A rajzművészet fejedelme

L Á T - H A T Á SZichy Mihály műveinek nagyszabású kiállításával folytatja a Magyar Nemzeti Galéria a Munkácsy Mihály-tárlattal elkezdett, a XIX. századi nagy magyar mesterek művészetét bemutató sorozatát. A tegnap megnyitott, március 23-ig látogatható tárlat különlegessége az a száz lapból álló kollekció, amelyet a szentpétervári Ermitázs kölcsönöz erre az alkalomra.

Soha ilyen teljességgel nem mutatták be Zichy Mihály (1827–1906) művészetét, már csak azért sem, mert az Oroszországból érkező és a hazai köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött művek mellett a művész szülőházában 1927-ben alapított zalai Zichy-emlékmúzeumban őrzött alkotások egy részét is bemutatják. Az sem lényegtelen körülmény, hogy éppen ez a két bemutató indítja a minden bizonnyal a XIX. századi magyar művészet egészét nagyszabású összképben megmutató sorozatot: míg Munkácsy Mihályt egyértelműen nemzeti festőgéniuszként, magyar festőfejedelemként tisztelték kortársai, addig Zichy Mihály a „rajzoló fejedelemként” maradt meg a köztudatban. Mindkettejük kultusza egészen napjainkig él, míg azonban a Párizsban világhírűvé vált festő főművei szinte folyamatosan a nagy nyilvánosság előtt voltak, addig a rajz mestere életművének inkább csak egy-egy szeletével találkozhattunk. Például Madách Az ember tragédiája című művéhez, Arany János balladáihoz készített illusztrációival vagy erotikus képeivel. A kiállítás és az azt kísérő katalógus (kurátor Róka Enikő) most a szó szoros értelmében lépésről lépésre megrajzolja azt a hatalmas utat, amelyet a Pesten Marastoni Jakabnál, majd Bécsben a biedermeier nagymesterénél, Ferdinand Georg Waldmüllernél tanuló művész megtett a katalógus borítóján látható, befejezetlen fiatalkori önarcképének megfestésétől örökbecsű illusztrációinak elkészítéséig.
Paradox módon egy hatalmas festmény, A rombolás géniuszának diadala indítja a kiállítást, hiszen a galéria bejáratával szemben, a félemeleti lépcsőfordulón elhelyezett mű szinte lebilincseli az érkezőt, bevonja a történésbe, akárcsak a technika minden eszközét felhasználó széles vásznú történelmi filmek. Élete fő művének szánta ezt a festményt Zichy Mihály, az 1878-as párizsi világkiállításon szerette volna bemutatni, de a világkiállítási bizottság arra kényszerítette a művészt, hogy az alkotást még a megnyitó előtt visszavonja. Itthoni kritikusainál sem volt sikere Zichynek ezzel a művel, ma már aligha érthető, hogy miért, hiszen a történelmi festészet szabályait ugyan megszegte, de annál hitelesebb, lebilincselőbb mindaz, amit a civilizáció veszélyeiről, ártalmairól elmondott, s annál meggyőzőbben bizonyítja, hogy milyen eredetiek víziói, ahogyan ő fogalmazott, „hallucinációi”, amelyek nagyszabású megfogalmazására mindig is törekedett.
Valójában épp e festmény tükrében szemlélve alkothatunk igazán képet a pályáról, egyben XIX. századi festészetünk állapotairól. Hiszen miközben az alig húszévesen Szentpétervárra érkezett művész főhercegi rajztanárként, majd udvari festőként szigorúan meghatározott feladatoknak tett eleget, mindvégig saját művészi ambícióit kifejező művek létrehozására törekedett, s eme szándéka csak felerősödött, amikor az 1858-ban Szentpétervárra látogató neves francia kritikus, Theophil Gautier lelkes cikkben ismertette a művész borzongató, romantikus pátosszal átitatott lapjait, „un monstre de génie”, rendkívüli tehetség – írta felfedezettjéről. Zichy Párizsba készült, egy évvel később azonban megkapta udvari festői kinevezését, s ez másfél évtizeddel késleltette az utazást. Közben saját korábbi rajzait felnagyítva kifejlesztette sajátos műfaját, a festményigénnyel fellépő óriásgrafikákat, amelyek – mint az Autodafé, a Zsidó mártírok – nemcsak méreteik, de társadalmi érzékenységük révén is A rombolás géniuszának diadala előzményeiként értékelhetők.
Párizsba túl későn érkezett, Budapestre túl korán? Tény, hogy a párizsi fiaskó megélése, a hazai értetlenség megtapasztalása után újra kelet felé fordult. Előbb Grúziába ment, hogy a helyszínt tanulmányozza Lermontov A Démon című művének illusztrálásához, majd 1883-tól újra udvari festőként dolgozott, folytatta a „harisnyakötést”, ahogyan nem kevés öniróniával maga nevezte udvari munkáját, s persze nem mellesleg elkészítette a Madách- és az Arany-illusztrációkat, amelyek mérföldköveket jelentenek a magyar illusztráció, könyvművészet történetében.
Briliáns felkészültsége persze minden munkáján érződik, a cári udvar ünnepeit és hétköznapjait, az orosz népélet jellegzetes figuráit ábrázoló rajzain, akvarelljein éppen úgy, mint a nagy orosz költők, írók, Lermontov, Gogol, Goncsarov műveihez készült rajzain. Nemcsak a „rajzoló fejedelem” pályájának sok izgalmas részletét mutatja meg a teljességre egyébként nem törekvő kiállítás, de nagyszabású tablóképet fest a korszak Európájáról, országhatárokon, nyelvi korlátokon áthatoló szellemi-művészi folyamatairól is.
(Zichy Mihály, a rajzoló fejedelem – Magyar Nemzeti Galéria, 2008. március 23-ig.)