Csődöt mondhat a tervezett nyugdíjreform

A Népszabadságban megjelent, Startpályán a nyugdíjreform című cikkből (október 9.) a kormány nyugdíjtervezetét idézem: „A szigorítás indokolt, hiszen jelenleg az emberek több mint 50 százaléka korhatár előtt vonul nyugdíjba, s ezt nem tudja finanszírozni a nyugdíjkassza. Idetartozik, hogy az idő előtt nyugdíjassá válók válaszút elé állnak januártól: ha a nyugdíj mellett dolgoznak, s keresetük több lesz a minimálbérnél, fel kell függeszteniük az ellátásuk folyósítását.”
Nos, nézzük meg ennek az intézkedésnek a célját és értelmét.
A cél látszólag világos, az állam a nyugdíjasokon is meg kíván takarítani valamennyi pénzt, vagyis bevételre akar szert tenni. Az intézkedés értelme viszont egyáltalán nem világos, mivel nem számol a mellékhatásokkal. Először is: ha egy nyugdíjas még veszi a fáradságot, vagy rá van kényszerülve (többnyire ez a helyzet), hogy a nyugdíja mellett még dolgozzék, és értéket termeljen, akkor miért kell őt büntetni? Másodszor: miért kell elkeseredett, ideges embereket „gyártani”, a nyugdíjuktól megfosztva idejekorán a sírba kergetni? Harmadszor: a munkával megkeresett pénz után a nyugdíjas is adót fizet, ha abbahagyja a munkát, akkor ettől az adóbevételtől az állam elesik. Negyedszer: a kevés pénzből kevesebb árut vásárol, a kereskedelem árbevétele csökken, az állam áfabevétele szintén. Ötödször: ha a nyugdíjast ezután netalántán zsebből fizetik, attól még jobban feketedik az amúgy is sötétszürke gazdaság, s ha a megbízót megbüntetik, akkor ezzel egy újabb ellenséget „termelnek”. Hatodszor: negyven év munka után a nyugdíjas maga termelje meg a saját nyugdíját, holott negyven évig fizette a tb-t és a nyugdíjjárulékot; ez igazságos?! (Vagy előbb adják vissza a befizetett összeget!) Hetedszer: az amúgy is betegségekkel küzdő nyugdíjas a vizitdíjon kívül a megvásárolandó gyógyszerek árát sem tudja már megfizetni, de még tovább csökkentik a saját munkájával megkeresett, erre fordítható pénzét. Nyolcadszor: hogyan foglalkozzon a családjával, a gyerekeivel, az unokáival, ha az ezzel járó egyre növekvő költségeket nem tudja finanszírozni? Kilencedszer: a lakásrezsiköltségek, az élelmiszerárak, a közlekedési díjak stb. egyre nőnek, ezt még a pluszmunka bevételeivel is alig tudja fedezni, el kell venni tőle a napi megélhetést? Tizedszer: a nyugdíjas is kultúrember (szeretne lenni), hogyan művelődjön, miből vegyen könyveket, miből járjon színházba, kiránduljon, kertészkedjen, utazgasson, lásson más országokat akár, amivel a hazája kultúráját is gazdagítaná?
Nézzük meg, hogy a nyugdíjasok mely körét érinti ez az intézkedés elsősorban. Nos, akiknek a munkájára a piacnak, ahol ma még munkát végeznek, szüksége van: nyugdíjas tanítókat, középiskolai tanárokat, mérnököket, egyetemi tanárokat, minősített kutatókat, orvosokat, akadémikusokat, írókat, művészeket, újságírókat, rádió- és tévériportereket, színművészeket és még sokakat ebben a körben; vagyis a szellemi élet elitjét. Ezenkívül olyan szakmunkásokat, adminisztratív dolgozókat, akik nagy tapasztalattal bírnak, s tudásukat, intelligenciájukat, szeretetüket még átadhatnák a következő nemzedékeknek.
