Hogy milyen a művészet a vasfüggöny mögött, szellemi-fizikai rácsok közé zárva, a Rákosi- és a Kádár-rendszer után az anyaországban is el tudjuk képzelni, de hogy ez mennyivel súlyosabb és nehezebb kérdéseket vet fel beolvasztásra ítélt kisebbségiként a Ceausescu-féle Romániában, csak sejthetjük. Bár a kolozsvári zeneszerző, Demény Attila operái jóval az 1989-es forradalom után íródtak – a Parafarm 1992-es, a Bevégezetlen ragozás: haláltáncjáték 2001-es, Az utolsó meggymag pedig idei termés –, nem vonatkoztathatók el a diktatúra sötét évtizedeitől. A régi rendszer véget ért ugyan, terhes örökségét azonban a mai napig cipeljük, s fennáll a gyanú, hogy a hirtelen jött szabadság mindössze színjáték, a háttérben, a kulisszák mögött egyszerűen csak újra leosztják a szerepeket. Így aztán sem a most bemutatott művek, sem Demény Attila zenei nyelve nem kezelhető külön a XX–XXI. század magyar történelmétől, hiszen annak hozadéka. Demény Attila maga is elmondta már, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a művész-értelmiségiek konspiratív beszédmódban foglaltak állást a hatalommal szemben az emberi értékek mellett. A felelősen gondolkodó alkotó műve így lényegében világnézeti kérdések, vallomások sora, nem pedig öncélú művészet.
A témaválasztás ezért mindhárom esetben érthető, és sajnos ma is aktuális, hiszen alapvető és máig megoldatlan kérdéseit feszegeti a kelet-közép-európai létnek, azon belül is a szétdarabolt és súlyos identitásválsággal küzdő magyarságnak.
A Parafarm Orwell Állatfarmjának tömör kivonata, egyszersmind továbbgondolása volt Visky András librettójára Petri György- és Christian Morgenstern-szövegekkel tűzdelve. Az Incze Gergely Katalin által dirigált előadás hűen közvetítette a fojtott, félelemmel teli diktatúrák légkörét, sajnos azonban igazán átütő énekhangot csak a Napóleont megformáló Szilágyi János mutatott fel, aki egyben az Örkény-egypercesre komponált Bevégezetlen ragozás legjobb szólistája volt. E két – korábban már Budapesten játszott – mű rendezés tekintetében is kapcsolódott egymáshoz, egyrészt azonos kellékeket-díszleteket használt (ódon bőröndöket), másrészt domináns színe a fekete volt. Örkény egyperceseinek operaszínpadra vitele egyébként Demény ötlete, ő feszegette ezt a kérdést több magyar zeneszerzőnél is, többek között a most hallott két egypercesre készült opera kiváló karmesterénél, Serei Zsoltnál. Úgy tűnik, közel is áll Deményhez Örkény ironikus, groteszk magyar valósága, és azt, amit az egyperces az irodalomban jelent, tökéletesen helyezi át az opera világába. Jól bánik az énekhanggal, nem bonyolítja a cselekményt az operairodalom megkövesedett, felesleges sablonjaival, s a hangszerelés is kis apparátusra készült, tömör és hatásos.
Az utolsó meggymag talán nem is érthető nem magyar szemmel. A négy utolsó magyarról szóló egypercesből komponált kamaraopera premierjét három nappal a pénteki budapesti bemutató előtt tartották Kolozsvárott. Ahogy a másik két kamaraopera, ez is több lett, mint az eredeti irodalmi mű: telis-tele van zenei, szövegi utalásokkal, áthallásokkal, újabb és újabb rétegekkel, részletekkel, amelyeket a zeneszerző rendkívül puritán rendezése is segített felszínre hozni.
(Demény Attila kamaraoperái. A Budapesti Kamaraopera és a Kolozsvári Opera Stúdiójának előadása. Művészetek Palotája Fesztivál Színház, szeptember 21.)
origo.hu
Magyar Péter a nők elleni erőszak napját alapította meg
