Afgán mandarinzselé

Nem, ez az írás nem Horváth Ágnes rózsaszínű retiküljéről szól. Kicsit komolyabb dolgokról, azok után, hogy Afganisztánban kedden honvédeink táborától nem messze a legvéresebb öngyilkos merényletet követték el a 2001 őszén kezdődött nemzetközi intervenció óta.
Az események tükrében a Népszabadság vezércikke jut eszembe; az írás pár nappal a merénylet előtt látott napvilágot. Szerzője nem is titkolja, valamilyen módon le kell rónia háláját, hogy kiutazhatott a honvédelmi és az egészségügyi miniszterrel, hogy Horváth Ágnes férjéhez hasonlóan ingyen látogathatott el katonáinkhoz a hiteles tájékoztatás érdekében.
Szedjük hát pontokba a bátor vezércikk állításait:
1. „Baghlan az egyik legnyugodtabb része az országnak. Délebbre viszont háború van, abból a fajtából, amelyet a legnehezebb megnyerni: hadurak, szervezett bűnözők, megélhetési és vallási fanatikusok sokfejű sárkánya ellen.”
2. „Ha minden jól megy, néhány év múlva [katonáink] a magyar hadtörténet egyik legnagyobb győzelmével térhetnek haza, és a baghlaniak hálával emlékeznek majd a »hunokra«”.
A cikk szerzője – a barbár merénylet után ez már mindenki számára nyilvánvaló – kissé optimistán láttatta a helyzetet, talán módosított tudatállapotban vetette papírra írását, miközben a kandírozottmandarinzselé-színű retikül lebegett a szemei előtt.
Mert Afganisztán nem rózsaszínű álom, még akkor sem, ha a valóságról nagyon kevés információ jut el hozzánk, magyarokhoz.
A merénylet szerencsére nem járt magyar áldozatokkal, mert magyar furcsa módon (hála a mindenhatónak!) nem jelent meg a felújított cukorgyár ünnepélyes átadásán, ugyanis a magyar újjáépítési csoportból senki sem kapott meghívást a ceremóniára. Ám a Népszabadság és mosolygós honvédelmi miniszterünk által a legbiztonságosabbnak ítélt tartományban ötven fölött van a merénylet áldozatainak száma. A sérülteké ennél is magasabb. A támadásban meghaltak, megsérültek fele gyermek. Meghalt egy korábbi miniszter és hat parlamenti képviselő is. Egyikük Sukria Barakzai asszony, aki a tálibok uralmának megdöntése után elsőként vette le a nőket „elkülönítő” burkát, és állítólag már a tálibok alatt illegális iskolát szervezett a nőknek, akik ekkor nem tanulhattak. (Ma is nehéz.)
A halottak között van Amir Gul, aki korábban a Dzsamiat parancsnoka volt, tálibellenes hadúr. Neki 2004-ben a múltja miatt nem engedték meg, hogy induljon a választásokon (ezt csak kevés hadúrral tették meg), emiatt valószínűleg nem kedvelte a kabuli kormányt és a nemzetközi erőket. Tavaly nyáron az amerikai különleges erők betörtek a házába, és letartóztatták, majd átadták az afgánoknak, akik később szabadon engedték. Sejthető, hogy a hollandok és az őket váltó magyarok szemmel tartották, hiszen lehetett tartani tőle. Amir Gul Baglán tartomány hasonló nevű járásában élt, épp ott, ahol a merénylet történt.
Annyi bizonyos, hogy a magyar PRT (újjáépítési csoport) Baglán tartományért felelős. Mint korábbi helyszíni beszámolómban írtam (Magyar Nemzet Magazin, 2007. október 27.), a külvilág számára nem világos, mennyire katonai és mennyire civil a jellege a 200 főre tehető magyar missziónak a tartományban, ahol a térség legvéresebb, „iraki típusú” merénylete történt. Nehéz kideríteni, mennyi merénylet, akció volt a mostanit megelőzően Baglánban.
Nem tudunk pontos adatokat, de a helyszínről szerzett értesüléseink szerint több olyan erőszakcselekmény is történt, amelyről a honvédelmi tárca nem adott hírt.
Jellemző a konfliktus intenzitására, hogy a bagláni rendőrfőnököt és társait is likvidálták nemrég (állítólag a mudzsahed Hekmatjar aktivizálta magát a térségben) – erről sem értesülhettünk akkor. Hasonlóképpen csak a napokban történt rakétatámadás után tudta meg a magyar olvasó, hogy a tábor környékén lévő településeken fegyveres harcok dúlnak a tálibok és az afgán erők között. Eddig nem hallottunk hivatalos közleményt arról sem, hogy az afgán főváros körül is gyakoriak az incidensek. Talán féltenek minket a „rossz” hírektől, vagy más oka van az elhallgatásnak? Nehéz erre választ adni akkor, amikor a magyar közszolgálati média kritika nélkül adja közre a hivatalos információkat, vagy egyszerűen hallgat, legyen szó Horváth Ágnes férjéről, a kandírozottmandarinzselé-színű afganisztáni honvédelmi álomról vagy arról, mi vár azokra a katonákra, akik távol a hazától talpig fegyverben élnek, és pár százezer forintért az életüket teszik kockára.
Míg a Népszabadság a „magyar hadtörténet legnagyobb győzelmét” prognosztizálja vezércikkében, addig a nemzetközi közösség volt boszniai főmegbízottja, Paddy Ashdown a brit Daily Telegraph című napilapnak úgy nyilatkozott a múlt héten, hogy Afganisztán térségében a korábbi világháborúk méreteit elérő regionális konfliktus kirobbanásától tart. „Úgy gondolom, hogy vesztésre állunk Afganisztánban. Vesztettünk, és nem valószínű a siker” – véli a sokat látott szakember.
Ez egyre többek számára nyilvánvaló: Európa országai sorra gondolják át jelenlétüket, feladataikat Afganisztánban. Teszik ezt nemzeti érdekeiknek megfelelően. Az ország déli tartományaiban erősödő tálib jelenlét lassan kúszik északra, és – amint a példák mutatják – elérte a „biztonságos” Baglán tartományt is. A magyar honvédelem és a kormánypárti sajtó ugyanakkor „történelmi győzelemről” álmodik a határainktól távoli Afganisztánban. Hiányos felszereléssel és értelmezhetetlen feladatokkal.
Rózsaszín retiküllel.