Balázst Vágó legitimálja

Már egy hete annak, hogy bemutatkozott az új műveltségi vetélkedő, a Pókerarc az RTL Klubon. Erre az alkalomra Vágó István, a csatorna művelt embere Balázs személyében társműsorvezetőt kapott. A páros láttán, hallatán nincs az a disszonáns érzésünk, hogy a döntéshozók valamit nagyon eltoltak, biztosan férfi-nő párosra gondoltak, csak elírták valamelyik nevet. (Amikor az idétlen című Csináljuk a fesztivált! című műsorban az m1-en együtt láttuk Korda Györgyöt és Harsányi Leventét, heteken át abban reménykedtünk, hogy adminisztrációs hiba történt. De már biztos, hogy nem. Az m1 úgy döntött, ő lesz a magyar média Uhrin Benedekje, kész. Az is lett.) Vágóékról inkább az a középkori szokás jut eszünkbe, amikor egy régi templomi szobrot újra cserélnek, ám mielőtt eltemetik a földbe a régit, hozzáérintik az új figurát, hogy azontúl mindenki annak tekintse az újat is, aminek a régit tartotta. Vagyis Vágóval legitimálják a néző számára Balázst az új, műveltségi szerepkörben.
A műsor koncepciója szerencsés abból a szempontból, hogy a játékosok valódi műveltségi kérdésekre válaszolhatnak, tippelhetnek, a játék végkimenetelében azonban nagy szerepet játszik az önbizalom, az emberismeret, a lélekjelenlét és a szerencse is. Így nem vesztik kedvüket azok sem, akik nem mindig figyeltek a gimiben az órákon, és kellő mennyiségű lexikon sem esett a fejükre az elmúlt években. Akad azért a műsorfolyamban dramaturgiai ügyetlenség is. A műsor címe Pókerarc, ami ugye arra vonatkozik: a játékosoknak arra kell törekedniük, hogy félrevezető vagy még inkább minél kevesebb metakommunikációs információt adjanak társaiknak arról, hány kérdésre tudták a helyes választ, hogyan értékelik a saját teljesítményüket a többiekéhez képest. A műsorban ezekből a feszült néma játékokból, az elcsípett pillantásokból, mozdulatokból látunk a legkevesebbet, pedig ez nem rádióműsor, amelyben a történteket szóban szokás közvetíteni, vagy utólag összefoglalni, mint azt a játékosok teszik a fordulók végén. Nyilvánvaló magyarázat minderre, hogy a fordulók során a nézők is a képernyőn megjelenő kérdésekkel és a helyes válaszokkal vannak elfoglalva, és úgyis az a legfontosabb, hogy ki jut tovább és mennyi pénzzel, vagy pedig ki galoppírozza el magát, és menynyire tud jó pofát vágni ahhoz, hogy egy fillért sem nyert, vagy hogy maradhatott volna még a következő fordulóban, ha nem nyomja meg túl korán a pánikgombot. Csakhogy a vizuális kultúra reneszánszában gázolunk éppen, amikor az emberek újra érzékenyebbek a képekre, mint a szavakra, és ha a nézőnek képet, képi drámákat, képi izgalmakat ígérnek a címben, akkor azt be is kell tartani, fel is kell találni, különben nem érzi elég exkluzívnak, teljesnek, amit kapott.
A műsor egyébként jó hangulatú, fordulatos, és adásról adásra nagyon különböző társadalmi rétegeket reprezentáló embertípusokat, helyzeteket vonultat fel; van üzenete az önbizalomról, a tudásról, a bátorságról, de az elbizakodottságról is. Tudja fokozni az érdeklődést azáltal, hogy a hétköznapi adások nyertesei vasárnap is összemérik a képességeiket még nagyobb összegű nyereményért, s kilátásban van a nagy-nagy szuperdöntő is. Most is szorgalmazom, hogy vagy többször mondják el az adásban, hogy mennyi az aktuális nettó nyeremény, vagy csak azt az összeget jelöljék meg, amelyet kézhez kap a szerencsés, kitartó játékos. Hosszú távon ez az attitűd a kifizetődőbb.
(Pókerarc, RTL Klub, november 11., 19.10.)