Kinn is, benn is egeret

Csaknem három évtizede már, hogy egyik ámulatból a másikba esünk; a kínai gazdaság teljesítménye átformálja a világot, s mindaz, amit a közgazdaságtanról eddig hittünk, tanultunk, esetében érvényét veszti.
Kezdjük az elemzést értetlenségeink sorolásával. Hogyan történhetett meg, hogy a szocializmust feladó Szovjetunió válságba és anarchiába sülylyedt, amelyből csak most kezd kikászálódni, míg kommunista riválisa, Kína a világ élvonalába került?
A liberális közgazdaságtan dogmája nyomán a gazdasági teljesítmény alapfeltételének hittük az egyéni szabadságot, amelyet Kínában korlátoznak. Nem csak politikai értelemben; az oktatást, egészségügyi és szociális szolgáltatásokat a kínaiak csak lakhelyükön vehetik igénybe, ezáltal a második Leibeigenschaftra hasonlító körülmények között élnek; de azoknak a földművelőknek a helyzete sem jobb, akik úgy válnak szabaddá, mint az angliai parasztok az ipari forradalmat követően: egyszerűen elűzetnek földjükről, kárpótlás nélkül.
A szocialista gazdaságokban az állami tulajdon a hatékonyság, a műszaki fejlődés és a világgazdasági versenyképesség kerékkötője volt, lemaradáshoz vezetett; a „kínai csoda” az állami tulajdon jelentős súlya és szerepe mellett valósult meg.
A klasszikus közgazdaságtan, az intézményi közgazdaságtan, de bármely piaci alapú közgazdaságtan alapdogmája és feltétele a világos tulajdonosi viszonyok megléte és a tulajdonhoz fűződő jogok érvényesíthetősége. Nos, mi sem zavarosabb és homályosabb Kínában, mint éppen a tulajdon körüli kérdés. A termőföld állami (hivatalosan kollektív) tulajdonban van, a parasztok bérlik, de a helyi hatóságok és pártszervek – a föld jobb értékesítése reményében – bármikor kihúzhatják a lábuk alól, és eladhatják ingatlanfejlesztőknek, beruházóknak. Gyakorta nem világos, hogy egy „magántulajdonban” lévő üzemnek ki is a gazdája: a magánbefektető, a helyi önkormányzat vagy a pártszervezet? Formálisan hiába van állami vagy kollektív tulajdonban egy üzem, gyakorlatilag főnökeinek magánérdekei szerint működik.
Kínában a legfelső szinten stratégiai tervezés folyik: a párt és a kormány jelöli ki a fejlesztési irányokat, határozza meg az állami beruházásokat, a külföldi tőke szerepét. Ugyanakkor a konkrét megvalósulás módja és eszközei terén a legnagyobb fokú káosz és spontaneitás tapasztalható. Ted Fishman amerikai szerző (könyvének címe: China Inc., Simon and Schuster Ltd., Egyesült Királyság, 2005) éppen ezt tartja a kínai út egyik legfontosabb jellegzetességének: a sajátos belső spontaneitást, a központilag elindított spontán virágzást („virágozzék száz virág!”); a helyi bankok és hitelszövetkezetek által finanszírozott vállalkozások és azok hálózatainak rendszerét.
De milyen ország most Kína? Még mindig kommunista? Vagy államkapitalista? Ráhúzhatjuk-e vajon az ismert sémák valamelyikét? Miközben Kína kommunista országnak vallja magát, „a kommunizmust építi”, a kommunista párt vezető szerepe vitathatatlan, a kínai dolgozókat rendkívüli módon kizsákmányolják; éhbérért dolgoznak éjt nappallá téve. Szakszervezeti fellépés és bértárgyalások, kollektív szerződések – nem úgy, mint a nyugati világban – nem nehezítik ezt meg. 2002 óta pedig magánvállalkozók is lehetnek a kommunista párt tagjai (sőt kampányt indítottak, hogy minél nagyobb számban lépjenek be). Érti ezt valaki?
