A társadalmi szolidaritás napja

Eddig azt gondoltuk, az csak Európa nyugati felén történhet meg, hogy a társadalmat hátrányosan érintő kormányzati tervek ellen tiltakozva a szakszervezetek egységesen lépnek sztrájkba, és a hozzájuk csatlakozó egyéb szervezetekkel együtt tömegeket visznek az utcára. Ez, minden szarkazmus nélkül, Gyurcsány Ferenc személyes érdeme. Át kell alakítani a magyar társadalmat, meg kell szabadítani a kádári beidegződésektől, ami csak egyéni stratégiákat ismer és kiskapukat keres – hallhattuk számos alkalommal –, s lám, sikerült. A társadalom kollektív szereplővé lett, nem egyének reménytelen halmaza.
A mai megmozdulások a reformok ellen irányulnak, s persze a reformokat kidolgozó és végrehajtani kívánó kormány ellen – mondja a kormány –, pedig ezeknek a reformoknak a sikeres végrehajtása európai felzárkózásunk elengedhetetlen feltétele, amelyek nélkül lesüllyednénk, tartóssá válna lemaradásunk. Az eddig a nyugati part felé igyekvő komp-Magyarországot a globalizáció kegyetlen szelei végképp a keleti partra sodornák, de ezzel a hasonlattal az a probléma, hogy a kelet ma nem ugyanazt jelenti, mint akár egy-két évtizede, mivel már a tőlünk keletebbre lévők is jó széllel úton vannak a nyugati part felé. A kelet lekicsinylő fogalma, úgy, ahogy legalább egy évszázadon keresztül ismertük, lassan a múlté. Inkább egy lakatlan, kopár sziget mellett futnánk zátonyra, távol a forgalmas hajózási útvonalaktól. A reformok ellenzői, a kormány ellenfelei az ország lemaradását akarják – így a kormány –, mert félnek a változástól, félnek az újtól, ragaszkodnak a régihez, az elavulthoz – mert azt legalább ismerik. És – Isten bocsássa meg nekik – ragaszkodnak a privilégiumaikhoz. A kormánynak pedig – ellenkezésük dacára, de az ő érdekükben is – végre kell hajtania a reformokat. Ahogy Istvánnak is le kellett vernie Koppányt, Károly Róbert királyunknak pedig a tucatnyi, az országot darabokra szaggató kiskirályt kellett hódoltatnia. Idővel azonban a reformoknak gyönyörű eredményei sarjadnak, s akik ma hevesen tiltakoznak, szívükben hálával és valamikori ellenkezésükért érzett szégyennel sorolják majd a nemzet legnagyobbjai közé – Széchenyivel, Kossuthtal, Batthyányval, Deákkal, Eötvössel egyenrangúként – Gyurcsány Ferencet és harcostársait. Gyurcsány Ferenc ebben a hitben él, az ország népe pedig csak magára vethet, ha ezt nem érti és nem értékeli kellően.
Gyurcsány Ferenc, a szocialisták nagyobb része és a szabad demokraták szinte egésze (talán a nyílt levelét megíró Kozák Gyula kivételével, aki pártját alapító atyaként mai szociáldarwanizmusától hajdani szociálliberalizmusához rángatná vissza) így gondolkodik. S aki így gondolkodik, az a tiltakozásokból nem azt a következtetést szűri le, hogy rossz úton jár, hanem azt, hogy beletaláltunk a közepébe, mint a sebész, aki gennyes gócot távolít el, amit a beteg fájdalmai ellenére is meg kell tennie. Tehát a nagy sírás-rívás a jó út jele. De lehetséges más értelmezés is: a sztálini fokozódó osztályharc elmélete. Eszerint az, hogy a proletariátus nyílt osztályharcban diadalmaskodott, még nem jelenti az osztályharc végét, ellenkezőleg, az osztályellenség taktikát vált, most már belülről támad és bomlaszt egyre dühödtebben. Erre csak önző oka lehet, mert az elképzelhetetlen, hogy az élcsapat kárt okozzon annak a mögötte haladó csapatnak, amelyből maga is vétetett.
Reformokra szükség van. Mert időnként szükséges újragondolni önmagunkat és intézményeinket. Két dolog viszont elkerülendő. Az egyik, hogy ez kapkodva, meggondolatlanul, divatos eszméket magunkévá téve tegyük. A másik, hogy reformnak mondjunk, álcázzunk olyan törekvéseket, amelyek egyáltalán nem a többség, hanem igencsak kevesek üdvét szolgálják. De azt legalább nagyon.
