Hogy miért nem féltem? Erre két jó okom is volt: néprajzi filmet forgattam, tehát a munkámra összpontosítottam, ráadásul nem tudom, milyen érzés lehet belezuhanni a négyfokos tengerbe, ahol az ember vagy megfullad, vagy végzetesen kihűl.
A csukcs vadászok viszont láthatóan féltek az óriási állat erejétől, hiszen ők már több balsorsú társukat megsiratták, és nem kevés szerencsés pajtásuk életét mentették meg. Ismerték a veszélyt. Emlékszem, amikor már úgy tűnt, hogy a bálnánk kimúlt, a hajótársunk mellésiklott, de ekkor szinte halottaiból feltámadt, mint Moby Dick, és hatalmasat csapott farkuszonyával, mire a csónak fejvesztve hátrálni kezdett, és legénysége a továbbiakban tisztes távolból figyelte az eseményeket.
Mintegy hat órán keresztül tartott a bálna becserkészése, valamint elejtése. A vadászok számára kockázatos és fáradságos tevékenység, a bálnának pedig fájdalmas szenvedés. Az európai emberek nem értik, ha már egyszer a bálnának meg kell halnia, miért nem modern eszközökkel, nagy tengerjáró hajóval, szigonypuskával, gyorsan és szinte fájdalommentesen ejtik el. A bálnavadászat ősi formája, illetve e hagyomány fenntartása ugyanakkor a bennszülött vadászok számára a lehető legtermészetesebb elfoglaltság. Bennük semmilyen kérdés nem merül fel az ősök örökségével kapcsolatban.
Ezzel szemben a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácsban egy sor olyan kérdést fogalmaztak meg, amelyek elkeseredett vitákat váltottak ki. Mindazonáltal a végleges válaszok egybeestek az eszkimók, a csukcsok és még néhány őslakos nép ösztönös követeléseivel, a hagyományos tengeri vadászat fenntartásával.
Napjainkban az „ősi vadászati mód” egyre kevesebb romantikus elemet tartalmaz, hiszen egykor kizárólag rozmárbőrrel bevont, emberi erővel hajtott csónakon űzték a vadat, a jelzőbójákat, amelyek a bálna lemerülését akadályozzák, fókabőrből varrták, és kopjákkal ejtették el a zsákmányt. Mára ez némileg módosult.
A vadászokkal egy augusztusi nap kora reggelén találkoztam Uelen tengerpartján. A falu alig hatvan kilométerre van Alaszka partjaitól, Oroszország legkeletibb települése, egy kis földnyelven fekszik, amelyet viharos időben már birtokba vesz a tenger.
Hét ágra sütött a nap, nyolc fokot mutatott a hőmérő. Két idős, tapasztalt csukcs férfi éppen a vizet vizslatta látcsövén keresztül. Én szabad szemmel is láttam, hogy a part közelében több bálna is eregeti az égnek vízsugarát. Éreztem, sikeres vadászat elé nézünk.
Mielőtt tengerre szálltunk, le kellett emelnünk a csónakokat az olajoshordókról, amelyeken fejjel lefelé száradtak, majd a kavicsszőnyegre keresztbe fektetett deszkákon egyenként letaszítottuk a vízre a három lélekvesztőt.
Rutinosan, szinte szó nélkül tettük a dolgunkat (a kamerám működött). A fiatalok lecipelték a súlyos Yamahákat, felszerelték a motorokat, majd a csónakban elhelyeztük a jelzőbójákat meg a többi kelléket. Miután vízre bocsátottuk rozmárbőrrel bevont facsónakunkat és a két gyári (szintén fa) lélekvesztőt, nekiiramodtunk az egyik „szökőkút” irányába.
– Tudod, hogy milyen bőrt feszítünk a ladik favázára? – tette fel cselesnek gondolt kérdését a mellettem ügyködő eszkimó kamasz.