Ez év tavaszán – jelentős belső ellenzéki tiltakozás mellett – az államival egyenlőnek ismerték el a magántulajdont. Ennek nyilvánvaló célja az volt, hogy a spontán privatizálások során és az egyéb kétes és illegális módon szerzett vagyonokat legalizálják. Ám megtiltották, hogy az iskolák a kötelező oktatási rendszer szintjén tandíjat szedjenek, s 2010-re a vidéki lakosság egészségügyi biztosítását teljes körűvé kívánják tenni.
Keynes és a nagy világgazdasági válság óta megtanultuk, hogy a keresletet nem szabad tartósan visszafogni, mert annak élénkítése teremti meg a gazdaság lendületét és a (majdnem) teljes foglalkoztatást. Kínában százmilliók éhbérért dolgoznak, ennek ellenére a gazdaság dinamizmusát évről évre „hűteni” kell, a nyugati szaksajtó azt rebesgeti, hogy a kínaiak „letagadják” a tíz százalék feletti növekedést; a munkanélküliség viszont magas… (Erre a szindrómára részben az export húzó hatása ad magyarázatot.)
Európai polgárként az ismert társadalmi-gazdasági modellekben gondolkodunk. Tudjuk, milyen volt a megbukott kommunizmus, szocializmus, piaci szocializmus, és látni véljük a kapitalizmus különféle válfajainak (jóléti, amerikai, japán, kelet-európai) előnyeit és hátrányait (az utóbbinak főleg az árnyoldalait). Ismerjük e modellek ideológiai hátterét: a méhek meséjét, az egyéni boldogulásból és önzésből kikerekedő közjót és a láthatatlan kézként működő piac szerepét az egyik oldalon, a tulajdon társadalmasításának elméletét a másikon. Tájékozottságunkból talán még az is kitelik, hogy belássuk: az egyes rendszerelemek csak korlátozottan vegyíthetők, nem válthatók át tetszés szerint, mert az már modellünk alapértékeit érinti. Ezt a tételt Kornai János állította fel a rendszerváltás útkereső bizonytalanságában, és mi el is fogadtuk. Éppen ezért zavartan állunk a kínai fejlemények előtt, nem tudjuk hová tenni és mire vélni a rendszerelemek vegyítéséből eredő fantasztikus sikereket. Kiderülhet: a tétel nem azt jelenti, hogy a különféle rendszerelemek nem működtethetők együtt, hanem csak azt, hogy mindez a mi elvárásainknak nem felel meg. Kínát azonban az olyanfajta ellentmondások nem zavarják, hogy ha az árfolyam nem a piacon alakul ki, az már nem igazi kapitalizmus, vagy – hogy a legsúlyosabbat mondjuk – ha a dolgozókat gyalázatosan kizsákmányolják, az már nem kommunizmus. Sem az, sem ez, de mégis működik.
Tovább tisztul a kép, ha a kínai eseményeket nem ideológiai és rendszerelméleti, hanem modernizációs dimenzióban szemléljük: így lesz érthető az összeegyeztethetetlennek hitt elemek vegyítésének sikere. Feljogosít erre mindjárt a reformok kezdetén, 1978-ban a Teng Hsziao-ping által meghirdetett „négy modernizálás” elve, s a kínai gazdasági vezetők nyílt pragmatizmusa, technokratizmusa és elméletnélkülisége. És ugyan ki más indította volna útjára ezt az ideológiai machiavellizmust, ha nem maga Teng Hsziao-ping szállóigévé vált mondásával: „Mindegy, hogy a macska fehér vagy fekete, az a lényeg, hogy megfogja az egeret.”
A XX. század három nagy modernizációs kísérlet tanúja volt. A szovjet-orosz kommunizmus – miután Buharin és Preobrazsenszkij vitájából az utóbbi került ki győztesen – 1929-ben elkezdte a mezőgazdaság és a parasztság terhére megvalósuló nehéziparosítást. Így – miközben a harmincas években a tőkés világ gazdasági válsággal küszködött – a Szovjetunió fejlődött, s felkészülten várta a világháborút. (Bár e sikerért óriási árat kellett fizetni: parasztok milliói haltak éhen, és milliók szenvedtek a lágerekben.) Ennek babonázó hatását jelzi a sok ezer nyugati műszaki értelmiségi emigrálása a Szovjetunióba, s a hírneves írók és közéleti személyiségek látogatása (például André Gide, Illyés Gyula, Nagy Lajos, Károlyi Mihály stb.). A piac, a gazdasági ösztönzők negligálása, a bürokratikus tervirányítási rendszer azonban a hatvanas évektől kezdve már gátjává vált a műszaki fejlődésnek, s a Szovjetunió menthetetlenül lemaradt, majd a fegyverkezési kényszer súlya alatt öszszeomlott. Ennek okai merev ideologizáltsága és az abból fakadó kötöttségek és rugalmatlanságok voltak.