A jelenlegi helyzet eredete Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásának időszaka, amikor mindent egy lapra, a következő választások megnyerésére, Orbán Viktor legyőzésére tett fel. És nyert. Győzelmének ára az ország újbóli eladósítása, az államháztartás hatalmas hiánya, az adóemelések és a megszorítások együttese – ez volt győzelmének ára, amit most fizettet meg az egész társadalommal. S bár el lehet mondani, hogy minden eddigi kormány túlköltekezett a választási évben, de az első Gyurcsány-kormány volt az, amely minden lehetséges, még elviselhető léptéket átlépett, és a pénzügyi válság szélére sodorta az országot. Csak az egészségügyből százmilliárdos nagyságrendben vontak ki és fognak is még kivonni forrást.
Az emberek az egészségügy és a nyugdíj miatt sztrájkolnak és tüntetnek. Az egy biztosítóról a versengő több biztosítóra való áttérés azért hiba, mert semmiféle meggyőző tapasztalati bizonyíték nincs, hogy utóbbi eleve jobb, hatékonyabb, ügyfélbarátabb stb. lenne. Az emberek akkor is joggal mennének utcára, ha netán több versengő biztosítónk lenne, s a kormány az egy biztosítóra való áttéréstől remélné gondjaink megoldását. Ha pedig ez a helyzet, a kormány pótcselekszik, vödörből vezényel át bennünket csöbörbe, ami a felszínen látványos, reformnak látszó, leköt energiát és figyelmet, miközben csupán az egyik problémahalmazt váltjuk fel egy másikkal. A kormányról nem mondhatjuk, hogy nem érzékeli a veszélyeket, mert felteszi a kérdést, minek nagyobb a kockázata: ha nem csinálunk semmit, vagy ha több biztosítót csinálunk, vállalva a kockázatokat? Csakhogy e kérdés már önmagában manipulált: nem a „semmi” az alternatíva, hanem az informatikai-ellenőrzési rendszerek intenzív fejlesztése, a betegirányítási és minőség-ellenőrzési rendszerek kiépítése, a szervezeti-intézményi kultúra kialakítása, fejlesztése. Nem kevés.
A több biztosító nem fenyegetés, még csak nem is zsákutca. Csak felesleges. Fenyegetés viszont az, hogy a biztosítókat forprofitként (nyereségérdekeltként) képzeli a kormány. A kötelező tagságon alapuló egészségbiztosítási rendszerek esetén azonban – a gazdaság nagy többségével ellentétben – a profitszerzés ösztönzőereje nem esik egybe a lehető legtöbb ember lehető legjobb egészségével. A profitorientáció hamis ösztönzést ad, amelyet egy minden eddiginél erősebb ellenféllel szemben kormányzati-adminisztratív eszközökkel kell a megfelelő irányba fordítani. S bár a jelenlegi formájában a kockázatközösség nemzeti szinten megőrződik, kérdés, hogy meddig. Majd jön egy újabb őszödi beszéd, amelyben Gyurcsány Ferenc ráébreszti frakcióját, hogy nincsen ingyenebéd, ideje magunk mögött hagyni a kádárizmust, legyen valahára vége az egyenlősdinek, kultúraváltásra van szükség, le kell végre számolni a paternalizmussal, a polgárokat le kell választani az államról, erősítendő az öngondoskodást. És történelmi léptékben pillanatok alatt miénk lesz Európa legdrágább és legszegmentáltabb egészségügye, amelyből ha nem is teljesen, de a költségesebb ellátások tekintetében kiszorul a társadalom legalább kétharmada.
Nyugdíjreformra szükség van. De olyanra, amelynek ismerjük a célmodelljét, s ennek elérését úgy valósítjuk meg, hogy mindenkinek legyen lehetősége a megváltozott körülményekre felkészülni, alkalmazkodni. Ez azt jelenti, hogy a célmodellnek megfelelő nyugdíjrendszer minden szabályával csak a pályakezdőkre, legfeljebb a csak néhány éve a munkapiacon dolgozókra vonatkozhat, a nyugdíjhoz közel állókra nem, s annál több lehet a hátrányos változás, minél inkább távolodunk a nyugdíjkorhatártól. Ha a társadalom tisztában lenne azzal, hogy hová tartunk, mi a célmodell, s ezt a célmodellt értené és jogosnak fogadná el – ami valójában könnyen teljesíthető követelmény –, akkor elfogadná az oda vezető fokozatos utat. De se célmodell nincs, se fokozatosság. Van viszont durva és brutális intézkedés: egyik évről a másikra az induló nyugdíjak nyolcszázalékos csökkentése. Ez joggal tartható felháborítónak.
Ne feledkezzünk meg arról: aki ma a kormány reformjai ellen tüntet, az az országot jobbá tévő reformokért tüntet. Ezek, úgy tűnik, egy másik kormányra várnak.

A szerző szociológus, közgazdász