– Tudom, nőstény rozmár bőrét. A hímeké erre nem alkalmas, mert verekedésbe torkolló háremgyarapításaik során kilyuggatják egymás „trikóját” – vágtam rá elégedetten, de válaszommal nem sok sikert arattam. Elfordult, és komoran serénykedett tovább…
A mi csónakunkba rajtam kívül heten szálltak be – nekem alig maradt hely a bóják és az emberek között. Könnyű bárkáinkkal gyorsan szeltük a hullámokat, miközben társaim bolondoztak ugyan, de én pontosan éreztem a feszültséget, kényszeredett mókázás volt az. Talán egyikük, Ivan Bicskov, akinek könyökből hiányzott a jobb keze, egyedül ő volt magabiztos, őszintén derűs.
– Hidd el, minden munkát elvégzek másfél kézzel is! Majd meglátod – mosolygott a csukcs apától és eszkimó anyától született bálnavadász. Tényleg megbizonyosodtam határozott kezéről. Halálos dobásait bármelyik társa megirigyelhette.
Miközben kihajóztunk, a mögöttem ülő Konsztantyin Vaka, a mongolos arcú brigádvezető röviden vázolta a csapat összetételét, feladatát. Minden csónakban öt–hét férfi ül. A kormánylapátot mindig tapasztalt „tengeri medve” forgatja. Azt, hogy merre kell haladni, az orrban álló irányító mutatja kézjelekkel. Közvetlenül mögötte áll a két szigonyos. A többiek a bóják kidobásánál, illetve az állatok kihúzásánál segédkeznek. Biztonságunk érdekében, illetve az eredményesség okán általában két-három hajóval vadászunk.
Negyven lóerős, japán Yamaha motorokkal hajtott hétméteres kishajóink ugyan pillanatokon belül megközelítették a kijelölt bálnát, de az mindig kereket oldott előlünk, és a víz alatt irányt váltva nem várt helyen bukkant fel. A vadászok ilyenkor ismét a nyomába eredtek, és a bújócskával színesített fogócska vég nélkül folytatódott.
Ivan, látva, hogy a zsákmány dobótávolságon kívül úszik, letette félelmetes fegyverét, és zsebéből előhúzta négy megapixeles fotómasináját, hogy megörökítse az élő szökőkutat. Miután kifotózta magát, nevetve hozzám fordult:
– Ja, kolega! Da?
Kétórányi kergetőzést követően már kezdtem unni a „nagy vadölők” bizonytalan bolyongását. Legtöbb esetben az irányító sem tudta, merre bukkanhat fel a bálnánk, amely hosszú percekig képes visszatartani a lélegzetét, és alattunk, a fenék közelében manőverezni. Néha tényleg az volt az érzésem, hogy már másik után kergetőzünk… Meg is említettem a brigádvezetőnek.
– Ne féljen, ez a bálna már a miénk, nem menekülhet – nyugtatott meg, de talán nem is engem kellett volna, hanem a kollégáit, mert amikor váratlanul a közelünkben a felszínre robbant a többtonnás test, az irányító és a fiatal szigonyos úgy megriadt, hogy majdnem kiesett a csónak ellenkező oldalán.
Ám a bálna ezzel hibázott: vadászaink erre a pillanatra vártak, és első két szigonyuk már prédájuk oldalába is fúródott.
A „vikvipojgin” nevű szigony félelmetes ősi vadászfegyver. Fanyelébe vashegyet illesztenek, amely azonnal kicsúszik hüvelyéből, miután az állat testébe hatolt. A szigonyhegyhez – többméteres zsineggel – levegővel teli műanyag „pih-pih” gömb tartozik, amelyet régen a fóka egész bőréből varrtak. Ez a készség nem csupán azt jelzi, merre úszik tovább a megsebzett bálna, hanem akadályozza is az állatot abban, hogy lemerüljön a mélybe.
Miután tizenkét szigonnyal megsebezték, illetve lassan kifárasztották áldozatukat, a vadászok puskát ragadtak, majd addig lőtték a bálnát, amíg ki nem lehelte a lelkét.
