Vörös por

Gyilkos khmerek, gyilkos mezők. Az immár harmadszor kivirágzó Angkor. Sokasodó szállodák. Kismotorok. Mosoly, barátság, szeretet, boldogság. Délkelet-Ázsia legkedvesebb népe. Hogy lehet, hogy annyi szörnyűség után újra felhőtlenül boldog? Vagy ez csak a felszín? A hetvenes évek végén a hétmilliós lakosság kétharmadát módszeresen kiirtották. Ma 12 milliónyian vannak.

„Meghökkentő élmény a találkozás Kelettel.
A romantika korának első nyugati utazói élhették át ezt legteljesebben, egyszerre érezve gyönyörűséget
és félelmet a szívükben.”
(Sári László: Ázsiáról és a végtelenségről. Nyugat–keleti utazás)

Hamvas Béla szavai jutnak eszembe: „Az ember még a pokolban is kibírná, ha megfelelő lenne a hőmérséklet.” Kambodzsa a felszínen, a turista számára a múlt szörnyűségeinek higgadt tudomásulvétele, a jelen öröme, a jövő hite. Mintha begyógyultak volna a sebek, hiába láthatók az arcokon, s hiába feltételezhetők a lelkekben.

Kambodzsa – border. Határállomás. Kéregetők a senki földjén. Thaiföldről idáig jönnek az autók, gyalogosan kell átmenni, átlépni a más világba. Ázsia egyik legszegényebb országába. Sokan a határon váltanak vízumot. Furcsa kérdések. Mennyi a jövedelme? Arcunkba egy kamera mered, szó nélkül lefényképeznek. Egyébként itt senki nem érti azt, hogy Kambodzsa. „Kambodia”, így mondják. A másik világ: lestrapált autók, autóbuszok, kismotor (ez már a fejlődés jele, egy évtizede még a kerékpár volt a fő közlekedési eszköz), épített utak hiánya és por és por. Míg Thaiföldön bal oldali a közlekedés, itt ismét jobb oldali. De az autók többsége Thaiföldről érkezett igencsak lestrapálva, úgyhogy a vezetők sokszor balról vezetnek a jobb oldali közlekedésben. Kísérőnk előbb egy buszvezetővel tárgyal. Majd váratlanul megalkuszik egy taxissal. Taxival Kambodzsában?

Az út nyílegyenes vonal a thaiföldi határállomástól Kambodzsa szívéig, Sziemreapig. De maga az út csak ritkán látszik. Mindent elönt a vörös por. Néhol még föltűnik egy kis aszfaltmaradvány, de gödör-gödör hátán. Mindenki ott megy, ahol a legjobb utat sejti. Bal és jobb oldal összekeveredik. A taxi 80–100 kilométeres sebességgel száguld. A gödrök iszonyatosakat dobnak. A sofőr rendszerint nem fékez előtte, mikor észreveszi, már úgyis hiába. És persze itt is megszólal a mobil vezetés közben. Csak sejtjük, hogy néha rólunk van szó. Az utazási iroda érdeklődik, hogy a két vendég jól érzi-e magát. Kapaszkodunk. Sok az elakadt, elromlott autó. Ha egy ilyen gödör véletlenül lerepít bennünket az útról… Az ablakok felhúzva, szellőztetés ki, légkondi be. Akkora port kavarunk, hogy oldalt és hátul semmit sem látunk. Kapnak bőven belőle a motorkerékpárosok, a nyitott teherautókon utazók (szájukat kendővel takarják el, ha leveszik, a helye körül fekete az arcuk). Nekik még rosszabb.
A száz kilométeres út során csak kétszer gázoltunk el majdnem valakit. Az egyiknél meg sem rezdült a taxis arca, a másiknál kicsit megijedt. De soha senki nem anyázott, nem rázta az öklét. Sőt mindvégig egyetlen agreszszív megnyilvánulást nem láttam.
A kismotorokon a disznókat kerek ketrecben, hátukra fektetve, néha kettőt összekötve szállítják. Sírnak szegény malacok, és ők is szívják a port… Nekik a legrosszabb.

Kétoldalt mezők, föltehetőleg rizsültetvények. A tavaszi és nyári esőzésekre emlékeztet egy-egy nagyobb pocsolya, amelyekben emberek állnak, vesszőkosárral halat fognak. Néhol tábla, nemzetközi rajzos nyelven: Horgászni tilos! Magántó lehet. A távolban legyezőpálmák, az út mentén vastag vörös porba burkolózott falvak, házak. A házak lábakon ácsorognak (itt tényleg állni szokott a víz?), többségük vesszőből, deszkából készült.
A most tűzforró mezők önkéntelenül fölidézik a gyilkos mezőket, ahová a vörös khmerek kikergették az embereket egy utópista ősközösségi társadalom illúziójától hajtva. A világ egyik legszörnyűbb emberirtását az 1970-es évek második felében a vörös khmerek követték el saját honfitársaik ellen. Végül 1979-ben vietnami segítséggel elűzték a hatalomból a vörös khmereket, de hosszas politikai alkudozás és politikai váltógazdálkodás kezdődött, a bűnösöket sohasem ítélték el. Az örök túlélő, Szihanuk herceg, később király hol emigrációban, ha kellett, inkább vörös, ha kellett, inkább más színben próbálta igazítani az eseményeket. Az erőtlen, majd a Pol Pot vezette gyilkos, később a hezitáló, hazug kompromisszumokat kereső politikák, a felelősségre vonás elmaradása, a Pol Pot-isták húszéves dzsungelharca évtizedekkel visszavetették Kambodzsát. Roland Joffé 1984-ben Gyilkos mezők (The Killing Field) címmel készített filmet a szörnyűségekről. De akkor még nem volt vége a polgárháborúnak. Csak az 1990-es évek második felében teremtődött viszonylagos nyugalom, s kezdődött meg ismét az ismeretlenné vált ország turisztikai fölfedezése, gazdasági kibontakozása.

