Milyen érzés volt négy éve, püspöki kinevezését követően egy idegen egyházmegyébe kerülni?
– Kicsit talán szorongva jöttem Székesfehérvárra, mert kevéssé ismertem a várost és az egyházmegyét, nem sok ismerősöm volt a papság köréből. De érdekes módon, ahogy megérkeztem, itthon éreztem magamat. Egészen sajátos élmény volt, és ez az itthon-lét-állapot azóta is tart. Az egyházmegyét megismerve azt láttam, hogy nagy a paphiány. Nem volt kétséges, hogy az egyházmegye néhány éven belül ötven plébánia ellátására lesz képes, sokkal kevesebbére, mint amennyi most van. Közös megegyezés alapján kidolgoztunk egy ötvenes listát, lelkipásztori körzeteket alakítottunk ki, olyan területi egységeket, amelyek egyetlen pap által elláthatók. Az idő múlásával az is világos lett, hogy ez a sok településre szétosztott lelkipásztori munka mind kevésbé elviselhető terhet ró a papságra, és csak úgy tudunk ezen segíteni, ha létrehozunk egy tágabb, több plébániát is magába ölelő egységet. Felállítottunk harmincegy lelkipásztori körzetet, amelyek közül egyhez két-három plébánia tartozik általában, három-négy pappal. A körzetekben pasztorális tanácsokat hoztunk létre, amelynek tagjai – az egyházközségi elnökök, plébánosok, kántorok, hitoktatók – időről időre összejönnek, hogy megbeszéljék tapasztalataikat. A papság létszáma kevés, ereje gyenge, ezért is szükséges minél több világi munkatárs megszólítása és bevonása ebbe a munkába.
– A lelkipásztori körzetek kialakítása olyan súlyú intézkedés, mint amilyeneket utoljára a tíz éve tartott egyházmegyei zsinat hozott. Tartottak már összegzést, mit sikerült azokból az elhatározásokból megvalósítani?
– A székesfehérvári, tíz évvel ezelőtt tartott zsinatot Takács Nándor püspök úr vezetésével hívták össze. Fontos határozataival lendületet adott az egyházmegye életének. Én akkor még nem voltam az egyházmegyében, de beszélgetve a zsinaton részt vevő papokkal, világiakkal, mindenkitől azt hallottam, hogy csodálatos, lelkesítő, kegyelmi időszak volt. A zsinat után azonban lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Sok olyan döntés, határozat született, amelyeket nem sikerült megvalósítani. Ezért amikor a közelmúltban megünnepeltük a zsinat tizedik évfordulóját, nemcsak visszatekintettünk a zsinat eseményeire, hanem végignéztük, mit sikerült megvalósítani és mit nem, és ami megvalósíthatatlannak bizonyult, azt félretettük. Például nagyon szép elgondolás volt, hogy bizonyos, szolgálatban eltöltött idő után a papok kapjanak egy év szabadságot, amelyet tanulásra, pihenésre fordíthatnak. Sajnos azonban ezt nem tudjuk megvalósítani, és a zsinat óta eltelt idő alatt soha nem is tudtuk. A zsinati határozatokat és az azóta megjelent mintegy százhúsz körlevelet könyv alakban is kiadtuk.
– E könyvvel végső soron könnyebbé válik a püspökség kommunikációja a papsággal és a hívekkel. De hogyan tudnak kapcsolatot teremteni azokkal, akik nem tartoznak az egyházhoz?
