Menedékjog

SZIGETVILÁG

A legigazibb nyári napok talán június legvégén vannak: a folyópartok mellett az ájult hőségben por- és vízszag, vakító tündöklés. Miközben a Dunán három őrnaszád, a Lajta, a Maros és a Komárom Csepelt elhagyva déli irányba, Baja felé tart, a Magyar Rádió leendő igazgatója (most honvéd százados), aki majdan magát Németh Lászlót teszi az intézmény munkatársává, Szegeden elmélázva jegyzi fel naplójába: „Egy fürdés alkalmával láttam először virágzani a Tiszát. Észre sem vettük, hogyan és mikor, egyszer csak egy kis felhő ereszkedett le, és lepett el mindent a hajón és a vízen. Tiszavirágraj volt… A kék azúrban folyt a nászünnepség, millió és millió tiszavirág élte rövid kis életét. A vizet, fedélzetet és az egész hajót pedig belepték milliók holttestei, melyeknek órája már lefutott, s szerelmük s vele életük is bevégződött. Szimbolikus valami ez. Mennyivel vagyunk mi kevésbé tiszavirágai a világegyetemnek, mint a Tisza kérésze? Az órát és az időt mi, emberek találtuk ki magunknak. Az emberi nyolcvan esztendő és a kérész egy-két órája nem különbség, hiszen van csillag, melyről a fény másodpercenként háromszázezer kilométert megtéve, egymillió év alatt ér le a Földre. Ha arra gondolunk, ami előttünk volt, és utánunk még lesz, különbözünk-e a tiszavirágtól?”
Jóllehet az idő nem éppen alkalmas filozofikus jellegű eszmefuttatásokra: 1919. június 24. van, amikor Kozma Miklós a fenti sorokat papírra veti. Talán ugyanebben az órában alig 170 kilométerre északnyugatra – ott is rekkenő a hőség – alacsony ember ül ki a Duna-parti Ritz Szálló erkélyére. „A friss levegő, a nyugalom, a Duna-part lebilincselő panorámája, a gyönyörű júniusi délután: csevegés a hotelerkélyen, szinte burzsujélvezet, de Kun Béla ezt sem bánta, ezt is elviselte az ügy érdekében. Egyszerre csak tompa ágyúlövések dördülnek el” (Herczeg Géza: Kun Béla – Történelmi grimasz, 1929).
A lövések a Dunai Flottilla úgynevezett könnyű páncélos monitoraitól származnak: az őrnaszádok akciója a budapesti kommunista uralom elleni felkelés kezdetét jelzi. Vidéken az egész Duna mente harcba száll Kalocsától Dunaföldvárig, Dunapatajtól Kiskunlacházáig és Dömsödig. Felszámolják a gyűlölt, sok helyütt a falu alja népét tömörítő direktóriumokat, lefegyverezik a Vörös Őrségeket, a (kevés) meg nem szállt országrész forrong, a Duna–Tisza köze és a Dunántúl is fellázad.
A férfi rémülten intézkedik Pesten: végre június 25-én este „jelentés érkezik, hogy két vasmunkászászlóalj és a vörös rendőrség ismét helyreállította a rendet, és a monitorok déli irányban, Szerbia felé távoztak, hogy a felbujtókat elfogták, a telefonközpont ismét a vörösök birtokában van (…) rimánkodik a főparancsnokságon (…) attól tart, hogy a falvakban a kudarcot vallott ellenforradalom híreitől felizgatott parasztok megtámadhatják” – folytatja Herczeg Géza. És következhetne a kegyetlen megtorlás (közben az elfogott három monitort, miként Nemeskürty István közli, magától értetődő természetességgel besorozzák a szerb dunai flottillába), csakhogy az antantbizottság olasz tagja, bizonyos Guido Romanelli alezredes közbelép. Rövid jegyzékben közli Kunékkal: az ellenforradalom résztvevői politikai ellenfelek, akiket legyőzésük után nem lehet közönséges gonosztevőkként kezelni, ezért személyében teszi felelőssé Kunt és társait minden egyes halálos ítéletért.
