Háborús fenyegetés a Perzsa-öbölben

Bár a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség nemrégiben pozitív fejleményekről számolt be az iráni atomprogrammal kapcsolatban, egy pillanatra sem enyhül Washington és Teherán viszonya. Mi több, az amerikai vezetés egyre súlyosabb vádakat fogalmaz meg az iszlám állammal szemben annak iraki intervenciójával kapcsolatban, miközben mindkét fél olyan konfrontációs politikát folytat, amely könnyen eszkalációhoz vezethet.

Az Irán elleni csapások csak az Irakban már most is zajló iráni–amerikai konfliktusnak a következő lépései lennének, amelyekkel jogosan és végre hatékonyan fel lehetne lépni Teherán ellen – az amerikai keményvonalas politikusok ezzel a logikával látnák igazolhatónak, ha a Bush-kormányzat megtámadná az iszlám köztársaságot. Márpedig arra, hogy ez tényleg bekövetkezzék, elemzők szerint egyre kisebb az esély a 2008-as amerikai elnökválasztások közeledtével. Persze az sem kizárt, hogy a fenti logikából kiindulva a jelenlegi kabinet olyan helyzetet hagy örökül utódjaira, amelyben az eszkalációnak – a washingtoni lobbik erőviszonyait tekintve – nem lesz alternatívája.
Míg nemrégiben az amerikai vádaskodások legfontosabb eleme még Irán vitatott nukleáris programja volt, s éppen a napokban jelentette be Teherán, hogy immár háromezer centrifuga áll rendelkezésére, így egy év alatt atomfegyverhez elegendő urán állhat rendelkezésre, mára a kormányzati nyilatkozatokból és a fősodrú média által közvetített üzenetekből kitűnik, inkább az iraki zűrzavart akarják Teherán nyakába varrni. Mi tagadás, Irán – amelynek eddigi stratégiája szerint minél mélyebben süpped az Egyesült Államok Irak homokjába, annál kevésbé valószínű, hogy lesz ereje megtámadni – mindent meg is tesz, hogy alapot szolgáltasson Washingtonnak. Az amerikai megszállók veszteségeinek növekvő hányadáért felelősek az Iránból származó fegyverek, és egyre több iránit kapnak rajta Irakban, amint „tilosban jár”. Az amerikaiak szerint a szomszédos ország önálló forradalmi gárdájának al-Kudsz alakulata felelős a katonai intervencióért, bár ahhoz sem férhet kétség, hogy az iraki síita tényezőkre sokkal összetettebb módon igyekszik befolyással lenni a teheráni vezetés, amelynek arzenáljában az erőszak csak egy a módszerek közül.
Minden esetre George W. Bush elnök kezdeményezése, miszerint vegyék fel a forradalmi gárdát a terrorszervezetek listájára, arra utal, hogy Irán iraki politikája fordítva sülhet el a nem éppen megfontoltságáról elhíresült amerikai kormányzattal szemben, amely saját hadereje túlfeszítettségét sem hajlandó figyelembe venni. Amennyiben ugyanis a gárda más „jogi megítélés” alá esik a jövőben, a vele napról napra érintkező amerikai erőknek (különösen a Perzsa-öböl vizein) kötelességük lesz a fegyveres fellépés. Az ilyen incidensektől már csak egy kis lépés a gárda létesítményeinek legitim célpontokká nyilvánítása, majd a célpontlista bővítése a nukleáris infrastruktúra objektumaival. A különböző háborús szcenáriókat gyártó katonai tervezők minden bizonnyal felvázoltak ilyen forgatókönyvet is.