Nyergelj, fordulj!

Szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek, főhajtással emlékeznek a kétszáz éve született Lenkey János honvéd tábornokra. Édesapja, Lenkey Károly 1775 februárjában született Lénárddarócon. Jogi végzettséget szerzett, Bécsben szolgált a magyar nemesi testőrségnél. Szüleihez szabadságra érkezve Egerben ismerkedett meg későbbi feleségével, Keszlerffy Teréziával, Heves vármegye sebész főorvosának leányával. A fiatalok 1800 decemberében kötöttek házasságot az egri püspöki székesegyházban. A testőrtiszt fiatal nejét magával vitte Bécsbe, hamarosan leszerelt, és hazai borok árusítására kereskedést nyitott a császárvárosban.
A házaspár első fia, Károly János Szaniszló Bécsben született 1803 februárjában. Az édesanya 1805-ben hazautazott kisfiával Egerbe, amikor értesült a francia haderő Bécs ellen tervezett támadásáról, s ott maradt egy ideig a szüleinél. Lenkeyné második kisfiát, Nepomuk Jánost Egerben szülte meg 1807. szeptember 7-én. A csecsemőt néhány hónapos korában bécsi lakásukba vitte, de a franciák újabb támadására 1809-ben ismét szülővárosába utazott. Itt született harmadik fiúgyermeke, Antal Lajos Bertalan, aki azonban kétnapos korában elhunyt. A félelem, a hányattatások felőrölték a fiatalasszony erejét, aki miután megtudta, hogy a francia katonák a bécsi Lenkey-érdekeltségű bérelt pincékben jelentős károkat okoztak, kérte férjét, hogy jöjjön vissza végleg Egerbe, s a családi vállalkozást adja át öccsének, Ákosnak. Lenkey Károly 1810-ben engedett a kérésnek, és úgy egyezett meg a testvérével, hogy társtulajdonosként továbbra is ő intézi a magyarországi borok felvásárlását.
Ifjabb Lenkey Károly 1868-as visszaemlékezése szerint édesapja 1812-ben, miután hazatért vidéki borfelvásárlói körútjáról, otthon csak két kisfiát találta a személyzet gondjaira bízva, felesége hazaköltözött a szüleihez. A harminckét éves asszony összeroppant. Az apa ezután belekényszerült egy évekig elhúzódó, az egri érseki joghatóság alá tartozó válóperes eljárásba, de ezt már Aradról intézte. Baráti és üzlettársi meghívásra odaköltözött két kisgyermekével. Károly fiát beíratta az aradi minorita atyák gimnáziumába, míg Jánost 1814-ben Ákos öccséhez vitte Bécsbe. Lenkey János a neves Lőwenberg tanintézet diákja lett. Ezt befejezve bevonult katonai szolgálatra Bakonyi Imre altábornagy gyalogezredéhez, ahol 1822 júliusában avatták fel hadapródnak. Hamarosan a 33. császári gyalogezred kötelékében Korneuburgba küldték utászkiképzésre. 1827. január 1-jén helyezték át a Württemberg huszárezredbe, ahol 1828 januárjában alhadnagy lett, majd 1832. október 1-jétől főhadnaggyá léptették elő. 1839. április 1-jén másodkapitányi, 1843. január 16-án pedig első rangú kapitányi rendfokozatot kapott.
Édesanyja János fiát másodkapitányi kinevezésekor levélben kereste meg. Erről így számolt be Károly bátyjának 1840. október 22-én írt, Radautzból címzett levelében: „Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmából írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról.” Kiderült számára, hogy édesapja 1836. június 19-én Budán bekövetkezett elhunyta se enyhítette haragját, „szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért, mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban szidalmazni. Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá.” Az anya megszakította a levelezést kisebbik fiával, aki soha nem alapított családot, pedig emberpróbáló katonai szolgálata alatt nagy szüksége lett volna az anyai és a házastársi szeretetre.
