A kormányzati javaslat alternatívája

November 23-án elfogadta, és az Országgyűlés elnökétől a miniszterelnökön, az illetékes bizottságok elnökein át a parlamenti pártok frakcióvezetőiig eljuttatta a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) a kormány nyereségérdekelt, versengő, több-biztosítós törvényjavaslatának alternatívájaként készült sajátját, amit – miután a köztársaság elnökét sikertelenül próbálták rávenni, hogy alkotmányos jogával élve tegye meg – végül az ellenzék nyújtott tett be a T. Háznak november 28-án.
A kabinet nem ért semmit
A kormány törvényjavaslata az első olyan kormányzati lépés a rendszerváltás után, amely úgy vált ki tiltakozást, hogy átlépi a párthatárokat, s olyan szervezetek és személyek is hangot adnak nemtetszésüknek – sztrájkkal, demonstrációval vagy a pártszimpátiákról és a kormány megítéléséről faggatózó közvélemény-kutatóknak adott válaszaikban –, akik hagyományosan baloldali szimpatizánsok és szavazók. A kormány az egészből semmit nem ért, vagy legalábbis úgy tesz: az akciók teljes mértékben politikaiak, a kormány törvényjavaslata csak ürügy a sztrájkra, indokai mondvacsináltak – állítják. Horváth Ágnes egészségügyi miniszter egy interjúban egyenesen így kiált fel: „Gondoljunk bele: a háború előtt több-biztosítós rendszer volt Magyarországon, és a vasutasoknak külön biztosítójuk volt!” (Népszava, november 24.) Csakhogy azok a biztosítók nem voltak nyereségérdekeltek, még csak versengők sem, mindenki abban volt tag, amelybe jogszabály rendelte. S bár joggal irigyeljük az európai, sőt világélvonalhoz tartozó osztrák és francia több-biztosítós egészségügyet, egyikük sem versengő, ki hova tartozik, jogszabály határozza meg, és nem nyereségérdekeltek. Az osztrák lakosság jóval több mint kilenctizede a kilenc tartományi Krankenkasse tagja, amely mellett létezik még néhány, számban és taglétszámban gyorsan fogyatkozó, a múlt emlékeként még létező szakmai-ágazati is. Franciaország legnagyobb biztosítója, a Régime Générale a népesség 84 százalékát, a legnagyobb három 95 százalékát tömöríti, a maradék 5 százalékon pedig osztozik a többi egy tucat. A francia rendszer lényegében egybiztosítós.
Fontos leszögeznünk, hogy a vita, bár a felszínen ez látszik, nem az egy vagy több biztosító kérdése körül folyik. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, ez közismert, de arra nincs meggyőző tapasztalati bizonyíték, hogy a mérleg nyelve bármelyik irányba is elbillenne, ami – ha így történne – egyértelmű útbaigazításul szolgálhatna a politikai cselekvéshez. Ha pedig ez a helyzet, álcselekvéssel tölti idejét az a kormány, mely jelenlegi egybiztosítós rendszerünk bajaira több-biztosítóssá alakításában keresi a gyógyírt.
Üzleti biztosítók: két veszélyforrás
A kormány törvényjavaslatának veszélye az egészségpénztárnak nevezett nyereségérdekelt biztosítók színrelépése. Két okból is. Az egyik, hogy az egészségbiztosítás területén a nyereségérdekeltség hamis ösztönzést ad, nem szolgálja egyidejűleg a biztosított és a biztosító üdvét. Vagyis – szemben a kormány állításával – nem akkor a legmagasabb a profit, amikor a fogyasztók a legelégedettebbek (ahogy a termékek és szolgáltatások piacán néhány kivétellel történik, ezek egyike éppen a kötelező egészségbiztosítás). Ez a tapasztalat vezetett ahhoz, hogy a kötelező rendszerek mindenütt államiak vagy nonprofitok, ez alól csupán két egészen friss kivétel akad (Szlovákia, Hollandia). A másik, hogy a nyereségérdekeltség rendszerbe iktatása az egyenlő hozzáférés felmorzsolását fogja eredményezni, ha nem is azonnal, de középtávon, hiába ígéri Gyurcsány Ferenc, Horváth Ágnes és az egész koalíció, hogy ezt az állam teljes hatalmával megakadályozza. Egyrészt nevezettek szavahihetőségében van okunk kételkedni, másrészt egy kis ország kormánya, ha akarná se tudná a nagy nemzetközi befektetőket megrendszabályozni, de ha reméljük is, hogy szívós küzdelemben valami eredmény elérhető, miért kellene erre pazarolni az energiát? Jobb az ördögöt meg sem idézni, mint azt kockáztatni, hogy kormányunk csődöt mond az ördögűzés tudományában.
A NEK alternatív javaslatáról az első véleményt – leszámítva a tárca kincstári közleményét – Mihályi Péter, a szabad demokraták szakpolitikusa tette közzé (Az egybiztosítós alternatíva, Hírszerző, november 24.), aki szerint ezzel óriási szívességet tettek a koalíciónak, mert azt az 1993–1998 között működött egészségbiztosítási önkormányzatot élesztenék újjá nagyon kis változtatással, amely meglehetősen csúfosan megbukott, hogy végül 1998-ban a Fidesz vezette koalíció első lépései egyikeként felszámolja. Az alternatív javaslatban olyan 21 tagú önkormányzat szerepel, amelynek hét-hét tagját az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) munkavállalói és munkáltatói oldala, további hetet pedig a kormány jelöl, a jelöltekre rábólint az Országgyűlés; megbízatásuk hat évre szól. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) utódszervezetének élén főigazgató áll, akit a tripartit (háromoldalú) önkormányzat előterjesztésére a köztársasági elnök nevezi ki határozatlan időre, szemben a mai helyzettel, amikor az egészségügyi miniszter javaslatára a miniszterelnök. Az alternatív javaslat tartalmazza továbbá a regionális egészségügyi tanácsok (RET), a betegjogi hálózat és az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetését, utóbbi kettő feladatainak átvételét.
