Domokos Mátyás emléke

A halott duplán halott nálunk – Domokos Mátyás szerint arra gondolhatott Babits Mihály, amikor ezt papírra vetette 1932-ben, hogy „aki nálunk kimegy az életből, azt nyugodtan le lehet írni, hiszen elveszítette földi befolyását. (…) Nem remélhető tőle néhány elismerő jó szó”.
Domokos Mátyás már egy esztendeje halott. A Széchenyi-, József Attila- és Magyar Örökség díjas szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész emlékének szentelte a tatabányai irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat, az Új Forrás októberi számának jelentős részét. Benyhe János dolgozata Domokos szellemi-eszmei-művészeti hagyatékát, Az olvasó fényűzése című posztumusz köteteit helyezi középpontba. „Boldog szerző, akinek életműkivonata, tömörített munkássága is három magvas kötetre rúg” – méltatja a neves irodalmárt, mintegy cáfolva a fent idézetteket. Gróh Gáspár a gondolkodó enciklopédikus nyitottságát emeli ki, és azt, hogy a szellemi apák távoztával szakadt Domokos Mátyásra a megszólalás felelőssége. „Az írók, kritikusok és minden rendű-rangú irodalmárok között megszűnt az elemi szakmai szolidaritás” – idézi fel Monostori Imre az irodalomtörténész rendszerváltás utáni diagnózisát, Buda Attila pedig a szerkesztő könyvtárát mutatja be.
Pécsi Györgyi kimondja, Domokos életműve nélkül nem értelmezhető a magyar irodalmi közállapotok utóbbi hat évtizede. Határozott hangú előadását így kezdi: „Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszél Domokos Mátyás 1985-ben, hogy századunk második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát.” A már Kodály által is prognosztizált jelenség zajlik épp: a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. A globalizációs paradigmaváltásnak keresztelt felfogás megtagadja azokat a hagyományokat – nemzet, család, erkölcs –, amelyekre a régi Európa támaszkodott. Ennek summázata A magyar esszé antológiája című Domokos-féle esszéválogatás is, amely utat mutat az intellektuális-morális örökség folytatásához. Domokos Mátyás szenvedélyesen hadakozott a múltfelejtés és a közöny ellen, vallotta, a magyar irodalom a nemzeti önismeret leghívebb tükre, az írástudóknak vállalniuk kell a nemzet sorskérdéseit. A XX. század második felének irodalomtörténeti törései – a rákosista totális diktatúra és a kádári–aczéli korszak alattomos szellemi csonkítása – azonban elérték céljukat: a magyar irodalmat sikerült eltéríteni több száz éves hagyományaitól. Domokos A rontás ellen című könyvét reményvesztetten zárja: „2004. december 5-én nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk.” Mégis egy nyílt levelének bölcsességével emlékezzünk rá: „hasznosabb egy szál gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget.”
(Új Forrás. Irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat, 2007/8., Tatabánya. Ára: 300 forint.)