Köznapló

Október 25., csütörtök
Van egy rozoga fonott szék fönn a kertben. Mondhatnám gondolkodószéknek akár, de ahhoz túl nyekergős. Meg aztán ma, aki ad magára, meditálásról beszél. Elegánsabban hangzik, a magazinok is így írják, ott pedig mindent jobban tudnak. Mióta Amerikából idetalált az ezoterika, annyi az okosa, hogy előbb találni fengsujmestert, mint jó bádogost. Az okostojások tudják, hogy az unalom nagy úr. Divatos portékájukra biztos vevőt találnak a jómódú asszonyok közt.
Pedig az egész nem is Amerikából jön: vándorguruk vitték oda keletről. Dús szakállal, fehér és narancssárga leplekben, százával nyomulnak át mindmáig a tengerentúlra. Osztják az áldást, mondják, mint kell a tanok szerint jógázni, meditálni, böjtölni, száz évig élni, a tátott szájú jenkik meg fizetnek. Más kérdés, hogy a guruk kiárusították mindazt, amit a régi mesterek titokként őriztek. Valószínűleg megbánják. Még pár év, és nem lesz szükség rájuk. Ott a new age, a mindenhonnan összelopott katyvasz. Teljesen amerikai portéka, és ami teljesen az, annál nincs és nem lehet jobb semmi.
A new age árát a misztikusokkal fizettették meg. Átkeltek az óceánon, s egyik a másik után zökkent ki magából. Vivekananda harminchét évesen halt bele abba, hogy évekre elhagyta Indiát, Ráma Tírtha harminchárom se volt, amikor Amerika után belevetette magát a Gangeszbe, de ártott az örmény Gurdjieffnek és az indiai Oshónak is. Őket természetesen a pénz bolondította el.
Koestler íróként érezte, hogy megsínyli, ha Amerikában marad, el is jött hamar, és leírta, miért: „A vallás és a művészet, az emberi törekvés e két területe, amelyek ugyanazon tőről fakadnak, teljességgel alkalmatlanok a versenyre.” Szapulta a bestsellerlistákat, az irodalmi élet átkának mondta őket, tönkreteszik az írót éppúgy, mint az olvasót és a kiadót.
De se az ő szavára, se másokéra nem figyeltek a magazinok és a tévék gazdái. Ezért olyanok, mintha az összeset egy helyen szerkesztenék. Bármilyen nyelven szólnak, kisajátítják, felvizezik, ragacsosra nyálazzák mindazt, ami eredeti formájában az emberiség legrégibb szellemi kincsének számított.
Egyvalakit nem tudtak még bedarálni, és beköpni, mint a legyek: William Blake-et. A keresztény világ legnagyobb misztikus művésze 250 éve született, most kéne ünnepelni, de a dátumra se nálunk, se máshol nem látszanak mozdulni a világi és egyházi szervezőbajnokok.
És ha mi tennénk egy mozdulatot – helyettük? Nyissuk ki a Magyar nagylexikont a II. kötet 601. oldalán az „atya” címszónál. Egy festményt látunk, mérete alig nagyobb, mint egy bélyegé, de tán így is érzékelni lehet, hogyan feszít szét minden mértéket.
Aki többet akar, olvassa el Blake egyik versét. Az Áldozócsütörtököt ajánlom, s ráadásként nézzék meg Kondor Béla képeit. Rövid életében többet és tartalmasabban beszélgetett vele, mint sok kortársával.
Recseg a fonott szék alattam, hűvös az idő. Hátam mögött földre hull egy levél. Október van, kopaszodnak a fák. Mintha Isten is messze járna ilyenkor. Ezért fázunk. Meg a távolságok miatt. Ősszel megnőnek. Úgy érezzük, hogy távolra kerül minden. Magunkhoz viszont közelebb kerülhetünk. És ez jó.

Október 26., péntek
Demszkyt már mindenki csak neveti. Így jár, aki bohócot csinál magából. No nem olyat, mint Pierrot vagy mint Grock. Ők szeretnivalók voltak, tartalmasak, komolyak. Demszkynek lénye komolytalan. Ha emlékszünk majd belőle valamire, csak a szavakra. Sok rosszul egymáshoz illesztett szó, amelyek száján vicsorgó fenyegetőzésként buktak ki. Beosztottaival szemben nem ismer irgalmat, mondják. Eszerint nem olvas Széchenyit. Nála ez áll: „Az igazi erő kegyelmes.”
A városháza igaztalan ereje szemébe hulló hajat visel. Mintha függönyt akarna húzni arca elé a szégyen miatt. Mit szégyell? Budapestet. Foga, ha kimutatja, farkasfog. Egyre többet csattogtatja. Dühös, mert kérőként végképp kosarat kapott.
Élete nagy szerelmének, a 4-es metrónak megígért mindent: a bankoktól kölcsönt, a kormánytól támogatást, az uniótól nagy pénzt, de a metró nem bízott ígéreteiben. Érezte, hogy ez mind mesebeszéd, és ő csak arra jó, hogy Demszky hivalkodva a gomblyukába tűzze. Nem ok nélkül érezte így. Frigyük dátumát a főpolgármester tucatszor jelentette be, és tucatszor tolta odébb újra meg újra.
Podmaniczky tényleg polgármester volt, nem csupán annak lidércfénye, árnya. A büszke Krúdy is fejet hajtott előtte, Budapest vőlegényének nevezte. Ugyan boldog lett volna-e Demszky, ha a metró vőlegényének hívja valaki? De miért hívta volna úgy? Ő Budapestnek csupán a vőfélye lehet, aki abból él, hogy nagyokat mond. Mulat rajta a násznép, egyetlen esetet kivéve: ha kényszerházasságra hívják. Olyankor legszívesebben elzavarnák a nagyot mondót.