Így az Oktogonra már-már meghirdetett nagy nyilvános kivégzésshow elmarad. És júliusban minden hirtelen felgyorsulni látszik: 11-én rádiógram érkezik Párizsból, amely korábbi érdeklődésére válaszolva udvariasan, de annál határozottabban közli Kun Bélával: „a békekonferencia kijelenti, hogy mindaddig nem tárgyalhat Önnel, míg a fegyverszüneti határozmány feltételeit nem teljesítette”. Ezek a feltételek a kiürített felvidéki területeken végrehajtandó feladatok elvégzését jelentenék, de a valamikori kolozsvári zughírlapíró pontosan tudja: végképp levették róla a kezüket. Már amennyire rajtuk tartották egyáltalán…
És megkezdődik a végjáték a Tiszánál. Ahol a kérészek már vagy egy hónapja halottak. Tormay Cecil így idézi meg ezt az időt a Bujdosó könyvben: „Zörög a diktatúra pokolgépe. Valami töredezik benne. A munka megállt. A termelés megszűnt. Az éhínség növekszik. Elégedetlenek a hű munkások is. (…) Most már világos. A győztes nagyhatalmak nem saját proletariátusuk nyomására álltak szóba Kun Bélával, mert hiszen akkor ez a kényszer ma is fennforogna, hanem azért, mert lemondott annak az országnak a területi integritásáról, amelyhez semmi köze sem volt (…) Mindenkinek mondott valamit, de hetvenkedő hangja alól hallatszik a foga vacogása. (…) A diktatúra kapkod, hogy megfogódzzék.” Július 20-án megkezdődik az úgynevezett tanácskormány haderejének támadása. Ám ugyanezen a napon indul meg a végső offenzíva is a kommunista diktatúra ellen. Tíz nap sem telik bele, a románok átkelnek a Tiszán. És Szegeden Kozma Miklós ekkor ezt a figyelemre méltó hírt jegyezheti fel naplójába: „Számolnunk kell azzal, hogy román, esetleg szerb és francia erők Pest ellen indulnak. Perczel Tamás százados Pécsről hozott jelentése is rámutat arra, hogy a szerbek előkészületeket tesznek a Budapest elleni indulásra. Indulás állítólag jövő hónap ötödikén.”
Kozmáék – és egyúttal a Szegeden gyülekező, Horthy Miklós későbbi hadseregének magvát képező haderő – értesülései meglehetősen helytállók: július 29-én már Budapest kulcsa, Cegléd is román kézre kerül. „Innen már csak nyílt síkság vezet a fővároshoz” – összegez Herczeg Géza.
Kunékat aligha vigasztalja különösebben a nagy Vlagyimir Iljics Uljanov, alias Lenin július végi távirata („Kedves Kun elvtárs! Kérem, ne nyugtalankodjék túlságosan, és ne essen kétségbe. (…) Ismerjük a Magyar Tanácsköztársaság súlyos és veszélyes helyzetét, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. De a gyors segítség néha fizikailag lehetetlen. Igyekezzenek minél tovább tartani magukat, minden hét drága.”)
Döntő, ha úgy tetszik, igazi forradalmas változással köszönt be az augusztus: elsején délután három órakor a Váci utcai „új városháza” dísztermében a munkás- és katonatanács, a proletárdiktatúra legfelső irányító szerve összeül, és kénytelen-kelletlen bejelenti a totális vereséget, a teljes bukást minden fronton, minden területen.
