Ha létezik földi paradicsom egy politikus számára, akkor a sajtótájékoztató valami hasonló lehet. Hol máshol fordulhatna elő, hogy a fontos ember saját kérdéseire válaszol?
„Gyakran idézem magam. Színesebbé teszi a beszélgetést” – mondotta volt George Bernard Shaw. Egészséges egoizmus egy írótól, feltéve, ha olvasói tényleg kíváncsiak a történeteire. A politikus ezzel szemben nem szereti idézgetni magát, a régi mondatok felemlegetése sokszor nem kifizetődő. A saját kérdéseire viszont szeret válaszolni, mert megtanulta: soha ne válaszolj arra a kérdésre, amelyet feltettek, válaszolj arra a kérdésre, amelyet mindig is szerettél volna, ha feltesznek, de sajnos sosem tették fel.
Ha pedig valamely újságíró akadékoskodik, mert átlát a szitán, mindig megvan az az elegáns lehetőség, hogy a következő, idegesen toporgó riporterre mutass, aki eleve hálás lesz azért, hogy versenytársa helyett ő kaparinthatta meg a mikrofont.
Nem véletlenül jegyezte meg egy témába vágó cikkében James Bennet, a New York Times veterán riportere: „A sajtótájékoztatóval legalább három dolgot elérhet egy közszereplő: bebizonyítja, hogy bármitől is fél, nem fél tőle; a gondosan előkészített, mesteri válaszai spontánnak tűnnek, ezáltal az őszinteség meghitt melege árad belőlük; valamint távol tartja a dolgaitól azt a teremnyi újságírót, akik oly serényen szaglásznak utána.”
A gördülékeny és a politikusnak kedves sajtótájékoztató lebonyolítása egy szinte korlátlan erőforrás szűkössé tételének művészete. Mert ki ne hinné, hogy egy jó politikus képes sokat és szépen beszélni. Ám egy sajtótájékoztatón a riporterek mégis ezekért a szavakért versengenek.
Jobb esetben, persze, mert igazából ehhez riporterek sem kellenek. A múlt hónapban például az amerikai katasztrófavédelem a kaliforniai erdőtüzekről olyan sajtótájékoztatót tartott, amelyre esélyük sem volt odaérniük a túl későn értesített újságíróknak. A hivatal álriportereket ültetett be az eseményre: munkatársai tették fel az előre egyeztetett kérdéseket. Nem kevésbé kínos ügy, hogy ezen a héten az amerikai elnökjelöltségre pályázó Hillary Clinton kampánykörútján két olyan esetet is felkapott a sajtó, amikor Clintonné stábja megpróbált előre egyeztetett kérdéseket feltetetni az iowai gyűlésekre érkező egyetemistákkal. A jelek szerint ez nem mindenkinek volt ínyére a hallgatóság soraiban, bár sokan lenyelhették a békát, ha igaz az, amit a két makacskodó állít: mind a két gyűlésen többekhez fordultak hasonló kéréssel a szervezők.
Mindennek kevés köze van a tájékoztatáshoz.
Ezt kommunikációnak hívják.
A profi kommunikációs szakemberek trükkök százaival látják el a politikusokat, amelyek mindegyike mögött alapos kutatások és kísérletek állnak. Az a tudomány ugyanis, amelyet ma „kommunikációnak” nevezünk, javarészt a hidegháború terméke, és többnyire olyan egyetemi programok gyümölcse, amelyekhez a CIA biztosította a megfelelő forrásokat. Mindez persze csak reakció volt a háború előtti Komintern jól működő „kommunikációs” technikáira, valamint a goebbelsi propagandára, amelyeket – bár kínos lenne erről nyíltan beszélni – a mai napig érezhető tisztelet övez bizonyos főállású kommunikátorok körében.
Az efféle kommunikációból van itthon is épp elég. Jól szemlélteti ezt a következő csörte is, amely Gál J. Zoltán kormányzati kommunikátor és a Hír TV riportere között zajlott le pár hónappal ezelőtt egy kormányszóvivői sajtótájékoztatón:
„– Említette, hogy született egy megállapodás. Mi ennek a megállapodásnak a lényege? Milyen határidők foglaltatnak benne?
– A két koalíciós párt azt a bölcs, előremutató magatartást próbálja a következőkben is követni, hogy nem egymás közti vitákról meg nézetkülönbségekről ad számot, és nem határidőkről meg belső munkafolyamatokról, hanem megállapodásokról, amiket le tud tenni a közvélemény és az Országgyűlés asztalára. Belül folyik a munka, ma is, holnap is, holnapután is, jövő héten is, majdnem minden nap. […]
– És versben vagy prózában születnek majd az előterjesztések?
– Fontos és bölcs kérdés. Nyilván, hogyha majd megszületnek ezek, akkor módod lesz neked is elénekelni vagy elszavalni.”
Sok értelme nincs, de van benne rendszer.
Szívszorító részetek derültek ki az ukrán toborzók által halálra vert magyar férfi utolsó nyilatkozatából
