A Reizner (4.)

Temesi Ferenc
2007. 11. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szeged nagy árvizét (a Vizet, 1879. március 12.) szinte minden évben jelentős, egyre magasodó vízállások előzték meg. Leitmotiv: az Arad nevű gőzhajó közvetlenül a víz betörése előtt elsodorta a hajóhíd egyik kapuszárnyát – egy menekülő útvonallal kevesebb.
Az árvízről elég részletesen és szenvedélyesen szóltam a Porban, Reiznertől egy komor számot idézek róla: ingóban és ingatlanban 10 827 949 forint volt a kár. Az a nép, írta Reizner, mely a kényelem és jólét egy bizonyos mérvének részese volt, most ágrólszakadt szegény lett. Ez volt tőle a legegyüttérzőbb mondat. Ő pontos volt, nem lelkes.
Inkább a szegedi nyomdászatról, írókról, lapokról, könyvkereskedésekről szeretnék most beszélni. Itt még Reizner hangja is kissé elfogódottabbá lesz. Azt tudjuk, hogy hazánkban az első nyomdát az 1473. évben Budán Hess András állította fel Karai László budai prépost támogatásával. De ez rövid, kérészéletű nyomda volt.
(Reizner nem bírja megállni, hogy már az elején leszögezze: a György Aladár Magyar köz- és magánkönyvtárak, 1887 című munkájában szereplő térkép szerint Szegeden ezer lakosra ezer könyv jutott, miként a történelmi Magyarország más nagyvárosaiban.)
Csak a reformáció és a hitviták feltámadása adott lökést a nyomdászat hazánkban való elterjedésének; a XVI. században Magyarországon és Erdélyben fennálló 29 nyomda közül csak három volt katolikus kézben. Sok úgynevezett vándornyomda volt, amely hol itt, hol ott működött. Ilyen vándornyomda volt Szegeden is a XVI. század közepén, a török hódoltság kezdetén.
Melius Péter a reformátusok használatára Szegeden nyomatott Új-Testamentomának egy példánya a szatmári iskola könyvtárában még 1703-ban megvolt. Eszerint az Új-Szövetségnek Melius, vagyis Juhász Péter által végzett magyar fordítása – tehát a Sylvester-féle fordítás és kiadás után a második magyar Biblia – Szegeden jelent volna meg.
1545-ben a szegedi hitújítók lelkipásztora Abády Benedek volt, aki még a wittenbergi akadémián szoros barátságra lépett a szegedi származású Kiss Istvánnal. Abádyról pedig tudjuk, hogy tanult nyomdász volt, és hogy Sylvester Új-Testamentomát 1541-ben Sárvárott épp ő nyomatta ki. Így állíthatott tehát Abády Szegeden is nyomdát. A török hatalom ezt annál kevésbé ellenezhette, mert a reformáció ügyét mindenütt, így Szegeden is pártfogolta. Azok a könyvek, melyek ma már ismeretlenek, de Skaricza Máté református püspöknek, Szeged régi életírójának birtokában még megvoltak, hasonlóképp Abády szegedi nyomdájában láttak napvilágot. De ez is, mint a többi vándornyomda, csak rövid életű lehetett. Az Új-Testamentomon kívül más termékét nem ismerjük, s azon sem csodálkozhatunk, hogy ma már ebből sem létezik egyetlenegy példány. Hány ily magyar könyv enyészett el, amelyről csak az egykorú följegyzések emlékeznek meg? Csaknem egy évszázad telt el, míg a török kiűzése után ismét nyomdát állítottak Szegeden.
Mária Terézia a könyvnyomdák felállítását királyi engedélytől, magyarán a cenzúrától tette függővé. Tehát az 1800-as évek elejéig Dél-Magyarországnak nem volt sajtója.
Midőn a hatóság a gimnáziumot 1793-ban a bölcsészeti karral kiegészítette, Szeged egy nyomda foglalkoztatására alkalmasnak ígérkezett. Rodelmayer Gáspár lépéseket is tett, hogy az engedélyt elnyerje. Ám Grünn Orbán Fülöp szerencsésebb volt. Ő, a bécsi Schmid-féle nyomda művezetője a tanács pártolása alapján 1802. október 22-én Ferenc királytól szabadalmat nyert arra, hogy Szegeden nyomdát állíthasson és előzetes vizsgálat (cenzúra) után könyveket nyomtasson ki. A nyomtatványokból négy példányt köteles volt a helytartótanácshoz felküldeni.