Száz kilométer után a földút töredezett, majd egyre javuló aszfaltúttá változik. Megérkezünk Sziemreapba. Vadonatúj szállodába megyünk. Az útikönyv szellemes szerzője azt írja, hogy a szállodákban úgy érezhetjük magunkat, mint az egykori gyarmati idők előkelőségei. Nos, csodás szoba (kilátással a főút mögött düledező házakra), a szálloda közepén uszoda. A fárasztó út után ezt ki kell próbálni. Papucs, fürdőköpeny. Sehol egy lélek. Úszkálunk, majd kijövünk, az egyik oszlop mögül előlép egy alkalmazott a törülközőkkel. Két étterem van: egy a csoportoknak, egy nekünk. Minden, mi szem-szájnak ingere. A kellemesen hűtött étteremben a szúnyogok is jól érzik magukat. Néhányan meg is csípnek. Már nem esik annyira jól a reggeli. Kambodzsa maláriaveszélyes terület… Eddig csak a víztől, az ételtől féltünk, most már lessük magunkat: láz, hidegrázás, hányás, fejfájás? Nos, ez éppenséggel jelentkezik. Itt a január a legmelegebb hónap, mi nyilván éppen akkor vagyunk ott. Persze a fejfájást nem a malária, hanem az utazás, a rázkódás, a perzselő nap okozhatja.
Kísérőnk másnap megkérdezi: milyen a szálloda, ő még sohasem látta belülről.

Angkor. Ez a város kétszer veszett el az emberiség számára. A khmer birodalom csodálatos, a korabeli Európát megszégyenítő fővárosa 900-tól 1431-ig virágzott, utána még megpróbálták újraéleszteni, de a dzsungel lassan benőtte, elfelejtették. Aztán 1860-ban a francia Henri Mohout fedezte fel a dzsungel fogságába esett, elveszett várost. A feltárás és a turizmus a XX. század első felében kezdődött, Angkor virágzásnak indult, de az 1970-es években ismét elhagyta a tájat az összes régész és turista. A vörös khmerek beköltöztek Angkorba, gépfegyvereik nyomát a csodás kőfaragványokon ma mutogatják a látogatóknak. Óriási kárt mégsem okoztak. Sőt a turizmus visszavetése némiképp óvta is az egyedülálló és gyakorlatilag megvédhetetlen kincseket. A turisták az 1990-es évektől tértek vissza, és olyan tömegben, hogy a világ szinte összes szállodalánca luxusszálloda építésébe kezdett. Angkor a világ turizmusának egyik központjává vált. Most Angkor harmadik virágzását éljük. A pénzes és kényelmes turista repülőgéppel érkezik ide egy-két napra, pompás szállodasorokat lát, európai aszfaltutat, csodás gyermekkórházat (egy alapítvány építette), taxival végigjárja a műemlékeket, folklórbemutatót néz, eszik-iszik, majd megy repülővel tovább – mondjuk a csodás tengerparti üdülőhelyre, Sihanoukville-be vagy Vietnamba, Thaiföldre, Burmába. El sem hiszi, hogy szálloda, aszfaltút csak nagyon kicsiny átmérőjű körben található Angkor körül. Ezen túl pedig ott az igazi Kambodzsa!
Angkor legszebb templomegyütteseinek megtekintése sajátos rituálé szerint zajlik. A területre csak kísérővel és valamilyen közlekedési eszközzel: motóval (motortaxi) vagy taxival érdemes belépni. Kismotor vagy kerékpár azoknak való, akiknek már van helyismeretük. A központ Angkor-Vat, a négyszögletes mesterséges csatornával körülölelt, mérnöki pontossággal megtervezett Visnu-szentély és -palota (amelyben fürdő és könyvár is volt). Szemből négy csodás tornya látszik, de kísérőnk eltérít minket balra: onnan olyan fénykép készülhet, amelyen mind az öt torony látszik. Az első emeleten nyolcszáz méteren át a Visnu-mondakör történetei vannak kőbe faragva (például a Tejóceán köpülése). Elmesélhetetlen csodák sorozata következik: Bayon, 216 különböző Buddha-arc temploma, az elefántok terasza, a leprás király terasza, amelyről az uralkodók a harcba vonuló elefántok felvonulását nézték, a Ta Phrom, amelyet meghagytak az őserdőnek, s azt láthatjuk, hogy milyen lehetett Angkor, amikor rátaláltak. Ámulunk, hogy az egyik szentély olyan, mint egy maja piramis, végül este a naplementét is egy ilyen magaslati szentélyvárosból nézzük a rokkantak zenei együttese, szerzetesek és talán ezer aznapi turista karéjában.
Visszafelé már sötétben botorkálunk, nem feledjük az útikönyv figyelmeztetését: „Semmilyen körülmények között ne térjünk le a kitaposott ösvényekről – mert a kis dologból is lehet nagy bumm! Angkorban sok végtagját vesztett emberrel fogunk találkozni.” Végre megpillantjuk kísérőnket, aki a taxihoz kísér bennünket, a taxisnak elképzelhetetlenül magas női hangja van. Vacsora, folklórműsor, csodálatos lányok…