Október 27., szombat
Olvastam az Országépítőben egy késes emberről. Nem olyanról, aki egy nem tetsző szóra előrántja, és rögtön szúr vele – ilyenből van sok, róluk eleget ír az újság. Hochstein Tamás ritkább jelenség. Ő atyja, teremtője a késnek. Amit megformál, műalkotás.
Somogyi parasztcsaládban született, onnan a késmánia. Külföldön is arra költötte minden pénzét. Egyszer aztán kapott valakitől egy igazi kést, maratott francia pengével. Hét éven át próbálta, hátha sikerül neki is, de az ilyen dolgok titkát ritkán fejti meg az ember maga. Várnia kellett, amíg hozzájutott egy recepthez. Mert van pengerecept is, igaz, nem könyvbe fogva. Az övét egy öregember írta le németül – fonetikusan, mert nem tudott németül.
A titoknak minden kapuja más, de egyiket sem lehet megkerülni, ha tágas célja van az embernek.
Hochstein kései gyönyörűek. Hogy a nyél és a tok is arányos legyen velük, maga készíti őket. A műgond ugyanaz. A nyélhez sok egyéb mellett trópusi fákat és kafferbivalyhomlok-páncélt, a tokhoz rája- és struccbőrt használ.
Amikor megvan a penge titka, s elkészül a nyél meg a tok is, jöhet hozzá a filozófia. Hochsteiné ez: „Ha valamit csinálsz, akkor tulajdonképpen saját magad egy darabja elvisz más emberekhez, és nekem nagyon fontos, hogy valami, amit mi csináltunk, mindennap a tulajdonos kezébe kerül. Ez valahogy közel hoz minket egymáshoz. Lehet, hogy ez a lét kiterjesztése? Lehet…”
Nekem is volt egy jó késem. Elveszett. Illetve nem is jó ez a szó. A Széchenyi fürdőben vetkőzés után bezártam a szekrényt, de kinn felejtettem a táskám. Könyv volt benne, pénztárca, iratok, gyümölcs – mire visszaértem az úszásból, a táska már a talált tárgyak közt nézte a plafont. Kinyitottam. A pénz, a papírok, minden benne volt, egyedül a kés hiányzott…
Pár éve filmet láttam egy késkészítő skótról. Messze, a felföldön él egy kis faluban, de portékájának olyan a híre, hogy eljönnek érte Itáliából is. Ahogy a film fél órája alatt, most is foglalkoztat, mi a varázsa egy igazi késnek. Mert valószínű, hogy nem csupán elkészítésének titka. Akkor már inkább az áldozat, hogy képes az egyik hét évet, a másik tizenkettőt, de van, aki egész életét beletenni a másik serpenyőbe.
Hochstein Tamásnak igaza van: egy jó kés lehet kiterjesztése a létnek, de mert kés, valaki létének pontot is tehet a végére, hiszen ölni lehet vele. Pengéje élén ott táncol kéz a kézben élet és halál.

Október 30., kedd
Volt egy osztálytársam Óbudán. Szokatlan szakmát választott. Belügyes lett. Besúgó. Azt mondták, utazgat. Felszállt a buszra, mint aki ugyanúgy befizetett a nyugati társas útra, mint a többi, és figyelt. Szeme, füle kiélesítve, este a szállodában mindent leírt, s mire visszaértek, kész volt a jelentés az utastársakról. Így telt az élete.
Sok éve egy éjszakai buszon találkoztunk. Inge a nadrágból kicsúszva, nyakkendője félárbocon, arca tüzelt. Most jövök a művésznőtől, lihegte. A barátnőm, tette hozzá, hogy értsem, miről van szó. Némi hatásszünet után fülembe súgta az ismert szubrett nevét, majd mintha a névvel cinkosává avatott volna, bizalmasan megszorította a karom. Azért ez már valami, nem gondolod? – ezzel búcsúzott, amikor leszállt.
A művésznőt láttam a tévében. Akkor már inkább mennyiségi darab volt. Régi minőségét jócskán kihízta. Én, aki egy szép, karcsú rajzolólánnyal jártam, mosolyogtam a hetvenkedésen.
Tegnap összeakadtam a belügy kakasával. A buszmegállóban állt, de mintha nem a buszra várt volna, csak arra, hogy teljen az idő. Azt hittem, megúszom, nem vesz észre, de a szakma tréningje még nem múlt el róla. Odalépett, és nyújtotta a kezét.
Mint a villám, hasított belém a felismerés, honnan a mi temérdek bajunk.
Ahelyett, hogy elütöttem volna a kezét, nyújtottam a magamét is. És ez az, amiért úgy hiheti, hogy én nem tudok a béemről, se a besúgásról. De hát tudok. Akkor meg miért nem lépek odébb? Miért nem mondom neki: pajtás, te egy aljas görény vagy…
Talán a nevelés az oka. Hogy udvariasságra szoktattak. Fegyelmezettségre.
De akkor ki fogja megmondani neki? Valakinek meg kell.
Tizenhét éve hallgatunk szemérmesen. A tetejébe őt még a hivatal is védi. Engem, ha figyeltek, név szerint figyeltek, az övét viszont senki nem tudhatja meg. Szépen vagyunk.