Meggyőződésem, hogy ez egy rossz javaslat. De nemcsak a NEK tett szívességet a koalíciónak, hanem Mihályi is a kormány törvényjavaslatát bírálóknak. Mert ha kihúzzuk alóla bírálatának tárgyát, akkor nem sok marad a kezében. Legfeljebb olyan állítások, mint ha „kizárjuk a profitmotívumot, (…) akkor nincs erős belső költséghatékonysági kényszer”. Nos, nézzünk körül Ausztriától Franciaországig, Németországtól a skandináv államokig. És irigykedjünk. A NEK javaslatának gyengesége, hogy nem sok figyelmet szentelt a szervezeti kérdéseknek, pedig a nagyobb hatékonyságnak kizárólag ez lehet a forrása. A munkaadók és munkavállalók érdekvédelmi szervezetei mint a járulékfizetők képviselői egy testületben, nos, ezen a konstrukción már régen túllépett az élet, sőt az már létrejöttekor, Bismarck idején is inkább politikai célt szolgált. Felélesztése csupán arra jó, hogy az érdek-képviseleti szervek vezetői tisztségeik számát egy újabbal gyarapítsák, fontosságukat növeljék (még ha egy-két szakértőt maguk közé emelnek is). A kormány jelöltjei pedig aligha tehetnek mást, mint a kormány utasításait követik.
Amit most tenni kellene
A biztosítottak egészét az Országgyűlés képviseli. Az OEP élére 11 tagú igazgatótanács állítandó, melyet az Országgyűlés paritásos alapon választ, mint az alkotmánybírákat, hatéves időtartamra, s arra törekedve, hogy a tagok cseréje folyamatos legyen. Az igazgatótanács tagjaira szigorú összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak, tevékenységüket főállásban látják el. Az igazgatótanács maga választja elnökét és alelnökét hároméves időtartamra, a volt elnök nem újraválasztható, az alelnök csak elnökként. Az igazgatótanács elnöke interpellálható az Országgyűlésben, és az egészségügyi bizottság állandó meghívottja.
Az OEP főigazgatójának tisztére az igazgatótanács nyilvános pályázatot ír ki, a jelöltekről titkos szavazással dönt. A főigazgatónak négy helyettese van, akik szintén nyilvános pályázat útján nyerik el megbízatásukat, a különbség csupán annyi, hogy a döntés előtt a főigazgató véleményét is meg kell hallgatni. A főigazgató-helyettesek vezetik az OEP informatikai, ellátásszervezői, ellenőrzési és a prevencióval foglalkozó részlegét. (A gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ügyek egy újonnan felállítandó, a kormány által felügyelt állami hivatalhoz kerülnének.) A főigazgatón és négy helyettesén kívül a belső ellenőrzési részleg és a statisztikai osztály vezetőjének is az igazgatótanács a munkáltatója, és annak utasításai szerint jár el. Az igazgatótanács éves jelentést készít és terjeszt az Országgyűlés elé, mely azt megtárgyalja és szavaz róla. Az igazgatótanács dolgozza ki a saját és az OEP szervezeti és működési szabályzatát, melyet a kormány – az egészségügyi bizottsággal történő konzultáció után – jóváhagy.
Az egészségpolitika és az intézményfejlesztés önálló, független intézményt kíván. Ezért a mai Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet (ESKI) utódjaként új, zárt részvénytársaság formájában működő, tudományos műhelyként és agytrösztként tevékenykedő intézmény jönne létre, melynek egyharmad-egyharmad arányban a kormány (melyet az egészségügyi miniszter képvisel), az Országgyűlés egészségügyi bizottsága és az OEP igazgatótanácsa a tulajdonosa. A minden főbb szereplőtől való egyenlő távolság van hivatva biztosítani a függetlenségét. Az intézet mindhárom tulajdonos háttérintézményeként szolgálna, megrendeléseiket teljesítené. Élén a közgyűlésen választott ügyvezető igazgató és tudományos tanács állna. Az új intézmény kötelékébe kerül át a valamikor független Gyógyinfok, jelenleg az OEP finanszírozási informatikai főosztálya is.
Politikai akarat is szükséges
A fenti, elnagyoltan bemutatott modell egy olyan struktúrát vázolt fel, amely képes a (napi) politikát úgy távol tartani az egészségbiztosítás ügyeitől, hogy az Országgyűlés ellenőrző feladatát elláthassa, sőt az minden eddiginél erősebb legyen, s hogy az OEP vezetésében ne jelenhessenek meg idegen érdekek – ahogy az Alkotmánybíróság döntéseiben sem jelennek meg –, ne szője át olyan viszonyrendszer, amelynek eredete az egészségbiztosításon kívüli. Az 1993–1998 közötti önkormányzat nagyon rossz konstrukció volt, mert nem is konstruálták: lényegében az 1928-as modellt másolták, nem gondolva arra, hogy hosszú évtizedek alatt nagyon jelentősen megváltoztak a körülmények. Nem meglepő, ha zsákutcába vezetett.
De léteznek jó megoldások. Megkeresésükhöz azonban nem csupán fáradságos munka, hanem politikai akarat kérdése is.

A szerző szociológus, közgazdász