Szent István népe

Szent István – vagy ahogy eredeti pogány nevén szólították: Vajk – az Úr 1038. évében, augusztus 15-én halt meg. Azon a napon, amikor később Bonaparte Napóleon francia császár vagy Báthory Gábor erdélyi fejedelem született. Nem tudni, pontosan mikor jött világra, csak hogy halálakor a hetvenedik életévét közelítette, ami az akkori életviszonyok között aggastyánkornak számított. Az első biztos dátum a megkeresztelésének éve: 972. Védőszentje az első keresztény vértanú, István lett, s ezen a néven koronázták meg aztán kereken 1000-ben. Egyesek szerint újévkor, az új évezred kezdetén; mások szerint karácsonykor. Jómagam stílszerűbbnek érzem, hogy védőszentjének neve napjára időzítette a szimbolikus aktust.
Feleségével, Gizellával együtt seregnyi bajor hittérítő is érkezett Magyarországra, s egy évre rá a lakodalomra, amikor az elhunyt Gézától Istvánnak át kellett vennie a fejedelemséget, már nem volt kétséges, hogy az anyai és hitvesi orientáció a huszonéves Istvánt végképp a kereszténység felé tereli. A Kárpát-medence már akkor is parázs ütközőpont volt Európában: a keleti vándor népek meg-megújuló támadásaival szemben többek között itt is ki kellett építenie védvonalait a magára találó kereszténységnek. Ha István nem építi ki, megteszi Szent Henrik császár vagy valaki más. Nagy történelmi pillanatokban egybe tudnak esni a föld és az ég érdekei.
István, a kereszténységet vérrel-vassal terjesztő, békésebb időszakokban megfontolt törvényhozó, fiát bölcs intelmekkel ellátó államférfi akkor válik esendő és szeretetre méltó emberré, amikor Imre herceg, a későbbi Szent Imre, 1031-ben egy vadászaton tragikus módon életét veszti. A szerető apát annyira megviselte a gyász, hogy bele is betegedett. Az egyéni tragédia egybeesett az országéval: a friss királyság ugyanis egyenes ági örökös nélkül maradt.
Halálának színhelye már az új királyváros, Székesfehérvár. Szentté avatása két emberöltővel később nem annyira puszta személyének, mint történelmi életművének szól: egyike azoknak a nagy formátumú államalapító királyoknak, akik Skandináviától Cseh- és Lengyelországon át egészen a Kárpát-medencéig összekötötték a kereszténység felvételét a feudális államalapítással, és ezzel megvetették a későbbi modern nemzetté válás alapjait. Ráadásul Szent István nem csupán a magyar nemzetnek csinált helyet Európában: az ő műve nélkül a történeti Magyarország más, kisebb népeit is minden bizonnyal nyom nélkül elsodorta volna a viharos európai történelem.
Ünnepe később, gyakorlati megfontolásokból került augusztus 20-ára, hogy ne ütközzön a Boldogasszony-ünneppel. Szentté 1083. augusztus 19-én avatták, s másnap emelték oltárra Budán szent ereklyéit. Koronázása millenniumán Bartholomeosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is szentté avatta, így az 1054-es nagy egyházszakadás óta ő az első, akit mind a katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek. Az örökös nélkül maradt uralkodó Szűz Máriának ajánlotta fel az országot, de az egyházpolitika különválasztotta egymástól a felajánlót és a Boldogasszonyt. Amit e döntéssel, ünnepének augusztus 15-éről 20-ára való csúsztatásával Szent István nyert (hogy tisztelete, áttörve a katolikus egyházi kereteket, nemzeti üggyé, sőt idővel világi államünneppé tudott válni), annyit veszített is. Ez azonban mit sem változtat a lényegen: Szent István országa és a Szűzanya országa egy és ugyanaz. S voltaképp ez a gesztus segített hozzá bennünket, magyarokat ahhoz is, hogy Árpád büszke pogány népéből Szent István alázatos, sokat tűrő, de minden vihart és sorscsapást túlélő népe legyünk.