– Előfordult, hogy egy lövéssel megbénítottuk, máskor száz golyó sem ölte meg – magyarázta a brigádvezető, majd hahotázni kezdett. Már azt hittem, megkergült, de látva megrökönyödésemet, hozzám hajolt, és odasúgta a nagy titkot: – Ezek a bolondok nem pazarolnák a muníciót, ha tudnák, hogy ebben az évben nem kapnak több töltényt!
Ilyen a csukcs humor, gondoltam magamban.
Végezetül, ha nem is könnyen, de kimúlt a zsákmányunk. A három hajó egymás mellé úszott és öszszekapaszkodott, majd a vadászok közös erővel húzni kezdték a pih-pih gömbök köteleit. Az emberek nekifeszültek, és lassan a víz felszínére került a hatalmas test. A bójákat egy kivételével leszerelték, a bálna farkuszonyához kötelet erősítettek, aminek a másik végét a csónakunkhoz kötötték, majd elkezdtük a part felé vontatni.
Iszol teát, eszel bálnabőrt? – fordultak hozzám többen is, miután felforrt a teavíz a csónakban felállított gázrezsón. Vadászaim vidámak voltak, hiszen szerencsével jártak. Miközben majszolták a rágós bálnabőrt, vadászkalandjaikkal szórakoztatták egymást. Ilyen felszabadultnak soha nem láttam az őslakókat. A falatozás után mindegyikük elővette saját kését, és alaposan, nagy gonddal megfente.
– Na, most meglátod, barátocskám, milyen egy igazi csukcs bálnalakoma – mosolygott fotós „kollégám”. – Annyi húst ehetsz, amennyi csak beléd fér! – mondta, és nyelt egy jókorát.
Amikor megérkeztünk Uelen község partjaihoz, a falu lakói már vártak bennünket. Mindenki nekigyürkőzött, és húzni kezdte a zsákmányt ki a kavicsos partra. Még a legapróbb gyerkőcök is segédkeztek. Ezek után a tucatnyi vadász és családtagjaik alig több, mint fél óra alatt szétdarabolták a hatalmas zsákmányt.
A parton megjelent Alekszandr Kuzmin polgármester, aki nem csupán feljegyezte a vadászat körülményeit, hanem meg is saccoltatta a zsákmány súlyát, majd fényképfelvétellel dokumentálta előbb a mi bálnánkat, azután a másikat, mivelhogy már kettő feküdt a kavicsparton, mert időközben megérkezett egy másik ueleni csapat, akik szintén sikeresen cserkészetek be egy bálnát.
– Most egy hétig elegendő húshoz jutott minden ueleni családunk. Lesz mit enniük, és pénzükbe sem kerül! – mondta derűsen Kuzmin, amikor meglátott, majd kedvesen, de határozottan kitessékelte a „képemből” a feleségét, aki véletlenül a kamerám elé állt bámulni a nagy eseményt.
A csukcsföldi vadászok szinte kizárólag szürke bálnára (Eschrichtius robustus vagy Eschrichtius gibbosus) vadásznak, amelynek élettere főként a Csendes-óceán északi, part menti vizeire korlátozódik.
A bálnának vastag zsírrétege és a marháéra emlékeztető vörös húsa van. A csontján kívül szinte minden testrészét fogyasztják. Megeszik még a bajuszának a tövét is. Majdnem fekete vastag bőrét, hófehér szalonnáját, sziláinak a tövét nyersen eszik. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy északon a nyers húsból és halból nyerik a vitaminokat, ásványi sókat és egyéb fontos tápanyagokat. A bálna marháéra emlékeztető húsát azonban sütik vagy főzik. Nekem a fasírozott ízlett a legjobban. Végezetül a zsírját „savanyítják” (fókabőrbe varrva húsveremben rohasztják).
Az asszonyok és a gyerekek már a parton elkezdtek falatozni a „nagyhalból”. Az apróhad és a fehérnép félköríves eszkimó késekkel esett neki az uszonyoknak, és ott helyben jóízűen majszolni kezdte a vastag bőrt. Engem is megkínáltak a finomra vágott és sózott bőrrel: a belsején lévő zsírréteg kellemes szalonnaízű, a fekete bőrke pedig ropogós. Bebizonyosodott, hogy ezek a népek rászolgáltak indián nevükre, az eszkimóra, ami nyershús-evőt jelent (azt hiszem, ettől a pillanattól én is eszkimónak számítok).
