Néhány éven belül vége lehet az ormánsági dinnyézésnek

Az Ormánság az ország egyik legvadregényesebb tája: a Dráva folyót kísérő erdőkkel, a csöndes apró falvakkal szemet gyönyörködtető környék. Ám legszegényebb vidékeink egyike is, amelyet óvatos becslések szerint harmincszázalékos munkanélküliség sújt, s csak itt-ott felújítottak az utak. A helyiek hagyományosan a mezőgazdaságban keresnek, kerestek kiutat: a dinnyéjéről messze földön híres tájról azonban a következő évtizedben végleg eltűnhet a mézédes gyümölcs.

Vajon miért csinálom még mindig? – teszi fel önmagának a kérdést Tóth Gyula Vajszlón, az ormánsági dinnyevidék központjában. Válasza sokat elárul: „Mert szeretem határt, a földet, no meg a csalódást.”
Az idei szezonnak lassan vége, az útszélen már csak néhányan küzdenek a forrósággal a napernyők alatt. Ám nem csupán az árusoknak gyűlt meg a bajuk az idei nyárral, a termelőknek is.
Deák Ferenc az egyik legnagyobb gazdának számít a környéken, a Vajszlóval szomszédos Sellyén tíz hektárt szánt a dinnyének, de most, mint mondja, biztos abban, hogy jövőre már e területnél jóval kisebben érik a gyümölcs.
– A termés hetven százaléka ott maradt. A jég elverte az indázatot, a tűző napon nem volt mi védje, így három nap alatt egyszerűen felforrt – mondja keserűen a férfi, aki közel harminc éve foglalkozik a nyári délutánok asztali csemegéjével. – Nem tudom még, hogy a biztosító mennyit fizet, de a veszteségem így is tetemes lesz – teszi hozzá.
– Megfőtt a mi dinnyénk is, rengeteget ott kellett hagynunk a földeken. Közben meg a melegben későbbre várt szabadföldi utolérte a korai fóliásat – mondja Tóth Gyula. A termelők azonban elsősorban nem is az égiekre vagy az időjárásra panaszkodnak, inkább a könyörtelen piacra. A „háromhektáros” Füles Ferenc is csak kérdést tud megfogalmazni: – Mikor engednék meg a hollandok, hogy tulipánt vigyenek be hozzájuk? Az a legnagyobb baj – fűzi tovább –, hogy a kereskedők, az áruházak a déli országokból olcsóbban hozatják meg a gyümölcsöt, ezzel aztán le is verik a magyarnak az árát.
A két „kisgazda”, Füles és Tóth egymás szavába vágva sorolják gondjaikat: helyből a kamionnal is csak tizenöt-húsz forintért vitték, a pesti nagybanin pedig csak harmincöt-negyvenért volt kelendő a portékájuk, nekik viszont hatvan-hetven forintért érné meg – akkor lennének a pénzüknél, mondják.
– Ugyan visszakaptam annyit, amenynyit befektettem, de ha már az üzemanyagot számolod, vagy éppen a földeken elvégzett hathavi munkádat, akkor a nyereség nulla – mondja Tóth, s Füles fejezi be. – Ki kell fizetni a műtrágyát, a növényvédő szert, a napszámosokat és persze a fóliát.
Jellemző – így emlékeznek –, hogy a műanyag a kilencvenes években kilogrammonként (egy kiló közel 1,7 méterre elegendő) harminchat forintba került, most négyszázhúszba.
Az emberek pedig nem bolondok, így csak néhányan, a legbizakodóbbak maradtak a dinnye mellett. Számításaik szerint ötszáz mázsát kellene megtermelni egy hektáron, hogy ne legyen veszteséges, ellenben még így sem mehetnek biztosra – ha a gyümölcs alacsony áron megy el, ennél is több kellene.
A kereskedő persze kétszeres áron adja tovább, amit megvett. A termelők azonban nem tudják többért értékesíteni. Állítják, a kereskedő erre csak azt mondaná, hozat máshonnan. Elég, ha összeállnak néhányan, s a spanyoloktól importálnak. Az ormánsági dinnyések problémáin, tudják ezt ők is, elsősorban az összefogás enyhítene, de Vajszlón még ezzel sem jártak sikerrel. Ahogy mondják, az e célra életre hívott Termelési Értékesítési Szövetkezet itt életképtelennek bizonyult. Tóth Gyula legyint: – Akkor is mindenki csak a maga hasznát nézte, még a befizetett pénzünket sem kaptuk vissza – mondja keserűen. Később azért megjegyzi, az országban azért van, ahol a szövetkezetek jól működnek.
Mesélik – szinte aranykorszakként emlegetve –, hogy másfél évtizede a környéken a gazdák ötven-hatvan hektárt is vetettek, s akkor egy esztendő alatt az ügyesebbek akár egy portát, takaros házat is vásárolhattak a nyereségből. Füles Ferenc most azt mondja, bárcsak olyan jövedelme lenne, hogy őstermelőként adóznia kellene!
A két férfi úgy érzi, a fiatalok sem látnak már jövőt a dinnyézésben, így nem lesz, aki majd learatja a húsz-harminc éves tapasztalat igazi gyümölcsét. Most mindketten csak a nyugdíjat vagy a kisboltból származó keresetüket próbálják kiegészíteni, kevés sikerrel. Az a szomorú – summázzák véleményüket –, hogy az alföldiek kárára lehet csak jobb az ormánsági dinnyéseknek. Deák Ferenc úgy fogalmaz: hamarosan furcsa dolgok következnek a magyar mezőgazdaságban. Véleménye szerint ha a magyar gazda leáll a termesztéssel, s nem lesz majd helyi konkurencia, a külföldről most még olcsón érkező gyümölcsnek is felkúszik majd az eladási ára. Ez pedig már nemcsak a hányatott sorsú Ormánságot, az itteni csalódott termelőket sújtja, de az egész lánc bajba jut: a viszonteladóktól a kereskedőkön át a fogyasztókig.