Hézagos törvény

Több mint húsz éve táncban, mozdulatokban adja át érzéseit, gondolatait a TranzDanz vezetője, Kovács Gerzson Péter. A folyton változó, átalakuló, aktualizálódó társulat idén ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját. A csaknem negyed évszázadról, álmokról és a kortárs művészet létjogosultságáról beszélgettünk a hazai mozgásművészet egyik legjelentősebb alakjával.

Húsz évvel ezelőtt, 1987-ben megszületett a TranzDanz. Hogyan emlékezik vissza erre a két évtizedre?
– Szavak jutnak eszembe: nehéz, szórakoztató, rapszodikus, lelkesítő, elkeserítő és természetes. Az érzést, amely az elmúlt húsz év jellemzésekor keletkezik bennem, nehéz definiálni. De a jövőt sem látom rózsaszínben. Elolvastam a színházi törvény tervezetét, s valami azt súgja, hogy a következő évtizedek sem lesznek egyszerűek. A mindenkori hatalom tánchoz való viszonya semmit nem változott. A hivatásos táncvonalon annyi különbséget tapasztalhatunk, hogy ma politikai okokból nem utasítják nagyképűen az amatőr szférába a kortárs táncot, ami persze ma mást jelent, mint akkor. A törvényi szabályozás egy mondatocskába bezsúfolva tesz említést arról, hogy ezt a műfajt is lehet általában támogatni. A javaslat kilencven százaléka azonban a kőszínházak finanszírozásáról szól. A független kortárs tánctársulatok pedig nem férnek bele ebbe a szabályozásba, mert nincs sem önkormányzati, sem állami finanszírozású költségvetésük. Úgy gondolom, hogy inkább ne legyen törvény, mint hogy egy olyan rossz szabályozás szülessen, amely ebben a lehetetlen állapotában rögzíti a hazai táncművészetet.
– Pedig az október elsejei hivatalos átadáson s a későbbi egyeztetéseken jelen volt az összes jelentős táncszövetség, amelyek szintén látták és véleményezték a munkaanyagot.
– Azok a táncszervezetek, amelyek képviselni hivatottak a szakmát, elég zűrösek. A Magyar Táncművészek Szövetsége éveken keresztül a tánckerekasztal összehozásával próbált úgy viselkedni, mintha tenne valamit. Képtelenek voltak egyezségre jutni, s nem tudtak egyetlen mondatot sem megfogalmazni, amelyben mindannyian egyetértettek volna. Az Alternatív és Független Színházak Szövetsége sem különb, mert összemos esztétikai, stiláris, strukturális, műfaji szempontokat. Egyszerre kívánja képviselni a színházi és a táncművészetet, amiben persze vannak átfedések, mégis alapvetően más jellemzi a két szakmát. Sem a képviselő szervezetek, sem pedig a törvényi koncepciótervezet nem foglalkozik a táncos-egészségüggyel, az alapképzéssel, a táncosok tovább- és átképzésével, a nyugdíjakkal és a jogdíjakkal. A kortárs tánc támogatásának ügye amiatt is haldoklik, hogy vannak bizonyos együttesek, amelyek kortársnak nevezik magukat, de a kategóriához semmi közük. A fogalom mára branddé vált, amit meg lehet kapni a boltban, mint egy öntapadós matricát, csak fel kell ragasztani a termékre.
– Évek óta vitatkozik a szakma, de nem tud megállapodni még a definícióban sem. Ön szerint mit jelent az a szó, hogy kortárs?
– A kortárs minőségi, nem pedig időbeli kategória, amely a bennünket aktuálisan körülvevő világra figyelve, abba beágyazódva, a személyes és általános problémákat felismeri, elvállalja. Az igazi kortárs előadások ezekre független, szuverén választ tudnak adni, egy olyan nyelven, amelyik szinkronban van azzal a világgal, amelyben megszólal. Bár a színházművészet örök sajátossága – a pillanat művészete – paradox helyzetet eredményez. A kultúra hivatkozás a meglévőre, megtörténtre, de amit most látunk kortárs címén, az nem más, mint reprodukció. Középkori gondolkodásmódot, esztétikát idéz, klasszifikálódik, kanonizál. Persze nem azt mondom, hogy az alapokat el kell dobni. Épp ellenkezőleg, mindezeket tudni kell, különben nem lehet építkezni. A gond abból fakad, hogy a hazai alkotók jelentős része felületi jelenségeknél ragad meg. Persze ők nem léteznének a műveletlen, becsapott befogadók és a sznob vagy cinikus marketingesek nélkül.
– Emlékszik olyan pillanatra, amikor azt érezte, vége, nincs tovább?
– Amikor azok a gondolatok fogalmazódnak meg bennem, hogy képtelenség továbblépni, mert nincs esélyem a jövőt tervezni, megpróbálom újra a biztonságérzést megteremteni, mert anélkül valóban nem lehet továbbmenni. Ilyenkor felidézem az elmúlt húsz év harcait, sikereit, hajdani és jelenlegi alkotótársaimat, táncosokat, zenészeket, barátokat. Ebből új erőt merítek, mert a tánc – szerencsére – nem magányos foglalatosság.
– Ki az, aki a húsz év alatt mindvégig ön mellett állt?
– A feleségem, Széll Márta.