Sportszelet

Gyurcsány Ferenc a hét elején meleg hangú levélben gratulált a duisburgi kajak-kenu világbajnokságon nagyszerűen szerepelt, kilenc arany-, három ezüst- és hat bronzérmet szerzett magyar versenyzőknek: „A hosszú, kitartó, embert próbáló munkával kiérdemelt diadal az Önök személyes sikere ugyan, de az egész nemzetnek okoz örömöt. Az Önök által aratott győzelem azért is fontos, mert példát mutat: kitartásból, akaraterőből, küzdeni tudásból és emberségből.” Igazán eredeti szavak, ám mielőtt könnyekre fakadnánk, gyorsan idézzük Daróczi Dávid kormányszóvivőt, aki a gyurcsányi tirádák mellé hozzátette, a miniszterelnök a hónap végén egyeztetésre hívja a sportszövetségeket, mert tudni szeretné, hogy egy évvel a pekingi olimpia előtt szükség van-e további támogatásra.
Itt gyorsan álljunk meg, és vegyünk egy mély levegőt. Szóval Gyurcsány Ferenc, aki három éve Athénban még sportminiszterként haladt előre az ötkarikás sikerek farvizén, mielőtt a kormányzati ugródeszkáról a kormányfői posztra repítette volna magát, nem tudja, szükség van-e további támogatásra. Azt egy zárójeles mondattal elintézhetjük, hogy ennek alapján mennyire érthetett ehhez a szakterülethez, amit akkoriban irányított, mennyire látta át törvényszerűségeit, gondjait-bajait, mennyire kötődött hozzá érzelmileg. Ami sokkal fontosabb, hogy mennyire érdekli most. Ugyanannyira. Semennyire. Különben pontosan tájékozott lenne arról, amiről a sport állami és civil irányító szervezetei hónapok óta vitáztak-egyezkedtek, nevezetesen, hogy veszélyben a pekingi felkészülés, mert kevesebb a pénz, így kevesebb lesz a kvóta.
Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke most, egy évvel a játékok kezdete előtt megismételte a régóta ismert adatokat, kiegészítve újakkal: a felkészülés hozzávetőleg 2,3 milliárd forintot igényelne, de az állami támogatás ugyanúgy 1,71 milliárd, mint négy éve volt az athéni játékok előtt, s ez reálértékben 30 százalékos visszaesést jelent. Nemcsak, de részben ezért a megszokott 200–220 helyett előreláthatóan 170–180 honfitársunk versenyez majd egy év múlva Pekingben. Nem mindegy persze, hogy bizonyos csapatsportágakban – férfi kézi- vagy női kosárlabdában – többszörös bravúrral megszerzik-e a kvótát a mieink, de a realitás azt diktálja, Kínában kevesebb pénzből kisebb létszámú magyar csapat próbálja meg a múlt sikereit megközelíteni.
Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, és a kormányfői tájékozatlanság csak megerősíti, hogy a magyar sport magára maradt. Persze az is lehetséges, Gyurcsány az egyeztetések végén, „rádöbbenve” a sivár valóságra, kisebb kései pénzügyi injekcióval szeretné eljátszani Róbert bácsit, az önzetlen adakozót. Ám neki nem ez a feladata. Az általa visszaminősített sportirányítás hiába ér el részsikereket (mindenképpen ilyen a Nemzeti Sportstratégia pártoktól független támogatása), ha egészében véve súlytalan. Felülről nem fog lényegi és érdemi segítséget kapni, így marad a sportszféra sokat emlegetett összefogása. Kicsiny, de roppant hatékony alkotó- műhelyekben isten áldotta tehetséggel született versenyzőket megszállott edzők oktatnak nem szponzorok, inkább mecénások támogatásával.
Ebben bízhatunk, másban már nem nagyon. Így aztán 2012-ben Londonban valószínűleg tovább búsonghatunk a létszám-, s az azt logikusan követő éremszámcsökkenésen.