Ifjabb Lenkey Károlyt a sors szintén a katonai pályára irányította. Az aradi minorita gimnázium befejezése után, 1819-ben bevonult a 2. huszárezredhez hadapródnak. 1824-ben hadnaggyá avatták a József huszárezredben, 1836-tól már századosként századparancsnok. Itt együtt szolgált Pálffy Jánossal, az előkelő székely család tarcsafalvi ágának neves sarjával, az 1848-as forradalom képviselőházának első alelnökével, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjával. Pálffy János külön szócikkben emlékezik meg arcképvázlat-gyűjteményében egykori tiszttársáról: „Együtt szolgáltunk a József-huszároknál; ő kapitány volt, mikor én elhagytam a katonaságot; később ő nyugalmaztatott…” Lenkey Károly 1839-ben szerelt le a császári haderőből saját kérésére. Távozásának igazi oka – akkor így mondták –, hogy „rangon alul nősült”. Szlavóniában, Vukováron történt, hogy beleszeretett a helyi postamester szép leányába, Preidigo Máriába, a leány szüleinek anyagi helyzete azonban nem tette lehetővé a nősüléshez előírt tiszti kaució letételét. Erre Károly megvált a hadseregtől, majd amikor édesanyja 1845-ben elhunyt, nem tétovázott, és Vukovárról elhozta kis családját Egerbe. Felesége mellett Albin és Emma leánya jött az édesapával. Lenkey Károly gazdálkodásba fogott szülővárosában, ehhez kellő alapot nyújtott édesanyja ingó és ingatlan vagyona, János öccse vagyonrészét pénzben megváltotta.
A két Lenkey testvér életében az 1848-as forradalom hozott jelentős változást. Lenkey Károly nemzetőrzubbonyt öltött, s az 1848. július 31-én Egerből elinduló hevesi nemzetőrök biztatására a város határában „lelkes búcsúszózatot” mondott, amit a város lakossága nevében Rózsa Károly polgármester köszönt meg illő szavakkal.
Lenkey János első osztályú kapitányt 1848 márciusának idusa Galíciában találta: a Württemberg huszárezred ezredesi osztályában, a 2. század parancsnokaként Mariampolban állomásozott. A sokarcú várost többnyire lengyelek és ukránok lakták. A lengyelek patriotizmusa a közeli Stanislau városában 1848 áprilisában tiltakozó akciókba torkollott, ezért odavezényelték Lenkey századát. A huszárok nem vették jó néven, hogy a civil lakosság férfiai fegyvert viselnek, de Lenkey kapitány parancsba foglalta a következőket, amint egy katona írta: „kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad”. Időközben felengedett a katonák és a helyi lakosság között a fagyos légkör, a századparancsnok gyakran hallotta a fogadókban, kocsmákban, a helyi kaszinóban, hogy a lengyel polgárok így kiáltottak: „Polak wegiew dwa bratanki i do szabli, i do szlanki!” (A lengyel és a magyar két barát, karddal és pohárral.)
Már a szeles április végén jártak, a tisztek éppen színházban voltak Stanislauban, amikor a lengyelek tüntetést szerveztek, amelynek szétoszlatására a birodalmi katonaságot vetették be. A katonák feltűzött szuronnyal léptek akcióba. Egy fiatal lengyel gróf életét vesztette, s kiszivárgott, hogy az eltávozáson lévő magyar huszárok is belekeveredtek a tüntetők közé. Lenkey parancsnoknak a szolgálati szabályzat szerint kötelessége volt a rendkívüli eseményt kivizsgálnia. Ez nehézkesen ment, igaz, maga sem erőltette túlságosan. Közben felravatalozták az elhunyt gróf holttestét a kastélyban, s bárki bemehetett kegyeletét leróni. A római katolikus szertartású temetésre az előkelőségek mellett a helyi tisztikart is meghívták az elhunyt szülei. Természetszerűen a parancsnok megjelenése gesztusértékű volt, Lenkey János kapitány tisztelettel hajtott fejet a koporsónál, azon viszont meglepődött, hogy századának több tagja gyertyával a kezében kísérte a sírhoz a koporsót, és ott maradtak őrt állni, míg aztán el nem parancsolta őket onnan.