– Erre számtalan lehetőség van. Ilyen például a Magyar Katolikus Rádió, melyet missziós céllal alapított a püspöki kar. A missziót nem úgy szeretnénk megvalósítani, hogy a rádió műsorában minden tíz percben elmondanak egy evangéliumi részletet, illetve elimádkoznak egy fohászt. Megpróbálunk úgy beszélni a világ minden jelenségéről, hogy a mondandónk gyökere az evangélium legyen. A katolikus rádióban hallható az összes hír, amely a többi rádióban is, de nem azzal kezdjük, hogy mennyi vér folyik, mennyi borzalom és rettenet van a világban. Megpróbálunk egy másik értékrendet felmutatni. Szerintem ez nagyon hatékony formája az evangelizációnak, és szeretik is a hallgatók. Sajnos vannak vételi nehézségeink, de remélhetőleg a rövidesen bekövetkező digitalizációval megoldódnak a problémák. Azt vettem észre, hogy a Magyar Rádió átszervezése után tovább nőtt hallgatóink száma, hiszen a katolikus rádió közszolgálati rádióként működik, és határozott, jól követhető műsorstruktúrája van.
– A hallgatók számának növekedésével bizonyára nő a reklámokból származó bevétel is.
– A rádió működtetéséhez szükséges összeget nem tudjuk előteremteni a reklámbevételekből. Próbálunk pályázatokkal is pénzhez jutni, de a fenntartás túlnyomórészt a püspöki konferencia terhe marad. Ugyanakkor megítélésem szerint ezt a terhet érdemes vállalni, hiszen a rádió hatással van a társadalomra, hallgatottsága növekszik, ismertsége terjed. Nemrégiben kaptam egy e-mailt, amelyet egy magát nem vallásosként meghatározó ember küldött. Rendszeres hallgatónk, egyedül a vallási műsorok közvetítésével nem ért egyet. Ez egyébként a teljes műsorfolyamnak kevesebb mint tíz százaléka. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az emberekben igény van az értékközpontú hírvilágra, ahol a rádióhallgatót nem mint a kereskedelem objektumát tekintik, nem akarnak neki eladni semmit, és nem kívánják mesterségesen felcsigázni az érdeklődését értéktelen dolgok iránt.
– A nagy múltú magyar egyházmegyék talán mindegyikében van folyamatban szentté vagy boldoggá avatási eljárás, de talán egyik sem kelt akkora visszhangot – leszámítva talán Mindszenty hercegprímás boldoggá avatását –, mint Prohászka Ottokár székesfehérvári megyés püspök lehetséges oltárra emelése.
– Prohászka egészen kivételes személyisége a magyar katolikus egyháznak és az egész hazai közéletnek. Működését, irodalmi és szónoki munkálkodását nem szabad kiragadni a maga korából. Közmegbecsülésnek örvendett; a katolikusok mellett a más vallásúak is tisztelték. A budapesti főrabbi mindig helyet foglaltatott a maga számára az egyetemi templomban elmondott konferenciabeszédeire, Prohászka pedig kedves gesztussal kiüzent, megjött-e már a főrabbi úr, mert addig nem kezdi el a beszédet. Prohászka boldoggá avatása távolabbi ügy, hiszen még munkásságának feldolgozása sem fejeződött be. Rengeteg kézirata, levelezése maradt meg, és Schütz Antalék díszkiadása, amely közvetlenül Prohászka halála után jelent meg, önmagában is meglehetősen terjedelmes. Próbáltunk szinopszisokat készíteni, amelyek segítségével megismerhető Prohászka személyisége, működése és gondolkodása. Nagyon fontos annak a vádnak a tisztázása is, hogy Prohászka antiszemita lett volna. Mindenesetre a maga korában nem tartotta antiszemitának a magyarországi zsidóság. Megítélésem szerint eljön majd az idő, amikor higgadtan tudunk Prohászkáról beszélni, amikor már nem lesznek sérülések, sérelmek, rossz érzések. Pillanatnyilag az életművét rendezzük, írásait vizsgáljuk, ez a feladatunk. De a kultusza már most is erős.
– Hogy áll az egyházmegye másik ismert szent életű tagjának, Kaszap Istvánnak a boldoggá avatási ügye?