Ezzel szemben a délkelet-ázsiai modernizáció a század második felében sikertörténetté vált: Japán, Dél-Korea vagy Malajzia fejlődését a piaci alapokon nyugvó aktív állami részvétel és pragmatizmus jellemezték. Összetevői: erős állami részvétel a gazdaságban és a kutatásban, a műszaki fejlesztésben, az állami vállalatok nagy súlya, protekcionizmus, a hazai piac védelme, exportösztönzés és exportorientáció, a belső megtakarítások jelentős szerepe a beruházásokban, továbbá az oktatás hangsúlyozott támogatása. Mindez a szakszervezetek erős kontrolljával és a jóléti politika prés alatt tartásával járt együtt, de a folyamat megmaradt a tőkés gazdaságideológia keretei között.
A kínai vezetők szeme előtt viszont nem egyfajta ideológia vagy ideális társadalmi-gazdasági rendszer megvalósításának eszméje lebeg, hanem a gazdasági modernizáció. Éppen ezért politikájukat nem az elvtelenség, hanem az elvnélküliség, a végtelen pragmatizmus vezérli. A hátramaradt (vagy megtartott) kommunista hatalmi és szervezeti keretek csupán ennek eszközei. A kínai vezetők eléggé intelligensek ahhoz, hogy belássák: a világhatalmi státus és a modernizáció diktatórikus politikai kereteket igényel, s miért ne tartanák meg a kommunista kulisszákat, ha már 1949 óta azok között élnek. A kínai nép pedig megszokta, hogy bármi is legyen a kommunizmus célja, azt terrorral és elnyomással valósítja meg, még akkor is, ha a teljes egyenlőséget tűzi zászlajára (lásd kulturális forradalom). E pragmatizmus magyarázza a két kommunista világhatalom eltérő útját is: Oroszország a kommunista ideológiából a kapitalistába váltott át, előírásosan végrehajtotta a privatizálást, az árfelszabadítást, a megszorításokat, a támogatások leépítését, s meg is lett az eredménye: az intézményi feltételek és a polgári mentalitás hiánya az országot káoszba taszította. A kialakult oligarchikus rendszert most Putyin autokratikus és államelvű kormányzása igyekszik felmorzsolni.
Az ideológiamentesség mellett az állam sajátos szerepe jelenti a kínai „konyha” specialitását. Délkelet-Ázsiában az állam aktív gazdasági szerepvállalással segítette elő a modernizációt. E téren Kína a bolsevik hagyomány útjára lépett: a kommunista diktatúra intézményeivel együtt ugyanis az államnak ennél sokkal jelentősebb szerepet szán a modernizációban. De míg az orosz kommunisták „csak” a parasztság és a mezőgazdaság teljes kiszipolyozására használták fel az állami gépezetet, Kína a munkásosztálynak sem kegyelmez. Ezt a szerepet a legvilágosabban Gabor Steingart fogalmazza meg Világháború a jólétért (Weltkrieg um Wohlstand) című, egy müncheni kiadónál tavaly megjelent könyvében. Eszerint Nyugat-Európában a modern államnak hagyományosan az a célja és szerepe, hogy összekapcsolja a gazdaságot a szociális-jóléti szférával, s ezáltal az üzleti szférában keletkezett jövedelmek egy részét átszivattyúzza a fogyasztók, a háztartások javára (jóléti állam). Kínában ez fordítva működik: az állam – a diktatúra módszereivel karöltve – szétválasztja a gazdaságot a jóléti-szociális szférától, hogy nehogy megtörténjen a fenti jövedelemátcsordulás: alacsonyan tartja a magánszférában a béreket, és minimalizálja a szociális juttatásokat, hogy ezáltal az üzleti szféra jövedelmeit és versenyképességét növelje. A kínai államkapitalista-kommunista rendszer tehát a végletekig kizsákmányolja a dolgozókat a tőke javára.