Kun Béla ezen a rendkívüli napon szinte egyfolytában az olasz misszió körül sündörög. Szeretné benyújtani a számlát alig egy hónappal ezelőtti engedékenységéért: az ő és elvtársai életének megkímélését kéri cserében a Romanelli követelésére életben hagyott „ellenforradalmárokért”. „Azt kérte, hogy Olaszország saját autoritásával eszközölje ki Bécsben a menedékjogot.” Végül – miként Herczeg Géza megjegyzi – Cunninghamnek, az angol katonai misszió vezetőjének erőteljes és határozott közbenjárásával sikerül elérni, hogy a korábban a bolsevisták által annyit szidalmazott, megalkuvónak, „menseviknek” becsmérelt osztrák szociáldemokrata kormány, ha nagy nehezen is, de megadja a hőn áhított menedékjogot. Persze ennek is ára van: börtön következik, az elvtársakat a lincseléstől megmentendő, majd csöndben kiengedik őket a hátsó kijáraton, akár még álmaik szentföldjére, a nagy Oroszországba is. Az antant pedig rábólint a szánalmas alkura: mindennek a fejében végre csönd lesz a már kivégzett Magyarországon. (Végtére is beláthatjuk, a hóhért joggal idegesítheti, ha a halálos csapás után az áldozat még zavarodottan fetreng, hányni-vetni próbálja magát.)
Így hát, ha nem is egészen úgy, ahogyan Kosztolányi Édes Annájának legelső lapján olvasni, de Kun Béla valóban menekül az országból. Nem repülőn a Vérmező fölött, kincseket hullajtva a Krisztinavárosra. Jóval éjfél után indultak az elvtársak a Hungária Szálló elől a már kora délután óta készenlétben várakozó autókon, átgördültek a Ferenc József hídon, elhaladtak a Gellért-hegy alatt, a Fehérvári úton kiértek Kelenföldre, ahol az állomáson már befűtve, kifutásra készen álldogált a mozdonyból és egyetlen első osztályú pullmankocsiból álló szerelvény. És Kun Béla – noha meglehet, ahogyan Kosztolányi írja, valóban sápadt és borotválatlan volt („mint rendesen”) – nem tömte tele zserbóval ékszerektől, drágakövektől, templomi kelyhektől puffadozó zsebeit, és karjáról sem lógtak vastag aranyláncok, azért 23 millió koronával sikerült megrövidítenie az államkasszát. (Ez az összeg akkoriban csaknem egymillió dollárnak felelt meg.) Az éber osztrák határőrség pedig mindössze 478 ezer koronának megfelelő summát tud elkobozni a menekülő elvtársaktól, s az új budapesti belügyminiszter arról kap jelentést, hogy az ellopott vagyonnak csak ötvened részét sikerült lefoglalni, illetve visszaszerezni.
A pullmankocsi déltájban begördült az Ostbahnhofra. Mögötte – Váry Albert koronaügyész-helyettes hivatalos adatai szerint – 590 áldozat. És máris itt a magyar nemzet történelmének egyik legnagyobb szégyene: a románok bevonulása Budapestre augusztus 4-én, alig három nappal a menekülés után. Az ősz azután már az ő megszállásuk jegyében telik: a gyárak, a gazdaságok gép- és állatállományának elhordásával (a minisztériumok telefonjaira és írógépeire is sor kerül, akárcsak a tudományos intézetek műszereire), terrorral, botozásokkal, vegzálásokkal. Október 5-én már a Nemzeti Múzeum kincseit kezdenék elszállítani, ha Bandholtz tábornok a szó szoros értelmében korbáccsal nem csap szét közöttük. November 14-ét írnak, midőn elhagyják a fővárost. Kun Béla ekkor már harmadik hónapja a boldog Ausztria menedékét élvezi, Bécsből a mai Csehország területén található Karlstein kastélyába utazva. Nemsokára bekövetkezik a legvégső, nemzetgyilkos csapás, szentesítve, nagyon úgy tűnik, az idők végezetéig. És ahogyan a tiszavirágról eszünkbe juthat: az órát és az időt mi, emberek találtuk ki magunknak.