– Mai szentjeink között Kaszap István egészen kivételes helyet foglal el, és rendkívül erős kultusza volt, illetve van ma is. Nem múlik el hét, hogy ne kapnánk levelet, amely arról értesít, hogy valahol a nagyvilágban valaki megtapasztalta Kaszap István segítségét, amikor valamilyen ügyes-bajos dolgában az ő közbenjárását kérte imáiban. Ha nincs az 1950-es fordulat, Kaszap Istvánt már rég a boldogok között tisztelhetnénk. Nagyon brutálisan verte szét az ÁVO a Kaszap-központot Szegeden és Budapesten, megsemmisítették azokat a dokumentumokat, amelyek a boldoggá avatási eljáráshoz szükségesek. Azt gondolom, Kaszap István boldoggá avatása már a közeljövőben megtörténhet, s így a magyar ifjúságnak új példaképe és pártfogója lesz.
– A katolikus egyház által szintén a magyar ifjúság példaképének tartott Szent Imre herceg is a fehérvári egyházmegye kedvelt alakja. Az idei évet, születésének ezredik évfordulóját az egyházmegye Szent Imre-évnek hirdette meg, és a múlt héten nagyszabású kiállítás nyílt az egyházmegyei múzeumban. Nem volt rossz döntés két Árpád-házi szentnek, Erzsébetnek s Imrének egyazon évet szentelni?
– Én azt szerettem volna, ha a 2007. évet deklaráltan Szent Imre és Szent Erzsébet évének hirdeti meg Magyarország és a katolikus egyház. A két szent közös vonása a szép családi élet, Erzsébet példájában a kivételesen boldog, szerelmes asszonyt és az önzetlen, önfeláldozó, tevékeny szeretetet csodálhatjuk meg; Imrében az ifjúság erényét láthatjuk. Tehát a családokat, az ifjúságot és a karitászt is az emberek elé állíthattuk volna egy közös Szent Erzsébet- és Szent Imre-év során. Az egyház ezekkel a törekvéseivel egyedül maradt, ezért csak nagyon szűkös lehetőségekkel tudunk számolni.
– Vonzóvá lehet-e tenni Szent Imre alakját a mai fiataloknak?
– Szent Imrét sokan a barokk korból ránk maradt képek alapján furcsa testtartású, félrebillent fejű, hosszú hajú, lányos arcú, vézna fiatalembernek gondolják. Ez a mai fiatalok számára nem túl vonzó, de az is biztos, hogy Szent Imre nem ilyen volt. A vadászat jó fizikai kondíciót igénylő veszélyes „sport” volt, egészen biztos, hogy Szent Imrének megvoltak hozzá a testi adottságai. Feminin se nagyon lehetett, hiszen Szent István rá merte bízni csapatai vezetését, és amikor a német császár rátört az országra, Imre visszafordította a rendkívül modern és erős német hadsereget. Huszonnégy éves volt, amikor meghalt, de teljes életet élt, mert képes volt arra, hogy odaadja a sajátját. Aki képes az életét odaadni egy nagyobb cél elérése érdekében, az igenis érett személyiség.
– A múlt lelkesítő példái, a nemzetért áldozatot hozni kész politikusok mellett kissé prózaian fest jelenünk: a közállapotok romlottsága és az a kevéssé leplezett szándék, amely az egyház minél alaposabb visszaszorításán fáradozik.
