Legfeljebb a Sziget fesztivál aktuális programja kapcsán fordul elő, hogy a nemzetközi könnyűzenei sajtó hazánkról szól, azonban kedd este mindenhol az Iron Maiden budapesti koncertje volt a téma. Itt kezdte ugyanis a banda az ezt követően minimum másfél éven keresztül zakatoló turnéját és miként az első, úgy a második napon is csontig megtelt a Papp László Sportaréna.
Fél nyolc környékén még sokan odakint sörözéssel múlatták az időt a koros hőseikre várva, amikor az előzenekar a húrok közé csapott. A Halestorm jelenleg az egyik legnépszerűbb női frontemberes metálbanda, nem találták fel újra a spanyolviaszt, egyszerű, de annál sodróbb rockot játszanak, Lzzy Hale énekesnő karcos hangja simán betölti az aréna méretes területét, miként az másfél évvel ezelőtt a Black Veil Brides előtt is prezentálta. A negyvenperces koncert során azonban számos olyan dalt eljátszottak, amelyek még Spotifyon sem jelentek meg, ami fura húzás, mert így a rajongóik sem tudták velük énekelni azokat, a slágereik viszont a fiatal formációtól idegenkedő rockereket is bólogatásra késztették.
És ha már dalösszeállítás, egyszerre voltak szerencsések és kevésbé szerencsések azok, akik a második napra szereztek jegyet. Ugyanis, ha utánaolvastak, már nem érhette őket a meglepetés erejével az, hogy mely számokat játssza majd el az Iron Maiden, viszont legalább fel tudtak készülni. Márpedig terjedelmes életműről van szó még akkor is, ha a jelenlegi turnén a megalapulásának ötvenedik évfordulóját ünneplő legenda csak az 1980 és az 1992 között megjelent albumokról válogatott.
Így aztán sok ritkaság elhangzott, ilyen volt rögtön a nyitó dal, a Murders in the Rue Morgue, amelyet húsz éve nem játszottak élőben, vagy az 1999 óta szintén hanyagolt Killers, a metálos közeg azonban nagyon szőrös szívű tud lenni, az interneten legalábbis sokan mindezek ellenére is elégedetlenek voltak a műsorral, mondván, hogy igazán elővehettek volna egy olyan tételt, amit soha korábban nem adtak elő. Ugyanakkor azok, akik greatest hits koncertre és önfeledt vadulásra vágytak, elsőre fázhattak, amikor rápillantottak a dalok listájára, hiszen képzett zenészekről van szó, talán túlságosan is, számos szerzeményben már-már öncélúnak hatnak az ezt prezentáló maratoni gitárszólók, de csak lemezről hallgatva. Élőben a leglassabbak számok is megteltek élettel, és noha gyakori probléma a brit bandánál a nem megfelelő hangosítás, ezúttal nem lehetett panasz, úgy szólt, mint az Isten nyila.
És itt kell megjegyezni, hogy ez volt az első alkalom 1982 óta, hogy nem a tavaly a turnézásból visszavonult Nicko McBrain püfölte a dobokat és csábító lehetett volna az Iron Maiden számára, hogy megfiatalítsa a zenekart, a bőven a hatvanat taposó Simon Dawson vette át a helyét, aki viszont huszonéveseket megszégyenítő elánnal irgalmatlan tempót diktált.
És bár a zenekar előzetesen azt kérte, hogy ne nagyon vegyük elő a telefont, éljük át a pillanatot, legyen olyan élményben részünk, mintha visszarepülnénk a nyolcvanas évekbe, a többség megmakacsolta magát. Meg tudjuk érteni, kevés Instagram-kompatibilisebb téma van egy Iron Maiden-koncertnél, sok nemzetközi szupersztárt láttunk már, de ilyen látványos háttérvetítést talán még sosem, emellett a 66 éves Bruce Dickinson frontember fáradhatatlanul rohangált fel-alá a színpadon, olykor magyar zászlót lobogtatva, megjelent az együttes vagy kétméteres kabalafigurája, Eddie, hogy baltával mászkálva a zenészeket fenyegesse, de amikor egyéb attrakcióra nem került sor, akkor is felrobbant valami vagy hatalmas lángcsóvák csaptak fel.