Grünn a szegedi nyomdát már 1801-ben berendezte, sőt már ez évből ismerünk néhány kiadványát. 1828-ban, midőn Grünn elhalálozott, a sajtó termékei egy rövid ideig özv. Grünn Borbála neve alatt jelentek meg. A királyi szabadalmi levél a nyomda örökösödési jogát és folytatólagos gyakorlatát csak a fiúörökösökre terjesztette ki, ennélfogva a nyomda 1829–1835-ig Grünn Orbán örökösei, 1835–1857-ig pedig Grünn János név alatt működött. Később Burger Zsigmond birtokába jutott, aki 1844 óta mint műszaki vezető a nyomda élén állt. Burger a nyomdát a kor követelte színvonalra emelte, és folyton fejlesztette. Az 1874. évben történt elhunytával a nyomda előbb özvegyére, 1879-ben pedig fiára, Gusztávra szállt, aki az árvíz alatt a nyomda készletének egy kis részét Orosházán is működtette. Némely szerző, mint például Hold-mezei berei Farkas András, a XIX. század elején igen termékeny népköltő, egyúttal mint szedő is fáradozott munkája megjelenésén.
A nyomda nyolcvanéves működésén végigtekintve tapasztaljuk, hogy 1801 és 1829 között a kisebb-nagyobb, alkalmi és hivatalos kiadványokat, naptárakat (1804-től 1861-ig ötvenhárom évfolyam jelent meg) s irodalmi becsű munkákat is számítva összesen mintegy négyszázharminc kiadványa jelent meg latin, magyar, német és szláv nyelven. A raktár sajnos kétszer is leégett. 1856-tól 1879-ig pedig, a hírlapokat is évfolyamonként számítva, a Burger-nyomdának hétszázharminc kiadványa volt.
A második nyomdát az 1862. évben Bába Imre szegedi könyvkereskedő állította fel. A tulajdonos elhalálozása után, tíz év múlva, örökösei – a Bába testvérek –, 1875-ben Bába Imre özvegye, 1876-ban Maróczy József és társa, a következő évben pedig Endrényi Lajos és társa birtokába került. E nyomdának 1863 és 1879 között, a kisebb termékeket és a hírlapokat is évfolyamonként betudva, mintegy százötven kiadványát ismerjük. A Bába kiadó és nyomda ma is létezik Szegeden, Majzik István vezetésével.
A harmadik nyomdát 1873-ban az új ipartörvény alapján a Traub B. és Sártory cég állította fel. Traub könyvkereskedőnek már előbb is volt egy kézisajtója, mely több ízben jó kis hatósági beavatkozásokra adott alkalmat. Az új nyomda 1877-ben kizárólag Traub tulajdona lett. Összesen mintegy negyven kiadványa ismeretes.
Csaknem fél század telt már el, amióta Szegednek nyomdája volt, ellenben helyi közlönye, hírlapja még nem létezett. De ha nem is volt Szegednek helyi lapja, azért a hírlapirodalom gyakran foglalkozott Szegeddel, és a központi lapok sűrűn közöltek eredeti szegedi tudósításokat. A legrégibb eredeti szegedi közlemény a Frankfurter Journal 1728. évi folyamában jelent meg, hol a boszorkányoknak július 22-én végrehajtott kivégzése, elégetése van leírva.
Midőn a sajtó szabad lett, és a délvidéki hadi mozgalmak hírei Szegedre hatoltak el a leggyorsabban, akkor – 1849. január 1-jén – indította meg Molnár Pál főjegyző a Tiszavidéki Újság című első helyi lapot, mely negyedrét alakú fél íven, hetenként kétszer, szerdán és szombaton jelent meg. Előfizetési ára négy forint volt. Az új lap április végén már megszűnt, mert óvadék hiányában politikai cikkeket is közölt. Az előfizetőket egyelőre a Molnár és Szalay József szerkesztése alatt megjelenő Tiszavidéki Emlék című röpkeívek (röpiratok) és más füzetek által kárpótolták. De már május 2-án megjelent a Szegedi Hírlap című politikai hetilap, melynek kiadó-tulajdonosa Tóth Mihály főbíró, szerkesztője pedig Havi Mihály és Szabó Mihály voltak. A lap július 16-tól fogva naponkint megjelent, de ugyanazon hó végén megszűnt. A munkatársak sorában Szilágyi Sándor, Ludasi Mór és Táncsics neveire akadunk.
