Szerepi szárcsaríkatók

Országszerte ismertek a falucsúfolók, más nevükön rátótiádák, amelyek általában a szomszédos és rivális település lakóit veszik célba. Azok egy-egy tulajdonságát, szokását, viseletét és mesterségét vagy épp nevét meg földrajzi fekvését. A legtöbbje egyszerű rím- vagy szójáték: „Bajom, olyan mint a majom!”, „Bácsi! Messze még Pusztakovácsi?” Vagy épp vaskosabban: „Nem megyek én Karcagra, nem teszek szart madzagra!” „Sáros Pocsaj, vak Esztár, bolond, aki benne jár” – ez utóbbi már a kifigurázott falu jellemzőjére utal, ahogy a vele rokon „Komádiba, Tótiba bocskorban jár a liba” szólás is: mindkettő a mély sarat veszi célba, amelyből sok településnek kijutott a mocsaras, lápos Alföldön.
Fenti rátótiádák mind a Tiszántúlról, Debrecen szűkebb és tágabb környékéről származnak, ahol ez a szomszéddal való évődés különösen elterjedt, ahogy azt Vajda Mária néprajzkutató gyűjtése tanúsítja. Ez a kifigurázós játék persze nem mindig marad meg a csipkelődés szintjén. Aki él vele, annak bizony néha fel kell kötnie a nyúlcipőt, mielőtt a sértett elégtételt venne rajta. Ököllel vagy bicskával.
Ami a foglalkozásokat illeti, e téren tán a legbővebb a választék. A Debrecen egyik fertályán – a furcsa Tizenháromváros utca környékén – élőkről mondták: „Nem laknak ott mások, csak a talyigások.” Berettyószentmárton egyik részét „zöld mészárszéknek” csúfolták, mert ott vágták le titkon a lopott marhákat az erdőszélen. A hencidaiak állítólag veszekedős természetűek voltak, erre utal a hencidai betyárok csúfnév. Hasonló sugallatú a bihari bicskás, sárréti fattyú, nyíri pajkos kifejezés. A derecskeieket hagymásoknak gúnyolták, mert ezt termesztettek és árultak. Zelleresek ugyanezért a monostoriak. Vámospércs pedig: tormaország fővárosa. A balmazújvárosiak hörcsögösök, mert szegényebbjei hajdan előszeretettel vadásztak ezekre a mezei rágcsálókra. Ugyanezen okból piócásoknak is mondják őket, hiszen – gyógyászati célból – tömegesen hordták piacra valaha a vérszívó „mocsári férget”. Szerep lakóit egyenesen szárcsaríkatóknak gúnyolták, mert a falu mocsárra települt, és lakói közt sok volt a pákász meg a madarász. A szentpéterszegi nők szalmások, mert szalmakalap-készítésből éltek. A nádudvariak korsósok, a bojtiak viszont kaskötők.
Kismarját fekete falunak azért nevezték, mert a férfiak ünnepnaponként feketébe öltöztek. „Bojtos gatya, nagy ület, debreceni viselet!” – gúnyolták a cívisváros bő nadrágot viselő kálvinistáit. Mivel több faluban is dívott a varjúfogás, a „repülős korú” fiókák kiszedése a fészekből, főként a szegényebbek körében, varnyúknak csúfolták őket. A hajdúböszörményieket viszont ürgéseknek, mert gyakorolták a kis réti rágcsálók fogásának azt a módját, amelyet Petőfi is megénekelt. A toldi népek állítólag szerették a gémhúst, ezért „tódi gémként” emlegették őket.
A népi meg a műköltészet határmezsgyéjén foglalnak helyet azok az újabban „közköltészetnek” mondott művek, amelyek közé a falusorolók is tartoznak. Ilyen A sárréti járás versekbe foglalása című, 1808-ból való versezet – szerzője is ismert, bizonyos Rhédey Lajos: „Bors, Homorog, Báránd, Szerep, Ártánd, Udvari, Sáránd, / Hosszúpályi, Vekerd, Torda, Derecske, Peterd…” Belső rímekkel csengő disztichon ez, amit leoninusnak is neveztek. (Kazinczy eleget hadakozott ellene: ízlésficamnak tartotta a görög metrum meg a tőle idegen rím öszszeházasítását.)
Bolondosan eleven a következő, az ismeretlen szerző – sejthetően szerzők – képzeletét dicsérő falusoroló: „Aranylábú Debrecen, / sóvágó Sámson, / szénégető Hadház, taligatoló Téglás, / elátkozott Fehértó, / pokolra való Szoboszló, / nemes Encsencs, / vak Piricse, / lényeglátó Léta, / bogárhátú Bogát, / Kálló dohányvágó, / Balkány baltalopó, / Szakoly kutyaszopó, / Adony olajoshordó, / Bököny zsírosbödön…” – ha az idegen számára a célzásai nem is mindig világosak.