A Guns N’ Roses egyfajta nemzeti ügy, mint a foci vagy a Tankcsapda. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor nem túl lelkes kritikát írtam a legutóbbi koncertjükre, és meglepett, milyen érzelmi vihart szabadítottam el a kommentmezőben. Még egy rádióműsorban is foglalkoztak a cikkemmel, arra a következtetésre jutva, hogy biztos az ukrán kiállás miatt ekézem a zenekart. Ez azért vicces, mert lemaradtam erről a gesztusról, annyira unatkoztam, hogy a büfében kerestem újra és újra menedéket, nem mintha a legkisebb mértékben is befolyásolt volna pro vagy kontra irányban. Viszont érthető a rajongók felzúdulása, tizenhét évet vártak arra, hogy újra lássák a kedvencüket, ráadásul sokáig senki nem számított arra, hogy Axl Rose és Slash kibékül, aztán amikor újra elkezdtek közösen zenélni, minden idők negyedik legjövedelmezőbb turnéjával tértek vissza. Így szinte napra pontosan két év után visszatértem a tett helyszínére, hogy felülvizsgáljam, rossz passzban kaptak-e el legutóbb, vagy eleve reménytelen próbálkozás megbarátkoznom a bandával. Sajnos az utóbbi igazolódott be.
Pedig kora este még lelkes voltam, az előzenekarként fellépő Public Enemy érdekes választásnak bizonyult, ugyanolyan klasszikusnak számítanak, mint a Guns N’ Roses, csak éppen a rap műfajában, a rockerek azonban ügyet sem vetettek rá. Olyan üres volt a lelátó a fellépésük alatt, hogy tériszonyom támadt, miközben irigykedve néztem a kiemelt állójeggyel rendelkezőket, ugyanis kizárólag az első sorokban rezonáltak velük. Madártávlatból így kevésbé kapott el a New York-i gettóéletérzés, egy hatalmas stadion kevésbé is passzol a zenéjükhöz, plusz bosszantott, hogy a legtöbb slágerükbe csak egy-egy versszak és refrén erejéig kóstoltak bele, aztán ugrottak is a következőre, mintha a teljes pályájukat akarták volna belepréselni ötven percbe. Viszont látszólag nem zavarta őket a szellős tömeg és a délutáni napsütés, olyan intenzív volt a színpadon a negyvenéves formáció, mintha még bizonyítási vágytól fűtött tinédzserek lennének.
Nem aprózta el a Guns N’ Roses
Aztán fél nyolckor a Guns N’ Roses egyből Welcome to the Jungle-lel indított, utána megfejelte két másik slágerrel, a Bad Obsessionnel és a Mr. Brownstone-nal, majd számomra leült a koncert. Egy magamfajta kocahallgató hat-nyolc számot ismer tőlük, ők azonban harminckettőt játszottak, azaz nagyjából huszonöt dal alatt vakon repültem. És azért nem az olyan nagy ívű refrénekről ismertek, amelyeket az ember már második hallásra teli szájjal üvölt, a középtempós tételek nem késztetnek mozgásra – nem mintha az ülőhely erre lehetőséget biztosítana –, és a körítés is fapados volt. Nem lőnek rakétákat az űrbe, mint a Kiss, nem borul lángba a színpad, mint az Iron Maidennél, egyedül a hátsó kivetítő gondoskodik némi látványelemmel, de bár ne erőltették volna. Olyan animációk futottak rajta ugyanis, mintha a mesterséges intelligenciát kérték volna meg, hogy kreáljon rockos képsorokat, aztán hol sikerült neki halálfejek és perzselő tűz képében, hol összeomlott a rendszer, és a dalokhoz sehogyan sem passzoló lézereket lövő idegen űrlényeket láthattunk; de nem fenyegetőket, hanem ahhoz hasonlóakat, mint az Alza reklámjában, csak éppen vörösek voltak.
Az olyan slágereknél, mint a Sweet Child o' Mine vagy a Knockin' on Heaven's Door azért persze felkaptam a fejem, miként a November Rainnél is, bár ott inkább azon gondolkoztam, hogy miért kell cukrozni a mézet, elég giccses dal anélkül is, hogy Axl Elton Johnnak öltözve csillámos zakóban üljön zongora elé.
És ha már Axl Rose, divat cikizni amiatt, hogy már nem a régi a hangja, és bár olykor-olykor valóban elcsuklott, teljesen vállalhatóan énekelt, egyébként is nem csak tőle, hanem az összes zenésztől sportteljesítmény egy csaknem három és fél órás koncertet prezentálni, főleg hatvanéves kor körül. Irigylem is a rajongóikat, mert a Guns N’ Roses aztán nem alibizik, kőkeményen megdolgozik a borsos jegyárakért, estéről estére változtatnak a műsoron, ezer éve nem játszott számokat vesznek elő, így azok, akiknek az életük meghatározó zenekarának számítanak, a mennyben érezhették magukat, csak a hozzám hasonló felszínes érdeklődőknek volt kényelmetlen egy idő után a szék.
Borítókép: A Guns N' Roses a Puskás Arénában (Forrás: Guns N' Roses)
