Árnyék

Senki nem szeret pert kapni a nyakába, ezért aztán nagyon óvatos leszek, nézzék el nekem, hogy a továbbiakban virágnyelven beszélek, és csendesen megjegyzem, hogy van némi igazuk azoknak, akik szerint a nagy nyugati cégek némelyike szemétdombnak tekinti Magyarországot, de lehet, hogy hülyének is, ha azt gondolja, hogy ezt mi nem vesszük észre. Észrevesszük. Azok nem veszik észre, persze pénzért, akik tehetnének ellene.
Itt van mindjárt egy ragyogó példa, mégpedig egy bizonyos felvágott, amelynek a vér nélküli szexuális forradalom győzelme előtt híre sem volt a hazai boltokban, csak azok juthattak hozzá, akik mondjuk a Palazzo Pitti megtekintése után betértek egy élelmiszerüzletbe, és vettek belőle húsz dekát. A gumikesztyűs eladó ölébe kapta a fahasáb méretű terméket, (a pisztáciával ízesítettet), betette a szeletelőgépbe, és papírvékonyságú fátylakat suhintott belőle. Boldogan tömtük magunkba.
E húsipari terméket ma már nálunk is lehet kapni, csakhogy az íze nem olyan. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem olyan. Zamata meg sem közelíti az eredetit, de persze nem is az, hanem licenc. Csak a szeletelése nem licenc, ugyanis vastagra vágják. Ez magyar betegség. Láttam én már félcentis lapokra aprított felvágottat is, pedig köztudomású, hogy vékonyan jobb az íze, de hiába, kit érdekel itt, hogy mit akar a vevő. A vevő menjen szavazni!
De van még tovább is! Nálunk az is rendjén van, ha a szeletelőgépbe való behelyezés előtt nem húzzák le a termékről a védőfóliát, elvégre ha a turáni gyomor kibírja a csípős lecsót, akkor a műanyag fóliát és a rátapadt mocskot is úgy megemészti, mint a pinty! Szegény, jóra éhes gyászmagyar tehát leszokott a fent említett húsipari termék hazai mutációjáról, amely egyébként a sors kifürkészhetetlen akaratából jóval kisebb átmérőjű, mint az eredeti, és visszatért a hűtlenül elhagyott régi felvágottjához, amelyről a névadó francia fővárosban soha nem hallottak, de ha az öszszetételét megismernék, mindjárt belátnák, hogy a hun virtus még szilárdan tartja magát!
Máskülönben a magyar–magyar licenc se jobb. Szép példa erre az a bizonyos büdös sajt, amely kezdettől fogva megosztja a társadalmat. Tudomásom szerint három helyen készítik, s ennek megfelelően három változatban kapható, de ezek közül csak egy jó, az viszont, mese nincs, világszínvonalú. A másik kettő halvány utánzat. Hogy miért kell olyat gyártani, ami nem jó, az a nagy rejtélyek egyike. (A hazai sajtválaszték egyébként bővelkedik ritkaságokban. Ilyen a képlékeny, szinte kenhető kemény sajt. Ezt csak mi tudjuk!)
A licenc zseniális találmány, akár az adalékhegyekből készült metrósütemény, a gumizsemle vagy éppen a teveszőrrel tömött magyar gyártmányú külföldi cigaretta, viszont ha így megy tovább, fordítva sül el a kapanyél, ugyanis gyerekjáték lesz a dohányzásról leszokni, és akkor kivételesen mi járunk jól! Itt, a Kárpát-medencében mi, fogyasztók már rájöttünk arra, hogy a licenc árnyékot gyárt, és árnyékot ad el, legyen az sajt vagy mustár, akármi, de csak nálunk van így, mert a kolbászon és Kossuth cigarettán felnőtt gyászmagyarnak az is jó. Annak minden jó, örül, hogy lyuk van az ülepén, egyébként is azzal van elfoglalva, hogy ki ne essen a zsebéből a gázszámla, miközben a rendőrök elől próbál elszaladni!
Erről jut eszembe egy nagyon híres és méltán kiváló sonkacsoda, amelyet szülőhazájából szállítanak ide a strada del prosciuttón, ám a pác titkát őrző mesterek álmukban se gondolják, hogy a magyar eladó szeletelés előtt nem nyesegeti le a sódar széléről a bőrt és a vastag zsírt (tisztelet a kivételnek), miként azt kötelezően megteszik Európa nyugati tájain. Egyszer bátorkodtam szólni az eladónak, hogy ezzel a mulasztásával finoman szólva is beárnyékolja a sonka élvezetét, mire közölte, hogy neki a munkadarab minden részét el kell adnia, csak a csont marad, majd javaslatot tett arra, hogy mely testrészemmel játszadozzak.
Vajon ilyesmi Brüsszelben előfordulhat?
Látszólag persze nem nagy dolgok ezek, bőven akadnak fontosabbak, de azért elgondolkodtató, hogy miért lesz nálunk rossz az, ami máshol jó. Mert ha kicsiben így működik, akkor ugye…
Egy-két-há’, meleg a licencsör, de nekünk így is jó!