Nyitott, szerény, derűs. Tavaly a Budapesti Corvinus Egyetemen, amelynek ötödéves hallgatója, a „Jó sportoló, jó tanuló” elismerést kapta. Kilencéves kora óta vív. Szeretettel beszél a sportközösségekről, ahonnan sok barátja került ki. A BVSC-ben kezdett, 1997-től tartozik a Budapesti Honvéd vívószakosztályához.
– Jó érzés, hogy nem vesz körül irigység, hogy meg tudom osztani velük a sikereket – jegyzi meg. Egyik kedvenc írója Örkény István, különösen az egypercesei, de a nagy, történelmi regényeket is kedveli. A vívásban eleinte a bátyjára nézett fel, jó ideje pedig Pozdnyakov, a négyszeres olimpiai bajnok a példaképe. Amúgy teljesen prózai oka volt annak, hogy éppen ezt a sportot választotta.
– Az Andrássy úton laktunk, a BVSC vívóterme meg a Károly körúton volt. A szüleim fontosnak tartották, hogy legyen egy olyan rendszeres testedzés, ahol a fölösleges energiánkat levezetjük. Megnyugtatta őket, hogy az edzésekre kíséret nélkül, magunk is el tudtunk járni. Óriási szerencsém volt, mert rögtön jó közösségbe csöppentem, mindig volt közös témánk az edzések után. Ahogyan teltek az évek, úgy tanultam meg, hogy a versengés, a siker vagy éppen a kudarc nem kezdheti ki a barátságot, bár nyilvánvaló, hogy az adott pillanatban befolyásolhatja az érzelmeinket. Ez a légkör nagyon fontos a számomra a sporton kívül is. Én voltam a legfiatalabb a kardvívók között, idővel az idősebbeknek, akikre felnéztem, „kifele” vezetett az útjuk. Vagy túlságosan lekötötte őket a munkájuk, vagy nem tudtak megélni pusztán a sportból, így elmaradtak. A kezdeti társaságból – voltunk vagy negyvenen – mára egyedül én maradtam a versenysportban – idézi fel a gyerek- és a kamaszévek hangulatát.
Tizenhét évesen, 2001-ben a junior-Európa-bajnokságon csapatban második helyezést ért el. És ettől kezdve jönnek a nemzetközi versenyek jobbnál jobb helyezései az öreg kontinens országaiban, Ázsiában, a Távol-Keleten. A 2005-ös esztendőben már a magyar felnőttválogatott tagjaként jegyzik.
– Ez az előrelépés miként befolyásolta azokat az emberi viszonyokat, értékeket, amelyekért ezt a sportot megszerette?
– Szerencsére a lényeges dolgok nem változtak. Mégpedig azért, mert a vívás hagyományainál, jellegénél fogva nem válhatott annyira profitorientált sporttá, mint a futball, a vízi vagy a különböző technikai sportok. Ezek hatalmas tömegeket vonzanak, tehát a hirdetési iparnak és a médiának, a különböző cégeknek nagyobb hasznot hoznak. Ezért e sportok befutott szereplőinek más a helyzetük, mint a mi közegünkben. A versenyeink helyszínei nem tudnak százezreket befogadni, itt nem forognak olyan hatalmas pénzek, kevesebb a botrány, a csalás.
– Ez utóbbi egyáltalán nem baj, viszont manapság ez a sportág sem létezhet megfelelő menedzselés, anyagi háttér nélkül.
– Vállalatvezetési stratégiát tanulok az egyetemen, s mindig is érdekeltek a gazdasági kérdések. Persze hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül az anyagi háttér megteremtését, hisz az edzéstől kezdve a versenyeken való megmérettetésig minden pénzbe kerül. De kifejezetten örülök annak, hogy mindez itt „kordában tartható”. Különösen azt értékelem, hogy nincsenek jelen azok a deformáló tényezők, amelyek engem nagyon zavarnának.
– Mire gondol?
– Az embertelenségre. Amikor valakit teljesen kiszipolyoznak az eredményért, s ha éppen nem hozza, vagy rosszabb időszaka van, rögtön leírják. Nem számítanak a jó tulajdonságai, az addigi eredményei, nincs türelmi idő, segítség.
– Magyarán: ha nem hoz hasznot, eldobják?
– Valahogy így. Az én gondolkodásomhoz, személyiségemhez közelebb áll az a versengés, amely csak a páston érvényes, és nem torzítja az emberi kapcsolatokat. Fontos, hogy akár a másik fél, akár én vagyok az adott helyzetben a győztes, a verseny után le tudjunk ülni egy asztalhoz. Ne gyűlölködjünk, tiszteljük a másik teljesítményét.