– Kétségtelen, hogy időről időre megtapasztaljuk azt a politikai szándékot, amely az egyház működését a templom falai közé akarja kényszeríteni. Ezen elgondolások szerint a vallásszabadság érvénytelenné válna a templomon kívül, és egyre többen gondolják úgy, hogy az egyház ne szóljon bele az emberek hétköznapi életébe. Így feloldódhatnak az erkölcsi gátlások, és az ember végül elhiszi, hogy megélheti a mind teljesebb, talán abszolút szabadságot, amelytől boldog lesz. De előbb-utóbb ráébred arra, hogy ezeken az utakon nem találhat boldogságot. Az egyház, küldetéséhez híven, nem mondhat le arról, hogy olyan példát, olyan tanítást adjon, amely az embereket igaz boldogsághoz vezeti, a társadalmat pedig jobbá változtatja. Ez részint az egyház társadalmi tanításának hangoztatásán keresztül történik, részint a karitatív és szociális munkán, valamint az oktatáson keresztül. Ezeket a feladatokat a modern korban az egyház átvállalja az államtól, ezért nagyon fontos, hogy az állam és az egyház megállapodását, a vatikáni szerződést mind a két fél pontosan betartsa. A megállapodáson lehet változtatni, de nem egyoldalúan, hanem közös megegyezés eredményeként. Most olyan nehéz helyzetben vagyunk, hogy minden egyházmegye sok százmillió forintot kénytelen fordítani azoknak az intézményeknek a működtetésére, amelyekben az adófizető állampolgárok gyerekeit oktatjuk, vagy amelyekben azokat az időseket próbáljuk emberi módon, szeretetben segíteni, akik hosszú éveken keresztül építették ezt az országot, és akik a fizetésük jelentős részének visszatartása miatt már bőségesen kifizették a nyugdíjukat. Nem szolgálja a társadalom békéjét, hogy a közelmúltban egyházi iskolákat kellett bezárnunk, hogy otthonok léte vált bizonytalanná a financiális gondok miatt.
– Mit tud tenni az egyház, ha a kormányzat úgy dönt, felrúgja a vatikáni megállapodást?
– Nagyon remélem, hogy ilyen durva lépésre egyetlen jogállam sem szánja el magát. Nemzetközi bonyodalmak származnának a szerződés felmondásából. Társadalmi igény van az egyházi intézményekre, ezért működésüket az államnak biztosítania kell. Az a politikai jelszó, hogy a hívők tartsák el az egyházat, gonosz és rosszindulatú csúsztatás, hiszen a templomba járók nem tudják fenntartani e közfeladatokat ellátó intézményeket. De a hívek tartják fenn az egyházközségeket, plébániákat, és nagyon sok karitatív munkát végeznek. Sok tízezernyi önkéntes munkatárs dolgozik a plébániákon, akik például magukra maradt idős embereket segítenek, látogatnak, támogatnak. Nem is lenne igazságos, hogy azok, akik a közfeladatokat ellátó egyházi intézmények szolgálatát igénybe veszik, duplán fizessenek: egyszer az adójuk valamely hányadával, egyszer pedig amikor kifizetik a szolgáltatásokat.
– Milyen lesz Magyarország és a magyar egyház ötven év múlva?
– Nehéz a jövőbe látni, de az már világos, hogy az az út, amelyiken most járunk, katasztrófába vezet. A környezetszennyezés, az emberiség hihetetlen feszültségei, Afrika, Ázsia, Dél-Amerika egyes népeinek hatalmas szegénysége, a helyi konfliktusok mind-mind azt mutatják, hogy nem a fenntartható fejlődés útján járunk. Mindezt Európa nem tudja lerázni magáról. És a magyar társadalomban is jelentkezni fog, már jelentkezik is egy hatalmas tömeg, amelyik azt mondja majd: minket becsaptak. A „valósítsd meg magad!” jelszavával az önzés útjára tereltek, és az önzés sohasem vezet boldogsághoz. Ha egyre többen gondolják úgy, hogy nem vállalják a házasságot, vele együtt a másik ember rossz napjait is, az éjszakai gyereksírást, ha mindenáron „egyéni” úton akarják megélni a különféle örömöket, előbb-utóbb mindez kiábrándultságba fog torkollni. És ez a kiábrándultság elvezet majd az igazi boldogság kereséséhez. Az önzésre szocializált emberek elkezdenek egymással törődni. Rájönnek majd, ha pillanatnyi érdektől vezérelve megmérgezik a kutakat, nem lesz ivóvíz, ha szétlövik az ózon védőpajzsát, nem lehet kimenni a napfényre. Én bízom abban, hogy érlelődik már az erkölcsi öntudatra ébredés, és ehhez a hit erőt, eligazítást és útmutatást ad.
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