Vagyis egy rendelettel fejezzük le az egész előző (ma még életképes) korosztályt, mielőtt még maguktól kihalnának. Ennyi türelem vagy jóérzés sincs a pénzügyeket intézőkben? Adjuk össze a bevételt és vonjuk ki azt a veszteséget, amit a rendelet okoz (ha képes erre valaki a rendelet „alkotói” közül). Mit gondolnak, pozitív vagy negatív lesz a mérleg? Könnyű egy íróasztalnál kitalálni, hogyan lehet még valami kis pénzre szert tenni (amiből persze nem látunk semmit, mert elfolyik az államadósságra), ugyanakkor úgy látszik, nem könnyű felmérni, hogy ez milyen veszteségeket okoz (ami viszont ha nem lenne, hozzájárulna az állami bevételek növeléséhez). A rendelet kiadói mintha csak kiszolgálói lennének egy végtelenül önző, kisstílű, más hátán gazdagodó politikai „elitnek”, akik nem képesek magas rendű célokban gondolkodni; a magyar kultúra megőrzésében, fejlesztésében, hagyományaink továbbvitelében, a jövő iránti felelősségben. Politikusaink nagy része az életében semmit nem alkotott, egyrészt mert csak a múlt hibáinak elvtelen, demagóg kritikájából jutott a képviselői mandátumához, másrészt a főiskoláról kikerülve még sohasem gyakorolta a „szakmáját”, amihez persze semmit nem ért (ellentétben az őt tanító, ma még nyugdíjasként is dolgozó tanáraival).
Azt pedig végképp nem lehet elfogadni, hogy ugyanez az adóelképzelés a rokkantnyugdíjasokat is csak tehernek tekinti, anélkül, hogy tudnák, vajon miért vált valaki rokkanttá 30-40-50 éves korában. Az orvosok, akik a látleleteket begyűjtötték, a betegeket megvizsgálták, tudják. De egy adminisztratív bizottság csak azt fogja látni, hogy ez az ember még jár, lát, értelmesen beszél; nosza, küldjük vissza dolgozni! Azt, hogy ebben az életkorban már egyetlen állami cég, magánvállalat vagy vállalkozás sem hajlandó a többször operált, gyógyszereken élő és mégis dolgozni akaró, kényszerülő, idősként leírtnak tekintett embert alkalmazni, az adminisztratív többségű bizottság nem fogja figyelembe venni.
Végül egy megjegyzés: azok, akik a rendszerváltással, magyarul a kapitalizmushoz való viszszatéréssel ilyen-olyan módon milliárdokra tettek szert, s tesznek ma is, nem sokat törődnek azokkal a milliókkal, akik a szellemi hozzáadott értéket és anyagi értéktöbbletet fiatal- vagy öregkorukban ma megtermelik. Ennek ellenére ezeknek a tömegeknek a mindennapi megélhetésükért kell küzdeniük, míg felettük döntenek olyanok, akik nélkül nem lehetnének azok, akik a haszonélvezői az előbbiek munkájának. És vegyék figyelembe, hogy az olyan adópolitika, amit ma folytatnak, csak nemzeti katasztrófához vezethet. Az adóval nemcsak nyomorgatni, de ösztönözni, jót tenni is lehet. Erre számos példa van a fejlett kapitalista országokban is; tessék először ezeket tanulmányozni és tanulni, azután olyan rendeleteket hozni, amelyek a mai magyar viszonyokra előnyösen alkalmazhatók!
Most már csak egy javaslatom van: ezt a végtelenül kisstílű adótervezetet gondolják meg, formálják át úgy, hogy az ne gátolja, hanem ösztönözze a munkát, mivel csak a munka javítja a költségvetési mérleget, növeli az emberek önbecsülését, és járul hozzá a következő nemzedékeknek a jelenleginél kulturáltabbá tételéhez. Tessék gondolkodni, amíg lehet!

A szerző nyugdíjas mérnök,
a műszaki tudomány kandidátusa