Van persze még több tényező is, amelyeket személyesen nagyon fontosnak tart, s amelyeket érzelmileg, intellektuálisan is megtalált e sportágban. Szinte észrevétlenül fedezte fel a vívásban azt a sokoldalúságot, amely az élet bármely területén a javára válhat. Azt, hogy az eredmény elérésében mennyire fontos az egyéni gondolkodás, az erőnlét, a gyorsaság, a küzdeni akarás – magyarázza.
– Hisz nincs két ugyanolyan akció, az ellenfelem fejével is gondolkoznom kell, villámgyorsan ki kell találnom, hogy ő mire készül, s mire készüljek fel én. A fizikai adottság, ügyesség, gyorsaság mit sem érne a „szellemi torna” nélkül, ami különösen izgalmassá tesz minden helyzetet. Ezért tudtam eddig az életemből ennyi időt fordítani a sportra, mégpedig úgy, hogy az edzéseket nem éreztem tehernek. Sokat segített, hogy a vívóteremben vagy az erőnléti edzéseken ott voltak a barátaim. Az évi négy-öt edzőtáborban ugyanez volt a helyzet. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy az év vége felé már érzi az ember a fáradtságot, de valahogy igyekszik túllendülni rajta. A legutóbb Ausztriában voltunk egy erőnléti túrán, olyan hóviharba kerültünk, hogy nyugodtan nevezhettük volna „túlélési akciónak”. Szóval mindig van izgalom, változatosság, ez szintén sokat számít.
– S mi a helyzet a rengeteg utazással? Gondolom, sok kortársa irigyli ezért.
– A kívülállók mindebből tényleg csak azt látják, de jó nekem. Tény, hogy eljutottam messzi tájakra, láttam, gyarapodtam. De ezek az utak nem a gondtalan turistáskodásról szólnak. Itthon igyekszem tartani az összhangot az egyetem és az edzések között. Ha az utak hét végére esnek, három nap külföld, gyors visszaút, majd ismét tanulás és edzés. Az utóbbiból mostanság heti nyolc van, hisz az olimpiára való kijutás a cél. Eközben igyekszem a családommal, a barátaimmal is lenni, mert fontosak a számomra.
– Szóval közelről ez is csak egyfajta mókuskerék…
– Talán annyiban, hogy megállni tényleg nem lehet, mert akkor nincs eredmény. Egyébként eléggé racionális gondolkodású vagyok. Úgy nőttem fel, hogy mindig jutott idő arra, amit fontosnak tartottam.
– Volt-e olyan kritikus időszak, amikor úgy érezte, ez már sok, mindennek nem tud egyszerre eleget tenni?
– Igen. Amikor az érettségit, az egyetemi felvételit, az edzéseket és a junior-világbajnokságon való részvételt kellett időben, fontossági sorrendben összeegyeztetnem. Tizennyolc éves koromig nem kerültem ilyen választás elé, a jövőmről kellett döntenem.
– Miről mondott le?
– Szüleim tanácsára az edzőtáborról, de a bajnokság ennek nem látta kárát. És szerencsére az egyetemi felvételi is sikerült. Hálás vagyok a középiskolai tanáromnak, aki biztatott, hogy ne elégedjek meg a főiskolával.
– Többször is visszatért beszélgetésünkben a barátság fogalma. Feltűnt, hogy eddig egyetlen edzővel dolgozott. Mindig felhőtlen volt a kapcsolatuk?
– Nálunk nem jellemző, hogy az ember váltogatja a mesterét. Gyerekkorom óta Varga József egykori válogatott kardvívóval dolgozom. A szüleim hatásán túl, más módon persze, de nagy szerepe volt a nevelésemben. Éppen abban az évben születtem, 1984-ben, amikor a magyar sportolók nem juthattak ki a Los Angeles-i olimpiára, így ő sem, mert a politika a bojkott mellett döntött. Szerencsére ezeket a történeteket a mi generációnk már csak hírből ismeri. Neki most kétszeresen is fontos, hogy ott legyünk.
– Sosem volt összeütközésük, vitájuk? Főképp, hogy a gyermek tanítványból időközben felnőtt lett?
– Olyan stílust tanított meg nekem, amely illik az egyéniségemhez. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy a technikai tudást igyekszünk ötvözni a fizikai erőnléttel. Ez az átlagosnál kicsit agresszívabb, gyorsabb jellegű mozgást, reakciókat igényel. Mivel egyre több versenyen vettem részt, alaposan megfigyeltem a különböző stílusú versenyzőket. Mindig azon töprengtem, mit tudnék mindebből a magam előnyére fordítani. A mesterem nem intett le, ellenkezőleg. Komolyan vette az észrevételeimet, és megtörtént, hogy a felkészülés módját, menetét együtt alakítottuk ki.