A fraternizálás gyanússá tette Lenkey kapitányt és katonáit, a század visszakerült Mariampolba, a parancsnokot hatnapi fogsággal fenyítette Alfred Paar ezredes. Már közel volt pünkösd ünnepe, amikor 1848. május 28-án, éppen vasárnap lévén, a huszárszázad legénysége a déli ebéd után lement fürödni a Dnyeszterhez. Megmártóztak, majd tanakodni kezdtek, mitévők legyenek. Végül úgy döntöttek, hazatérnek. Visszatértek a laktanyába, s felkészítették lovaikat az útra. A készülődés közben toppant be az istállóba Fiáth Pompejus főhadnagy, aki amikor meglátta a pakolást, sietve távozni készült, hogy a századügyeletest értesítse. Egy katona útját állta, majd a főhadnagyot szekérre ültették, s a század felsorakozott. Este nyolc óra körül indultak el a huszárok a Kárpátok irányába.
Lenkey kapitány Stanislauban értesült katonái századkötelékben történő elindulásáról, amely akár dezertálásnak is tekinthető volt. Az ezredparancsnok utánuk küldte Lenkey kapitányt nyílt paranccsal: „Sikerült is utolérnem a századot, amely Nadwórna mellett abrakolt, és ezáltal időt vesztett, de az előőrsök körülfogtak, kijelentették, hogy foglyuk vagyok” – számolt be hadbírósági tárgyalásán a történtekről, nyilvánvalóan védekezve a kényszerhelyzetben. Valójában a huszárok felkérték szeretett parancsnokukat és Fiáth Pompejus főhadnagyot, álljanak az élükre. Lenkey kapitány igazi vezénylő parancsnokhoz méltón határozottan döntött, s fegyelmezett rendben vezette be 1848. május 31-én Máramarosszigetre a katonáit. Mészáros Lázár hadügyminiszter „feddésül” délvidéki bevetésre vezényelte Lenkey századát. Itt találkozott Károly bátyjával, akit 1849. április 2-án ezredesi rendfokozattal a Vilmos-huszárok parancsnokának léptettek elő.
Lenkey János kapitány a szabadságharc alatt a Hunyadi huszárezred parancsnoka lett, majd 1849. március 15-én tábornoki kinevezést kapott, és átvette Komárom várparancsnokságát. Itt Guyon Richárd ezredes váltotta fel, mivel 1849 nyarán új lovashadosztály felállítását bízták rá. Lenkey tábornok a szabadságharc után az aradi vértanúk perének egyik fővádlottja lett, fiatal élete kettétört, elméje elborult. Karl Ernst cs. és kir. törzshadbíró Aradról keltezett, 1850. február 14-i jelentésében közölte szolgálati úton Haynau táborszernaggyal: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér halál útján fogyatékba jutott.”
Örök szégyene az akkori aradi császári haderő alárendeltségébe tartozó börtönszemélyzetnek, ahogyan a tábornokkal bánt. Lenkey Károly számol be visszaemlékezésében arról, hogy öccsét állandóan megalázták: „Lenkey János tábornok dühös őrült lett, minden ruháit egész meztelenségig letépte magáról: ami csak fogházában volt, összetört és zúzott, úgy hogy a négy fal között se kályha, s ablak nem maradt. Ha a porkoláb katonákkal hozzá bement, megrohanta őket; ily eseteknél sokszor megsebezték. Meztelen, egy fűtetlen, ablak nélküli szobában, sebesülten, minden ápolás nélkül halt meg…”
Lenkey János tábornok hamvait 1936-ban hozták haza, édesanyja és Károly bátyja mellé temették az egri Kisasszony temetőben. Ave atque vale! Sírjukon mindig ott virítson a kegyelet virága.