi temetőben. Belőlem mégis katolikus lett, vagy mint a Véghek mondták nem minden él nélkül: pápista… Apám, mint egy mesében, elvette a szolnoki molnár legkisebb lányát, és annak erős akarata eldöntötte felekezeti hovatartozásom dolgát.
Máig tisztelem anyám erejét, hogy szembe mert fordulni a széliránnyal, s bár akkor kockázatos volt, mégis járatott hittanra. Titokban persze. Emlékszem egy sötét kapualjra, nyolc-kilenc évesen azon surrantam be. Nem mondott olyat, hogy ez ellenállás vagy valami hőstett. Menned kell, mondta, mert enélkül nem leszel ember. Egyszerűen éltünk, s a szavak is egyszerűek voltak, amiket használtunk. Talán ezért sem lettem harsány hívő, nem ettem kanállal a miatyánkot (apám szava, jellemző kálvinista terminus technicus). Hitem az évekkel arányosan növekedett, mindig mértéktartással és sok fenntartással – a papságra vonatkozóan.
Úgy éreztem s érzem ma is, hogy Mindszenty óta egyetlen főpapban sincs elég bátorság, hogy szembemenjen az ateizmussal és annak tán legveszélyesebb formájával, a csábító liberalizmussal. Hogy ez mennyire így van, a minap döbbentem rá sokadszor. Filmet láttam a jeruzsálemi örmény közösségről. Szavak ragadtak torkon, amelyekhez hasonlókat sosem hallottam magyar pap szájából templomban, mióta élek.
A Hagopiants nevet viselő kolostor és a hozzá tartozó örmény negyed Jeruzsálem óvárosának egyötödét alkotja. Csöndes rész, nem veri fel sem politikai, sem egyházi villongások zaja. A kolostor vezetője a filmben arról beszélt, hogy céljuk az örmény lélek életben tartása. Sőt eggyel több, hiszen a kereszténység, amelyet 301-ben elsőnek az örmény állam vett fel intézményesen, nemcsak lelkük, hanem fizikai létük őrzője is. Történelmük során az örmények sok mindent elvesztettek: hazájukat, függetlenségüket, de hitüket soha. Ez tartotta meg őket, ez adott számukra önazonosságot.
Iskolája is van a kolostornak. Hatvan diákot készítenek fel a papi hivatásra és más olyan feladatra, amelyet örmény közösségekben kell végezniük szerte a világon. Nem követelmény, hogy mindenáron papok legyenek. Ezeket a fiatalokat az örmény nép szolgálatára nevelik. Közülük kerül ki az az értelmiségi réteg, amelynek hivatása az örménység megőrzése. A kolostor iskolájában tanult számos nagyszerű pap és író.
Az örmény ősi nép. A kereszténység adta meg mindenkor a karakterét. Ezért nem tűnt el, mint az asszírok és a többiek, akik beleolvadtak a környező népekbe. Azt mondják, folytatta a kolostorfőnök, Jeruzsálem a fény, a tűz, amelynél a keresztény országok megmelegszenek. Az egyik ezt teljes egyszerűséggel teszi, a másik pedig, mint a mi papjaink, a szertartások pompájával. A nyugatiak félreértik e pompát, hivalkodásnak vélik, ám tudomásul kellene venniük, hogy mi keletiek vagyunk. Egy keleti nép számára fontosak ezek a dolgok.
Erről szólt a film, és most kérem, olvassák újra az egészet úgy, hogy az örmény szó helyére illesszék a szövegbe mindenütt azt, hogy magyar. Ha megijednek: úristen, nálunk ilyenről lehetetlen nyilvánosan szólni, az annak a jele, hogy nálunk valami beteg. Ha viszont azt mondják: nekünk is így kéne, akkor nincs ok elkeseredésre. Voltunk már nagyobb bajban. A magyarság ezt a korszakot is túl fogja élni. Nincs jelentősége olyan csip-csup ügyeknek, hogy mit mondott X. a parlamentben, és hogyan vélekedett arról Y. a tévében vagy a sajtóban. Az ilyesmi politikai vurstli. Bizonnyal elveszítünk rengeteg embert, akiket végképp megfertőzött a határokat nem ismerő liberalizmus. Velük már aligha számolhatunk, de vannak számosan, akikkel igen. Ők fogják kinevelni a magyarság holnapi vezetőit. Nem politikai: szellemi vezetőit… Történtek ilyen kísérletek. Eredményesek voltak. Nem zokogásra, hanem szakmára, harcmodorra és világlátásra tanítottak kitűnő fiatalembereket. Fölösleges freskót festeni a nemzethalálról. Az ilyesmi csak ront rajtunk. A magyarság ősi nép. Túlélési képessége van olyan, mint az örményeké. Hite viszont ma nemigen hasonlítható az övékhez. Először azt kell rendbe hozni, csak utána jöhet, amit Móricz ajánlott: Ne politizálj, hanem építkezz!
Hogy ez némelyeknek nem tetszik? A liberális varjak hadd károgjanak. A fény a miénk, hiszen aki épít, egyre közelebb kerül a Naphoz és Istenhez. Aki viszont csak rombol, annak lenn kell áskálódnia a mélyben, osztályrésze ezért lesz a sötétség.
Ide egy ámen kívánkozik, de annak még nem jött el az ideje. Azért még sokat kell tenni.