A forradalom után tíz év telt el, míg Szegednek ismét helyi közlönye lett. Burger Zsigmond nyomdatulajdonosnak 1859. február 26-i kérelmére Albrecht főherceg mint teljhatalmú kormányzó (nem mellesleg nagy magyarfaló és kardcsörtető) március 14-én (!) megengedte, hogy a hetenkint kétszer megjelenő Szegedi Híradó című „merkantill-belletristisch” közlöny Kempelen Győző szerkesztősége alatt, a sajtótörvények szigorú szemmel tartásával megjelenjék. Az új lap május 1-jétől fogva kisebb ívszámban meg is jelent vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ára hat forint volt. A lapnak csakhamar kétszáz előfizetője lett. Ez a szám nemsokára háromszáztizenhétre emelkedett, melyek közül a vidékiek (!) százhatvanheten voltak. (Szegedről nézvést minden, ami nem Szeged, vidék.)
A szerkesztőségnek a sajtóügyeket ellenőrző rendőrséggel sok küzdelme volt. Pesty Frigyes és Murányi Ignác Josephstadtban hétheti várfogságot is szenvedett, mely idő alatt a szerkesztés Nagy Sándorra (Senex) nehezedett. Bár a régi munkatársak közül sokan tovább is támogatták a lapot, a közönség érdeklődése mégis hanyatlott, és a hatóság támogatása is lanyhult. Egyiknek a lap nem volt elég szabadelvű, a másiknak nem elég lojális.
A Híradó szerkesztését 1869. július 1-jén Nagy Sándor vette át. A lap alakjában, terjedelmében is nagyobbodott. A lap színvonala, tekintélye s erkölcsi súlya is emelkedett. Az árvíz alatt szünetelt, de 1879. július 1-jétől fogva már mint napilap s mint a szabadelvű párt közlönye folytatta pályafutását. Nem olyan sokáig. A kormánypárti lap tönkrement. Állítólag 1 (egy) példányt még kinyomtak, hogy az öreg Fluck Feri bácsi a megszokott lapját megkapja.
1863. augusztus havában Pollák József Szeged–Csongrádi Értesítő, az 1865. évben pedig Európa (!) című helyi lapok kiadására kért és kapott engedélyt, de napvilágot egyik vállalat sem látott. Még egy csomó lapot felsorolhatnék itt – a Tiszavirág nevéhez hasonlóan egy napot élt.
Hanem aztán 1878. július 28-án Enyedi Lukács szerkesztésében a Szegedi Napló című politikai, gazdasági és irodalmi napilap indult meg. Az új közlöny főmunkatársa Kulinyi Zsigmond lett, s mindjárt megjelenésével nagy tért nyert. Utóbb mint a függetlenségi párt közlönye a legtekintélyesebb vidéki lapok sorába emelkedett. Munkatársai közül néhány: Gárdonyi, Pósa, Mikszáth, Móra, Tömörkény. Jó névsor, nem?
Még élclapja is volt Szegednek, az 1869. július 1-jén indult és egy év múlva megszűnt Darázs, mely az ellenzéket és annak vezéralakjait gúnyolta ki. A képes vicclapnak Ostor címmel ellenlapja is készülődött, de meg nem jelenhetett.
S végül ne feledkezzünk meg a jó szerkesztő, zsurnaliszta, hírlapíró urakról. Csukonyi Fausztin (1850–1921) alakját a Porban hét ilyen tarhonyás hasú kismesterből gyúrtam össze. Most csak a legszebb nevűeket említem meg:
1801–1825 között: Gáll Bernardin, Gresner Inocenc, Patonyi Tádé, Salamon Bazil, Szinnyei Farkas, Trandaphirovits Athanáz.
1826–49 között: Angyal Január, Athanaczkovics Trifon, Bauer Marcussohn Herman, Gaal Damascen, Ordinansz Konstantin, Prokopcsányi Tódor, Riczó Bonaventura, Spányik Glicér, Szakácsi Vitusz, Uhlich Honorius.
1850–79 között: Altstadter Mór, Dolecskó Teréz (Rézi néni, szakácskönyvíró), Égeni Elek, Mustó Gusztáv, REIZNER JÁNOS, (Róth) Szögedi Endre, Szentpály Janka (Homoród), Szegedi Kilit.
Az 1860-as években olyan jól ment a szegedi könyvkereskedőknek, hogy Jósika vagy Jókai egy-egy műve egyszerre száz-kétszáz példányban is elkelt. Bizony.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.