Huahszi Sanghajtól 105 kilométerre fekvő kommunista mintafalu. Helyzete mint cseppben a tenger, tükrözi a kínai fejlődés fény- és árnyoldalait (számol be róla egy hosszú riport a Stern 2006/46. számában). A helyi pártszervezet titkára kihasználta Sanghaj közelségét, a falu ipari parkjában 80 üzem működik. Az ezek alkotta holding tulajdonosa az 1500 helyi lakos, forgalma 2005-ben 2,6 milliárd eurónak megfelelő összeg volt. Egyéni tulajdoni részesedés nincs, aki elköltözik, elveszti jogait. Az üzemekben 50 ezer vendégmunkás gürcöl, havi 30 napot, egy nap pihenővel. Havi keresetük 100 eurónak megfelelő jüan körül van, ez még mindig a kétszerese annak, amit otthon kapnának. A helyiek a cégek vezető tisztségeit töltik be. A pártvezető a helyi családoknak 500 négyzetméteres, öt hálószobás és ugyanannyi fürdő- és fitneszszobás egyenvillákat építtetett. Minden polgár ajándék autót kapott (VW Jettát, Citroent vagy Buickot). A benzin és az áram ingyenes. A házak egyenberendezése: másfél méteres plazmaképernyős tévé, zongora, hongkongi luxusbútor.
Évente 1,2 millió turista látogat el a faluba „tapasztalatcserére”. (Ha átveszik tapasztalatainkat, önök is így élhetnek majd, biztatja az idegenvezető a Szecsuanból érkező ámuldozó parasztokat.) Huahszi kapitalistái a kommunista párt tagjai, közülük 345 kapta meg a példamutató párttag kitüntetést, s a taggyűlésen lelkesen éneklik a „Föl, föl, ti rabjai a földnek, / Föl, föl, te éhes proletár!”-t. A kiöregedett pártvezér (a „huahszi jólélek”) helyét pár éve fia foglalta el.
Mit hoz a jövő? Ugyan mit ér a jóslat, ha még a jelent is csak nehezen érthetjük meg? Előrejelzések szerint 2040-re Kína lesz az első számú gazdasági nagyhatalom, s szén-dioxid-kibocsátásban már 2015-ben átveszi a vezető szerepet Amerikától. A fejlődés árnyoldalai azonban megtörhetik a jelenből kivetített trendeket. Az egygyerekes családmodell miatt a kínai társadalom idővel elöregszik, s ez hasonló gondokat fog okozni, mint a mai Európának és Japánnak. Az egészség- és nyugdíjbiztosítás nélküli tömegek inaktívvá válása fokozza majd e problémákat. A természeti környezetet tönkretevő fejlődés is igen sok feszültséget okoz.
A kínai társadalom majdani szellemi arculatáról azonban mit sem mondhatunk. Jelenleg terjed a hedonista, nyugati fogyasztói értékrend, miközben a mezőgazdasághoz kötött vidéki tömegek majdnem jobbágysorban és -mentalitással élnek, ha pedig az iparban vállalnak ideiglenesen munkát, az ipari forradalom dickensi körülményeit tapasztalják meg. De jelen van a hagyományos, konfuciusi tanok és értékrend állami támogatása és terjedése is. A globalizációnak hosszú távon az is velejárója lesz, hogy a Kína és a Nyugat közötti jelenlegi bér- és szociális különbségek idővel mérséklődni fognak, s ez rontja a „kommunista” ország versenyképességét. A távlatokban meredeken növekvő energia- és nyersanyagárak súlyos gondokat okoznak majd a világ első számú iparcikkgyártójának és exportőrének.
Tehát az is elképzelhető, hogy a kínai fejlődés kifullad, mire az ország átvehetné a világ vezető szerepét.