Kaszpi zárás

Egyre élesebb a küzdelem Oroszország és a Nyugat között Ázsia nagy belső térségeinek dominanciájáért. A XIX. században „nagy játszmának” hívott geopolitikai kiszorítósdi mai változatában a britek helyére az amerikaiak léptek. Washington stratégiai elképzeléseinek útjában az első számú akadály manapság Irán, ezért aztán különleges figyelem kísérte Putyin orosz elnök teheráni útját, majd az orosz külügyminiszter keddi iráni látogatását.

Már-már hisztérikusan retteg a Nyugat Moszkva és Teherán mindennemű közeledésétől. Nem véletlen, hiszen Oroszország és Irán sikeres együttműködése a felértékelődött Közép-Keleten az Egyesült Államok számára negatívan hatna ki nemcsak a régió, de a világ geopolitikai lehetőségeire is. E két ország elhelyezkedése, világméretekben is jelentős energiatartalékai és nem utolsósorban mind erősebb öntudata, ezzel együtt szuverenitása sok borsot törhetne Washington és szövetségesei orra alá. Érthető hát, hogy a Fehér Ház minden erővel és idáig viszonylag sikeresen igyekszik megakadályozni ezt a közeledést. Jelentős részben e törekvéssel magyarázható az iráni atomprogram körüli általános aggodalom, amely egyúttal a nyomásgyakorlás eszközéül szolgál Moszkvával mint Teherán potenciális partnerével szemben is. Nem véletlen, hogy a Kreml, nem akarván kesztyűt dobni a Nyugatnak, mind ez ideig óvakodott egy demonstratív iráni vizittől, s inkább a Kaszpi-tenger melléki államok csúcstalálkozóját használta fel a kétoldalú egyeztetésre. Több elemző szerint Moszkvát szinte kizárólag ez – a tétek emelése az Amerikával folytatott egyre feszültebb párbeszédben – motiválta a csúcs tető alá hozásában. Való igaz, az öt állam álláspontja a 2002-es első találkozó óta vajmi keveset közeledett egymáshoz a Kaszpi-tenger státusát, illetve felosztását illetően. Tisztában volt a megbeszélések fő céljával a három másik ország – Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkmenisztán – is, s érezhetően egyáltalán nem volt ellenükre e szándék. Irán és Oroszország közeledése ugyanis növelheti a térség stabilitását.
Putyin számára természetesen fontos e régió energiatartalékokban gazdag országainak lojalitása, közülük is kiemelkedik azonban világpolitikai kulcspozíciója miatt Irán. E két ország együttműködve megsokszorozhatja befolyását, sok tekintetben egymásra is szorulnak, ráadásul Teheránon keresztül Moszkva nemcsak a Perzsa-öbölben, de az egész iszlám világban emelheti presztízsét. Összhangba hozva lépéseiket, ketten meghatározó szerepet tölthetnek be az energiabiztonságról folyó diskurzusban, ráadásul a jelenlegi felfokozott hangulatban Moszkva közvetítőként, Teheránnal beszélő viszonyban lévőként is demonstrálhatta megkerülhetetlenségét. Irán számára is létfontosságú partner ma Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként, haditechnikai szállítóként és a nagyhatalmak felé az atomprogrammal kapcsolatosan megnyugtató üzenetet eljuttatni tudóként egyaránt. Mindezek arra sarkallják e két országot, hogy átértékeljék kapcsolataikat.
Irán helyzete a világpolitikában ma meglehetősen ellentmondásos. Egyrészről folyamatosan szigorodó gazdasági szankciók sújtják, s mind nyilvánvalóbban fenyegeti egy közvetlen vagy Izraelen keresztüli amerikai támadás, amely mögé fel-felzárkóznak más nagyhatalmak is, mint az utóbbi időben Franciaország. Másrészt a szankciókkal is dacolva üzletelnek Iránban eme országok nagy multinacionális cégei, az orosz függőséget csökkenteni hivatott nyugat-európai energiatervekben pedig mindinkább kulcsszerepet kap Teherán. Az egyre jobban előtérbe kerülő kaszpi olaj és gáz kitermelése és világpiacra juttatása ugyanis elképzelhetetlen Irán nélkül. E szempontból fajsúlyosabb és fontosabb szereplő, mint az utóbbi hónapok Nabucco-vitáiban felértékelt Azerbajdzsán. S az európai tervekben kiemelt szerepet játszó Törökország sem menne semmire iráni és/vagy orosz gáz nélkül. Nem véletlen, hogy Törökország és Irán szakminiszterei az amerikai fenntartások dacára nemrégiben aláírtak egy szándéknyilatkozatot, amelynek értelmében megteremtenék a feltételeit annak, hogy Iránból évi 31 milliárd köbméter földgáz jusson Törökországba – pontosabban rajta keresztül Európába. Ankara 3,5 milliárd dolláros beruházást tervez Irán dél-fárszi gázmezején. (A két ország megállapodott abban is, hogy megépítik az iráni–török vasútvonalat.) Ha az ügyletet sikerül megvalósítani, akkor lényegében megvan az a gázmennyiség, amely a sokat vitatott Nabucco vezetékhez kell, s nincs szükség a Gazprom részvételére. Ez a terv Türkmenisztán számára is lehetővé tenné, hogy a Kaszpi-tenger alatti vezeték megépítése nélkül juttasson gázt Törökországba. Türkmenisztán és Irán között ugyanis létezik egy vezeték, amelyen tavaly 4,1 milliárd