– Eddig minden olyan „gömbölyűnek” látszik a sportkarrierjében, az életében. Már beszéltünk a pénzről, abban az összefüggésben, hogy ez nem profitorientált sportág, nem hoz milliókat a versenyzőknek. Ám ahhoz, hogy egy tehetséges fiatal kitörjön a névtelenségből, meg kell mutatnia magát a nemzetközi színtéren. A versenyek pedig pénzbe kerülnek. Ezt hogyan oldják meg?
– Csak hallomásból tudom, hogy volt egy olyan időszak Magyarországon, amikor a versenyzőnek nem kellett azzal foglalkoznia, miből utazik, hol lesz a szállása. Az állam és a klubok mindenről gondoskodtak. Ma muszáj ügyesnek, élelmesnek lenni. Nem találok semmi különöset abban, ha felajánlom a sportruházatomat és a vívótáskámat reklámcélokra, vagy szóróanyagot helyezek el a versenyeken, ha egy cég, egy szponzor megtalál. Egyébként nekem az utazásokkal általában nem voltak gondjaim, mivel többnyire az első három helyezett között szerepeltem, így a sportszövetség támogatta az útjaimat.
– És akik a negyedik, ötödik helyezést érik el? És fontos számukra a külföldi megmérettetés?
– Akkor bizony előfordul, hogy össze kell kaparni az útiköltséget, a szállásra való pénzt. Megtörténik, hogy egy egykori versenyző ajánlja fel, kiviszi a fiatalt a saját autójával a külföldi versenyre, fizeti az étkezését, a szállását. Vagy többen szövetkeznek, kibérelnek egy mikrobuszt, diákszállásokon laknak. Ilyenkor épphogy megérkezünk, részt veszünk a versenyen, alszunk, és már fordulunk is vissza. Ha jó a közösség, az mindent feledtet. Nem szokás nyavalyogni a szerényebb körülmények miatt. Lehet, hogy az ellenfél csapata ötcsillagos hotelben lakik, de a lényeg úgyis a páston dől el. Sajnos arra is volt példa, hogy az egyik csapattársunk azért maradt itthon, mert nem tudta előteremteni a versenyhez szükséges költségeket.
– Mit gondol, ma egy önhöz hasonló képességű, de igen szerény körülmények között élő gyerek meddig juthatna el?
– Nem csak ennél a sportnál létezik az esélyegyenlőtlenség. Szinte mindenütt sokat kell anyagilag áldozniuk a szülőknek ahhoz, hogy az első eredmények megszülessenek. Én is sokat köszönhetek a családi támogatásnak. Egy ideig lehet használt felszereléseket csereberélni, amire van is példa. De egy profi vívófelszerelés ára három-, négy-, ötszázezer forint. Egyébként számos esetben segítjük egymást, összetartunk.
– A Szentpéterváron rendezett világbajnokság előtt az újságcikkek alapján nem sok reményük volt a győzelemre. Mi történt?
– A kvalifikációs versenyben előzőleg a tizenharmadik helyen álltunk. Már szinte „temettek minket” a sajtóban. Ráadásul az oroszokkal kellett először megküzdenünk, őket 1991-ben verte meg utoljára magyar csapat. Lélektanilag sem volt könnyű a helyzetünk. Ha mi értünk el találatot, iszonyú csönd volt, ha ők, óriási ovációval fogadta a közönség. Ez nem jó érzés, de ettől az ember még nem esik pánikba. Legyőztük őket. Ezt követően az ukránokkal kellett kiállnunk, majd a franciákkal, akik olimpiai bajnokok és egyben a világbajnoki cím védői is voltak. De mindannyian egyformán jól vívtunk. A következő hónapokban szintén sok munka vár ránk, hisz a kvalifikációs versenyek, amelyek eredményei a pekingi olimpiai részvételt meghatározzák, áprilisig tartanak. Mindenképpen ott szeretnénk lenni az olimpián. Az egyetemen még egy vizsgámat sem halasztottam el. Ahogyan a vívás is a gyerekkoromig vezethető vissza, a közgazdászpálya szintén korai elhatározás, a szüleim példája által. Úgy gondolom, hogy mindazok a képességek, amelyeket ez a sport eddig adott, a későbbi pályámon is erősíteni fognak.
– Gondolja, hogy a tisztességes versenyszellemnek van errefelé jövője?
– A közéletben azt látom, hogy kevés az igaz ember, akire fel lehetne nézni, aki elsődlegesen az ország javát tartaná szem előtt. De optimista vagyok, és bízom benne, hogy ez változni fog. Külföldre legfeljebb rövid ideig mennék. Ide köt minden.
délután
Jól érezhető földrengés volt Csongrádban
