Távol a Kelet

Kiadtak egy lexikont. Keleti művészeti lexikont. A Kelet színes, ez fekete-fehér. Az ilyen könyv munkaeszköz. Értékét az adja, hogy használható. Amikor megkaptam, hogy véleményt írjak róla, azt hittem, az első kötet, melyet majd követ a második, a harmadik s a többi. De nem. Terjedelme annyi csak, mint A kőszívű ember fiaié, érzik hát a szerzők, hogy ezt meg kell magyarázniuk. Magyarázkodnak hát. Az ókori Irán kultúrája benne van, Mezopotámiáé nincsen, Délkelet-Ázsia textilművészete és ötvössége nem fért bele, a kínai festészet képanyag nélkül maradt, „villanásokat mutatnak fel” csupán Mongólia művészetéből. Ilyen bevezető után mi lehet a folytatás?
Új lexikonnál szokásom, hogy találomra keresek egy szót, s várom, mit találok róla. Szinánt, a nagy iszlám építészt választottam. Nézem az sz betűnél, nincs ott. Kimaradt? Nem. Mimár Szinár néven találom meg – véletlenül. Miért így tüntették fel? Mert a szobra alatt Isztambulban ez áll? Viszont máshol: a Magyar nagylexikonban, Az iszlám világ atlaszában, Molnár József török kori emlékekről írt könyvében, a cseh Islamské Umeniében, Paul Lunde angol nyelvű Islamjában mindenütt Szinánként szerepel.
És ezzel még nincs vége. A szerzők jelzik, hogy az építész évekig volt hadmérnök a Balkánon, de arról egy hang sincs, hogy járt Szulejmánnal Magyarországon, az ő munkája a vízivárosi erőd Esztergomban, a szegedi vár, mely 1882-ig állt, valamint az eszéki három kilométeres cölöphíd, melyet a maga korában mindenki megcsodált. A lexikon magyar szerzőit ez nem érdekli.
Komoly baj van a városokról írt szócikkekkel. Isztambulnál felsorolják a város fontosabb épületeit, de a szöveg ömlesztve, bekezdések nélkül került a könyvbe. Annyi szívességet sem tesznek a szerzők, hogy az épületek nevét más betűtípussal szedjék. Hogy jelezzem a képtelen arányokat: Peking, Damaszkusz, Córdoba, Kiotó, Kairó és Delhi nevezetességei együtt sem kapnak annyi terjedelmet, mint egyedül Isztambul. Ráadásul nem egyformák a szempontok, ahogy írnak róluk.
A lexikon a nevek írásmódja miatt szinte használhatatlan. Akinek csepp tájékozottsága van a kínai művészetben, szomorúan kószál a szócikkek bozótjában. A szerzők sejtik ezt, s előre jelzik, vegyük meg az Akadémiai Kiadó kínai nevek átírásáról szóló könyvét. De hát ők miért nem tették meg, ami A kínai világ atlasza szerkesztőinek természetes? Azok könyvük végén mindkét írásmódot feltüntették. Így szerepel a festő Csi Paj-si pinjin átírás szerint Qi Bajsiként is, vagy a taoista Csuang-ce Zuangziként.
A szerzők azt is előrebocsátják, hogy képek helyett be kell érnünk vonalas ábrákkal. Beérnénk mi, de a córdobai mecset vagy a Tádzs Mahal „tónusos” képe már-már szégyen, a szamarkandi Bíbí Khánum mecset axonometrikus rajza pedig meghamisítja az épületet. A japán fametszők járnak a legrosszabbul. Egyedül Tojokuni szerencsés: tőle két hasábon tónusos képet közöl a lexikon. A nyugaton legismertebb Hirosige kép nélkül marad, a másik nagy, Hokuszai híres Fudzsi látképei helyett egy kis vázlattal szerepel.
És ha már a japánoknál tartunk… Alapdolog, hogy az ottani neveket úgy írják, mint nálunk: elöl a család-, hátul a keresztnév. A mi lexikonunk szerzői szolgai módon átveszik a nyugati sorrendet, vagyis vesszőt tesznek a helyes sorrendbe írt nevek közé. Az is furcsa, hogy a Tádzs Mahalt dzs-vel írják, a Fudzsit pedig j-vel. Milyen logika szerint?
Ámulva olvasom a szakrális építészet legnagyobb ázsiai együtteséről, Angkorról írt szócikket. Meg se említik, hogy négyszáz évig dzsungel és feledés borította a templomokat. Egy francia botanikus, Henri Mouhot fedezte fel őket, utána kezdték meg helyreállításukat. Mert a templomokat Buddha lakja, furcsállom, hogy a lexikonban negyvennél több Buddha-ábrázolás szerepel – hozzá a buddhista templomok. Bár nincs összefüggésben ezzel, nem jutott hely viszont egyetlen szőnyegtípus mintáinak sem.
Nem hagyhatom szó nélkül a lexikon szerkesztőinek prűdségét. Európát a Kelet ismertette meg a szerelem művészetével. Érthetetlen, hogy egy sótlan, „erotikus ábrázolások” címet viselő szócikken kívül miért nem került több a könyvbe. Pedig Utamaro ilyen témájú metszetei szinte kínálják magukat. Vagy ott vannak Khadzsuráhó templomainak szobrai – mind a testi szerelem gyönyörűségéről beszélnek. A szerzőknek nincs fülük rá. Kár.
Szokatlan, hogy a szerkesztőgárda egy lexikon végén irodalmat kínáljon. Mégis ezt tették, mintha éreznék, munkájuk csak a felsorolt művekkel együtt felel meg könyvük címének. No, ebben az egyben igazuk van.
(Keleti művészeti lexikon. Szerk.: Fajcsák Györgyi. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 4600 forint)