köbméter gázt továbbítottak, de teljes kapacitása 11 milliárd köbméter lenne. De tárgyalt már Teheránban a Nabucco motorjának tartott osztrák OMV is. A küzdelem részben azért folyik, hogy a Gazprom vagy a nyugati cégek tudják bevezetni a világpiacra Iránt, ahol a világ jelentős – második vagy harmadik legnagyobb – gázkészlete található. Irán térségbeli pozícióit erősíti, hogy a közelmúltban adtak át egy Örményországba irányuló gázvezetéket, s szó van arról, hogy épül egy másik Pakisztánon keresztül a Kínával együtt energiaínségben szenvedő Indiáig. Jól értesült források szerint ez utóbbi projektek beleillenek abba a Moszkva és Teherán közötti titkos megállapodásba, amely arról szól, hogy Oroszországé az európai gázpiac, míg Irán kelet felé terjeszkedik. Ha ez igaz, az keresztülhúzná a török–osztrák próbálkozásokat, s alapvetően nehezítené meg a Nabuccóhoz fűzött európai és amerikai reményeket. Még rosszabb a helyzet, ha ehhez hozzávesszük Putyin idei kazahsztáni, türkmenisztáni és ausztriai megegyezéseit, amelyek egyenként számolták fel a nyugati elképzelések bázisait. De Iránnál maradva, Teherán nélkül nincs megegyezés a Kaszpi-tenger státusáról, enélkül pedig lehetetlen a mederfenéken futó gázvezeték megépítése. Nem véletlenül ecsetelte Teheránban magabiztosan Putyin, hogy a Kaszpi-tenger alatt csak akkor építhető meg bármi, ha azt mind az öt nemzet jóváhagyta, s különösen vonatkozik ez olyan projektekre, amelyek akár természeti katasztrófával is fenyegethetnek. E javaslatot egyébként Kazahsztán vezette elő a tanácskozáson.
Ismét lekerült tehát a napirendről a transzkaszpi vezeték, ami önmagában is erősíti Oroszország térségbeli pozícióit. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az öt ország a Kaszpi-tenger státusával kapcsolatos eltérő álláspontja ellenére érezhetően közelebb került egymáshoz egy gazdasági együttműködés kereteinek meghatározásával, a siker talán a reméltnél is nagyobb. A kaszpiak összezárását mutatja, hogy a leginkább az Egyesült Államokhoz húzó Azerbajdzsán is kiállt Irán mellett, mondván, nem hagyja, hogy éket verjenek e két szomszédos ország közé. Moszkva időlegesen tehát visszaverte a kaszpi régióban erősödő amerikai nyomást, amit jelzett Putyin magabiztossága is. Az orosz elnök békésnek minősítette az iráni nukleáris terveket, kijelentve, hogy hagyni kell a békés célú programok folytatását. Putyin arról is beszélt, hogy egyetlen jelen lévő ország sem ajánlaná fel a területét egy harmadik hatalomnak, hogy erőt vagy katonai agressziót alkalmazzon bármely más kaszpi állam ellen. Moszkva önbizalmát megalapozhatja az a tény is, hogy tudja, Iránt nemcsak meg-megsegíti, hanem sakkban is tartja, például a busheri atomerőmű építésén vagy a katonai együttműködésen keresztül.
A jól értesült amerikai Stratfor stratégiai elemzőközpont kutatói szerint a teheráni vizit fő célja és legnagyobb eredménye nem a Kaszpi-tenger felosztásához és nem is az energetikai kérdésekhez kapcsolódik. Nyílt kiállásával a sikertelen orosz–amerikai tárgyalások után Moszkva abban segítette Teheránt, hogy az képes legyen eredményesen akadályozni Washington közel-keleti és közép-ázsiai stratégiájának érvényesülését. Különösen sürgető volt ez azután, hogy a Fehér Ház az orosz határokhoz közelítve gyorsítani próbálta a rakétavédelmi rendszer elemeinek kelet-európai telepítését. E birodalmi lendületet úgy lehet megtörni, ha Amerika energiáit sikerül más „frontokon” lekötni. Irán segítségével tovább lehet nehezíteni az iraki helyzetet, addig is távol tartva Washingtont Eurázsiától. Putyin üzenete egyértelmű. Ha az Egyesült Államok folytatja befolyásának növelését az orosz érdekszférákban, Moszkva mindent megtesz annak érdekében, hogy e stratégiai lépések meghiúsuljanak.
Nem véletlenül reagált idegesen az amerikai sajtó az orosz és az iráni elnök kedélyes megbeszéléseit és határozottságát látva. Mint a Wall Street Journal fogalmazott, Putyin Condoleezza Rice-szal és Robert Gatesszel szembeni fölényes tárgyalási stílusában és Ahmadinezsád mosolyában felsejlik a jövő orosz külpolitikája. Az Investor’s Business Daily már ezt a jövőt taglalja a Mit csináljunk Putyin elvtárssal? című, az iráni elnököt nemes egyszerűséggel csak „iszlamofasisztának” tituláló, a hidegháború stílusát idéző dühödt írásában. „Azok intenek bennünket arra, hogy ne támadjuk meg Iránt, akik gazdasági háborút folytatnak, s az ellenzékieket pszichiátriai osztályokra zárják?” – támad a szerző, megfenyegetve Putyint, ha úgy viselkedik, mint elődei, akkor hozzájuk hasonló választ is kap. A New York Times már jóval higgadtabban, nem kis cinizmussal reagál, felvetve, hogy Irán megtámadásához egyetlen kaszpi ország területére sem lesz szükség, hiszen megoldható az Irakból is.