Sziemreap másik oldalán hatalmas természeti kincs, a Szap-tó található. A tengernyi tóban van egy vietnami úszó falu. Oda is elviszik a turistát. Angkor ellenpólusa. A tóhoz vezető út, csatorna partján elképzelhetetlen egyszerűségben, nincstelenségben élnek kis vesszőházakban családok. Halászatból és talán inkább turizmusból élnek. Kis motorosokkal viszik körbe a csoportokat. Olykor becsap a kanális sárga, sáros vize. A szembejövő csónak utasai el is takarják arcukat. Katasztrófaturizmus. Végre kijutunk a tengernek látszó tóra. Itt már takarosabb házak állnak a vízen. A néhány négyzetméternyi területen él a család, a macska, az állatok. A kisebb gyerekek lavórokban eveznek, a nagyobbak maguk a csónakosok. Egy vendéglőben kötünk ki, krokodilbemutató és ajándékvásár várja a turistákat. Az úszó faluhoz úszó (katolikus) templom, vendéglő, iskola is tartozik.

Egy európainak egyformán érthetetlen a thai és a khmer nyelv. Pedig a khmer egészen más. Kísérőnk most tanul thaiul, azt mondja, Thaiföld a minta, a jövő. Megküzd a thai hangszínekkel. A thai tonális nyelv. A khmer sokkal egyszerűbb. Megtudjuk, hogy Kambodzsában is ugyanaz a ritka vezetéknév-keresztnév sorrend van, mint nálunk. Pol Pot hírhedt fölvett nevében a vezetéknév a „politika” szóból származik (korábbi neve: Saloth Sar). A khmer régi írásbeliségű nép, de az angkori templomok falára írt csekély szöveget nem tudják már elolvasni. A korábbi francia gyarmatosítás miatt régen inkább franciául beszéltek, az orosz támogatás miatt sokan tudnak oroszul, ma pedig értelemszerűen leginkább angolt tanulnak.
Turistaként, vendégként meg kell tanulni, hogy semmin sem szabad csodálkozni. Kambodzsába visszatértek a (vörös khmerek elől elmenekült) buddhista szerzetesek. Szinte mindenütt láthatók sárga ruhájukban. Többségük fiatal, huszonéves fiú. Az egyik állomáson egy ötven körüli, szemüveges európai, angolul beszélő szerzetest pillantok meg. Nézem, érteni akarom, miért adja fel valaki európai életmódját, hogy itt Kambodzsában, a vörös porban, melegben buddhista szerzetes legyen. Talán tovább is nézem, mint ahogy illik. Talán irigylem? Észreveszi, rám mosolyog, és angolul köszön. Egyébként mindenki szívélyesen köszön, szóba elegyedik, segít… Ne félj, kedves idegen, sohasem leszel egyedül!

Nincs olyan család, amelyben ne történt volna tragédia. Harminc éve csaknem kiirtották a mai anyák, apák nemzedékét. Különösen a városlakókat, az értelmiségieket. Elég volt, hogy valaki külföldön járt, tanult, nyelvet tudott, de a szemüveg viselete is gyilkos indulatot váltott ki a vörös khmerekből. A szörnyűségek után azonban elemi erővel tört elő az élet: Kambodzsában nagy a népszaporulat, ma is mindenütt szinte csak gyerekeket, fiatalokat látni. Rendszerint egy kismotoron az egész család: papa, mama elöl, köztük, hátukon a gyerekek. Senkin nem látszik félelem. Mindig mosolyognak. Itt vannak a világ legszebb gyermekei. Innen választanak a leginkább árva gyerekeket amerikai és európai milliárdos hírességek. Az útikönyv tréfás szerzője is ezt írja: „Délkelet-Ázsia legkedvesebb népe.” Ez nem tréfa.
Ahogy távolodunk Angkortól, visszatérünk Bangkokba, majd Budapestre, azon jár az eszem, hogy mindenre olyan pontosan emlékszem. Nem azért, mert friss az élmény, hanem azért, mert minden olyan otthonos. Mintha egyszer már bennem lett volna. Mint a gyermekkorom Budapestje. Nem vagyok idegen. Számban az Angkor sör íze, tudom, hol vár a taxink, hogy az utcai kifőzdében már kész a rizs és a kókusztej alapú, ananászos samla ktis, és sütik a csirkét.