Picasso megmenti Barcsayt

Két fiatalember látható a Corvina Kiadó Művészcsoportok című sorozata első kötetének, A szentendrei régi művésztelepnek a borítóján: két jó barát, Paizs Goebel Jenő és Barcsay Jenő festőművész. A modern magyar művészet klasszikusai ma már mindketten, amikor azonban a kép készült, még csak ígéretes tehetségek voltak – és nem mellesleg mókás fickók. Különösen Paizs Goebel, aki furcsa megjelenésével, kezeslábasában amúgy is cirkuszi bohócra emlékeztetett. Egyszer kitalált történetet mesélt Barcsayról, arról, hogy Sztálin bemutatta őt Hitlernek, aki egy szép festményt rendelt tőle. A kész képet látva azonban – csupa geometria, erős színek – a diktátor koncentrációs táborba záratta a festőt. A rácsok mögül – zárta a történetet Paizs Goebel – Picasso szabadította ki egy kommandósbrigád élén a csonttá és bőrré fogyott Barcsayt. A történelem előérzete? Akkor 1929-et írtak, s bár diktátorokkal egy ideig nem találkoztak hétköznapjaik során a fiatal magyar művészek, nem maradt ki a diktatúra sem a telep történetéből – igaz, ez az időszak leginkább csak 1945, illetve a fordulat éve után jött el.
Addig is a história, az egyéni sors olyan fordulatait élték meg, amelyeknél szürreálisabbat még látomásos festő sem találhatott volna ki. Ilyen már a kezdet is: a várostól távoli két kis házban, egykori járványkórházban hat összecsukható tábori vasággyal kezdték a közös munkát három évvel korábban, 1926-ban. A derék polgármester „az összes nagy művészt” hívta és várta Pestről Szentendrére, de a költözködéshez ígért szekér odaküldéséről már elfeledkezett, s aztán gyakran a művésztelepre kapott szubvenciónak is nyoma veszett. Hát Réti István? A régi szentendrei művésztelepet alapító nyolc fiatal festő – Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László – mestere így felelt, amikor tanítványai közölték vele szándékukat: „Engem ez nem érdekel. Én nagybányai vagyok, én a nyarat ott töltöm.”
Illúzióromboló részletekben tehát nem szűkölködik a kötet, elsősorban Bánovszky Miklós visszaemlékezése. Ő volt az, aki Paizs Goebelről és Barcsayról a címlapon közölt kettős portrét festette, s aki a második világháborúig évről évre följegyezte, hogyan is született meg a XX. századi művészet e fontos műhelye, hogyan élte életét az akkor még álmos, poros, de kincsekben gazdag kisvárosban az egyre gyarapodó művészkolónia. A történet különböző szálait pontos adatközléssel, lényegre törő elemzésekkel követi Tóth Antal áttekintése, Feledy Balázs legújabb kori krónikája, a szentendrei festészet sokszínűségét a szó szoros értelmében mutatja be a kötet gazdag képanyaga.
Teher alatt nő a pálma? Azt már a másik festő, Kántor Andor idézi föl, hogyan rombolták le korszerűsítés címén a hatvanas évek végén a művésztelep hangulatos házacskáit, hogyan tették tönkre a városképet a hetvenes–nyolcvanas években butikokkal, újgazdagék csicsás homlokzataival. S miközben egyre több művész érkezett Szentendrére – derül ki az emlékezésekből –, mintha a város számára egyre kevésbé lett volna fontos az érték, amelyet létrehoztak. A festőknek máig sincs múzeumuk Szentendrén, s talán ez is az oka annak, hogy mára a szentendreiség fogalma is leértékelődött. Vagy talán csak olyan mélypontra érkeztünk, amelyről csupán fölfelé vezethet az út? Ha Picasso megmentette egykor Barcsayt, talán Münchhausen báró kései utódaiként a szentendrei művészek is, éljenek bár művésztelepen vagy azon kívül, képesek lesznek saját üstökükbe ragadva megmenekülni a végső romlástól.
(A szentendrei régi művésztelep. Szerk.: Tóth Antal. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 3990 forint)