A Guns N’ Roses egyfajta nemzeti ügy, mint a foci vagy a Tankcsapda. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor nem túl lelkes kritikát írtam a legutóbbi koncertjükről, és meglepett, milyen érzelmi vihart szabadítottam el a kommentmezőben. Még egy rádióműsorban is foglalkoztak a cikkemmel, arra a következtetésre jutva, hogy biztos az ukrán kiállás miatt ekézem a zenekart. Ez azért vicces, mert lemaradtam erről a gesztusról, annyira unatkoztam, hogy a büfében kerestem újra és újra menedéket, nem mintha a legkisebb mértékben is befolyásolt volna pro vagy kontra irányban. Viszont érthető a rajongók felzúdulása, tizenhét évet vártak arra, hogy újra lássák a kedvencüket, ráadásul sokáig senki nem számított arra, hogy Axl Rose és Slash kibékül, aztán amikor újra elkezdtek közösen zenélni, minden idők negyedik legjövedelmezőbb turnéjával tértek vissza. Így szinte napra pontosan két év után visszatértem a tett helyszínére, hogy felülvizsgáljam, rossz passzban kaptak-e el legutóbb, vagy eleve reménytelen próbálkozás megbarátkoznom a bandával. Sajnos az utóbbi igazolódott be.

Pedig kora este még lelkes voltam, az előzenekarként fellépő Public Enemy érdekes választásnak bizonyult, ugyanolyan klasszikusnak számítanak, mint a Guns N’ Roses, csak éppen a rap műfajában, a rockerek azonban ügyet sem vetettek rá. Olyan üres volt a lelátó a fellépésük alatt, hogy tériszonyom támadt, miközben irigykedve néztem a kiemelt állójeggyel rendelkezőket, ugyanis kizárólag az első sorokban rezonáltak velük. Madártávlatból így kevésbé kapott el a New York-i gettóéletérzés, egy hatalmas stadion kevésbé is passzol a zenéjükhöz, plusz bosszantott, hogy a legtöbb slágerükbe csak egy-egy versszak és refrén erejéig kóstoltak bele, aztán ugrottak is a következőre, mintha a teljes pályájukat akarták volna belepréselni ötven percbe. Viszont látszólag nem zavarta őket a szellős tömeg és a délutáni napsütés, olyan intenzív volt a színpadon a negyvenéves formáció, mintha még bizonyítási vágytól fűtött tinédzserek lennének.