Szaft

„Azok vagyunk, amik – patkányok.” (Egy patkány hitvallása a L’ecsó c. filmből)

A kaliforniai Pixar cég korszakalkotó komputeranimációs rendszert fejlesztett ki (RenderMan Interface Specification, azaz RISpec), továbbá arról nevezetesek, hogy e módszerrel készült filmjeik immár hét Oscar-díjat nyertek (köztük volt például a Toy Story vagy a Némó nyomában). A Walt Disney tavaly 7,4 milliárd dollárért vásárolta meg a Pixart, s az új felállásban készült első nagy produkció témája a csúcsgasztronómia lett. Eredeti címe Ratatouille, magyar fordítása: L’ecsó.

Gusteau, a híres párizsi konyhafőnök nem éli túl, hogy a rettegett étteremkritikus, Anton Ego elvont tőle egy csillagot. E filmbéli haláleset nem csupán megtörtént eseményre utal – a három Michelin-csillagos Bernard Loiseau néhány évvel ezelőtti öngyilkosságára –, hanem arra is, hogy a franciák halálosan komolyan veszik a gasztronómiát. A Párizs környéki pincékben s padlásokon élő patkányok többsége azonban mit sem sejt erről az egészről. Élik mindennapi életüket, boldogan rágcsálják a szemetet. Patkánypapa, a kolónia vezetője arra tanítja gyermekeit, hogy ha hulladékot esznek, az még csak igazi lopásnak sem számít. Ételfilozófiája: „Hallgass, és edd a szemetet! Az étel csak hajtóanyag.” Ilyen a tisztességes szemétevő patkánypolgár.
Az egyetlen kivétel Rémy, aki különleges adottságokkal született: szaglása és ízlelése rendkívül fejlett, ez kiemeli a többiek közül. Ínyenc hulladékot kezd gyűjteni, s rendszeresen elcsámborog: titokban Monsieur Gusteau főzősorozatát nézi egy néni fotelja alól, aki mindig elalszik a tévé előtt. A kis patkány lelkesedésében még olvasni is megtanul, hogy megértse Gusteau könyvét, mely ott áll a néni konyhájában. Címe: Mindenki tud főzni. Az egész egy nagy ámulat: „Az emberek alkotnak. Az étel maga az ehető zene!”
Rémyt a fotel mögött éri a gyászhír. Erre már a néni is felébred, felfedezi a patkányokat, a kolóniának menekülnie kell. Az immár „tanult” és szupertehetséges patkánygyerek ekkor eljut Párizsba, ahol az elhunyt szakács szelleme elvezeti egykori éttermébe. Itt az új főszakács lerontotta a konyha színvonalát, visszaél Gusteau nevével: főállásban félkész ételeket reklámoz vele. A kis patkány azzal szembesül, hogy az emberek körében is egyre terjed a szemétevés.
Az ő szemén keresztül aztán megismerjük egy csúcsétterem katonás hierarchiáját, konfliktusait és féltékenykedéseit, a macsó szellemet és a kritikusoktól való rettegést. Rémynek kibontakozhat a tehetsége: különféle kalandok során megmenti a konyha becsületét, meghódítja még a rettegett kritikust is – méghozzá egy banálisnak tűnő étellel, egy ratatouille-tányérral. A film végére megvalósul legnagyobb álma is: minden konyhák legnagyobb réméből konyhafőnök lesz. Vagyis beteljesül Gusteau jóslata: mindenkiből lehet jó szakács, adott esetben még egy jöttment patkányból is.

Kérdés: szabad-e könnyű nyári családi filmben nehéz mondanivalót keresni, vagy belőle bármi súlyos következtetést levonni? A válasz: igen.
Az ügy kapcsán megszólalt maga Francois Simon, a Le Figaro rettegett gasztrokritikusa is, akiről Anton Ego figuráját mintázták: „A Ratatouille annak a felszínes amerikai iskolának a szülötte, amely nem képes a dolgokat a komplexitásukban látni” – vélekedik lapja hasábjain. Simon szerint a filmben minden túl van karikaturizálva, vendégtől szakácsig szinte mindenki bugyuta, leginkább a kritikus. Ennek kapcsán Francois Simon nehezményezi, hogy a filmesek csak szakácsokkal konzultáltak: „Nyilván kiválónak találták az ötletet, hogy a filmbéli zord étteremkritikus irodája… koporsó formájú legyen. Amúgy pedig még egy ratatouille-t sem tudnak rendesen megcsinálni… A filmvásznon rozetta alakban tálalt nyomorúságos ratatouille jelenik meg padlizsánból, cukkiniből és paradicsomból. A kilencvenes évek amerikai nouvelle cuisine-jének levegője lengi körül, még távolról sem hasonlít a mi valódi ratatouille-unkhoz, amely szaftos és olvadósan kompótszerű. Úgy tűnik, ma már minden jöttment patkányból lehet akár filmrendező is.”
Ezzel szemben a párizsi Libération gasztrokritikusa úgy véli, a Ratatouille elég hitelesen mutatja be a szakma mindennapjait. És még a ratatouille ilyen fajta „rekonstrukciós korszerűsítése” is „teljességgel hiteles” a tányéron. Más francia lapok szerint a könnyű nyári vígjáték szexista szempontokat is felvet. A csúcsétterem egyetlen női szakácsának belépője ugyanis így hangzik: „Látsz itt nőt dolgozni rajtam kívül? Ezt a helyet vénemberek szabályai szerint pontosan úgy találták ki, hogy nő ne tehesse be a lábát. Én csak azért lehetek itt, mert keményebb vagyok mindenkinél.” (Mellesleg a patkányok közt is furcsa a helyzet: vélhetően férfiágon szaporodnak klónozással, mert mindösszesen egy apát és fiúkat ismerünk meg, nőstény még mutatóban sincs.) Amit egyébként a filmbéli lány a szakácsokról mond, az persze nem teljesen igaz: már Franciaországban is egyre több a kivétel, Olaszországban pedig több a Michelin-csillagos női szakács, mint a férfi.
De a filmnek van ennél sokkal fontosabb üzenete is: a patkánylét és az emberlét között igenis lehetséges az átjárás.
A film címén először bosszankodik az ember, gondolván, hogy valaki már megint „francia lecsónak” képzeli a ratatouille-t, pedig ez közönséges félrevezetés. A címet azonban L’ecsónak írták, ami nagy különbség. A Ratatouille-ban rejlő szójátékot (le rat=patkány) végül is nehéz lett volna jobban visszaadni.