Kommunikációnak hívják

Ha létezik földi paradicsom egy politikus számára, akkor a sajtótájékoztató valami hasonló lehet. Hol máshol fordulhatna elő, hogy a fontos ember saját kérdéseire válaszol?
„Gyakran idézem magam. Színesebbé teszi a beszélgetést” – mondotta volt George Bernard Shaw. Egészséges egoizmus egy írótól, feltéve, ha olvasói tényleg kíváncsiak a történeteire. A politikus ezzel szemben nem szereti idézgetni magát, a régi mondatok felemlegetése sokszor nem kifizetődő. A saját kérdéseire viszont szeret válaszolni, mert megtanulta: soha ne válaszolj arra a kérdésre, amelyet feltettek, válaszolj arra a kérdésre, amelyet mindig is szerettél volna, ha feltesznek, de sajnos sosem tették fel.
Ha pedig valamely újságíró akadékoskodik, mert átlát a szitán, mindig megvan az az elegáns lehetőség, hogy a következő, idegesen toporgó riporterre mutass, aki eleve hálás lesz azért, hogy versenytársa helyett ő kaparinthatta meg a mikrofont.
Nem véletlenül jegyezte meg egy témába vágó cikkében James Bennet, a New York Times veterán riportere: „A sajtótájékoztatóval legalább három dolgot elérhet egy közszereplő: bebizonyítja, hogy bármitől is fél, nem fél tőle; a gondosan előkészített, mesteri válaszai spontánnak tűnnek, ezáltal az őszinteség meghitt melege árad belőlük; valamint távol tartja a dolgaitól azt a teremnyi újságírót, akik oly serényen szaglásznak utána.”
A gördülékeny és a politikusnak kedves sajtótájékoztató lebonyolítása egy szinte korlátlan erőforrás szűkössé tételének művészete. Mert ki ne hinné, hogy egy jó politikus képes sokat és szépen beszélni. Ám egy sajtótájékoztatón a riporterek mégis ezekért a szavakért versengenek.
Jobb esetben, persze, mert igazából ehhez riporterek sem kellenek. A múlt hónapban például az amerikai katasztrófavédelem a kaliforniai erdőtüzekről olyan sajtótájékoztatót tartott, amelyre esélyük sem volt odaérniük a túl későn értesített újságíróknak. A hivatal álriportereket ültetett be az eseményre: munkatársai tették fel az előre egyeztetett kérdéseket. Nem kevésbé kínos ügy, hogy ezen a héten az amerikai elnökjelöltségre pályázó Hillary Clinton kampánykörútján két olyan esetet is felkapott a sajtó, amikor Clintonné stábja megpróbált előre egyeztetett kérdéseket feltetetni az iowai gyűlésekre érkező egyetemistákkal. A jelek szerint ez nem mindenkinek volt ínyére a hallgatóság soraiban, bár sokan lenyelhették a békát, ha igaz az, amit a két makacskodó állít: mind a két gyűlésen többekhez fordultak hasonló kéréssel a szervezők.
Mindennek kevés köze van a tájékoztatáshoz.
Ezt kommunikációnak hívják.
A profi kommunikációs szakemberek trükkök százaival látják el a politikusokat, amelyek mindegyike mögött alapos kutatások és kísérletek állnak. Az a tudomány ugyanis, amelyet ma „kommunikációnak” nevezünk, javarészt a hidegháború terméke, és többnyire olyan egyetemi programok gyümölcse, amelyekhez a CIA biztosította a megfelelő forrásokat. Mindez persze csak reakció volt a háború előtti Komintern jól működő „kommunikációs” technikáira, valamint a goebbelsi propagandára, amelyeket – bár kínos lenne erről nyíltan beszélni – a mai napig érezhető tisztelet övez bizonyos főállású kommunikátorok körében.
Az efféle kommunikációból van itthon is épp elég. Jól szemlélteti ezt a következő csörte is, amely Gál J. Zoltán kormányzati kommunikátor és a Hír TV riportere között zajlott le pár hónappal ezelőtt egy kormányszóvivői sajtótájékoztatón:
„– Említette, hogy született egy megállapodás. Mi ennek a megállapodásnak a lényege? Milyen határidők foglaltatnak benne?
– A két koalíciós párt azt a bölcs, előremutató magatartást próbálja a következőkben is követni, hogy nem egymás közti vitákról meg nézetkülönbségekről ad számot, és nem határidőkről meg belső munkafolyamatokról, hanem megállapodásokról, amiket le tud tenni a közvélemény és az Országgyűlés asztalára. Belül folyik a munka, ma is, holnap is, holnapután is, jövő héten is, majdnem minden nap. […]
– És versben vagy prózában születnek majd az előterjesztések?
– Fontos és bölcs kérdés. Nyilván, hogyha majd megszületnek ezek, akkor módod lesz neked is elénekelni vagy elszavalni.”
Sok értelme nincs, de van benne rendszer.