Az előétel elfogyasztása után mindenki elégedetten nyalogatta vérben úszó ujjait, és azt figyelte, hogy ki mekkora darabot vesz magának. A friss húsból az özvegyeknek és az árváknak is jut, nekik ősi szokás szerint a vadászok gyermekei viszik el a kóstolót.
Az istentelen szovjet ideológia ellenére sok népszokás, így például a hitvilág egyes elemei napjainkig fennmaradtak. Megfigyeltem, hogy miután a zsákmányt kiügyeskedték a partra, az egyik vadász apró darabokat vágott le a bálna farkából, uszonyából és orrából, majd a tengerbe szórta. Az eszkimók és a csukcsok ezzel a szertartással fejezik ki tiszteletüket a tenger szellemének. Korábban jelképesen meg is itatták az elejtett bálnát, ezzel kívánták kiengesztelni az állatot. Valójában e rítus mögött a szimbolikus cserének az elképzelése fedezhető fel, amely az európai ember számára teljességgel értelmezhetetlen. Hitük szerint amennyiben elfeledkeztek volna minderről, legközelebb sikertelen lett volna a vadászatuk.
Tulajdonképpen az egész tengeri vadászat szent cselekmény, szent rítus volt egykor, amelyet az idők folyamán mezőgazdasági ágazattá silányítottak a moszkvai csinovnyikok.
A „primitív” népek kapcsolata a természettel a föld minden pontján egyforma törvényeken alapult: ne vegyél el többet, mint amennyire szükséged van, a zsákmányt pedig egyenlő ellenfélként tiszteld. Ezeknek az elveknek köszönhetően tudott fennmaradni a tengeri vadászok civilizációja mintegy háromezer évig minden változás és megrázkódtatás nélkül.
Minden a „fehér” ember megjelenésével romlott el. Az oroszok és amerikaiak megjelenése előtt az őslakók a csiszoltkő-korszak körülményei között éltek; a gyarmatosítókkal megkezdődött a vaskorszak.
A idegenek Mózes első könyvének utasításait követték: „Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!” A baj csupán az, hogy nem értették, mi a különbség a bölcs uralkodás és a gátlástalan kizsákmányolás között.
A XIX. században a lámpák többségét bálnazsírból nyert olajjal működtették. A XIX. század közepén bálnák tízezreit ölték le azért, hogy például az Egyesült Államokban hárommillió gallon bálnaolaj jusson a gyér világításra. Az amerikai bálnavadászati iparágban akkor 70 ezer embert foglalkoztattak, a bálnavadászflotta pedig 736 hajóból állt. Hasonlóan napjaink olajbizniszéhez, a bálnavadászat igen nyereséges üzletág volt. A bálnavadászok az „utánunk a vízözön” elvet követve folytatták áldatlan irtó hadjáratukat. Gátlástalan gyilkolásuk következtében az 1840-es években már csupán a Bering-tengert tartották a földgolyó egyetlen gazdaságosan kiaknázható „legelőjének”, amelyet az ipari bálnavadászat nem tett tönkre. 1841-ben azonban megkezdődött ennek a területnek a meghódítása is. Az első „próbavadászatot” egy New Bedford-i hajó végezte. Tizenhárom bálnát ejtett, amelyből a legénység 1600 hordó olajat olvasztott ki. A sikernek köszönhetően egy esztendővel később már 200 amerikai hajó dolgozott Alaszka nyugati végein, 1848-ban pedig a Superior bárka elhagyta a Bering-szorost, és lendületes vadászatba kezdett a Jeges-tengeren.
Természetesen akkoriban még nem vezettek rendszeres statisztikát, hiszen a XIX. században még nem ismerték az ökológia kifejezést, de a közvetett kereskedelmi adatok igen világosan beszélnek. A csukcsföldi–kaliforniai szürkebálna-populáció létszáma 1846–74 között 11 ezerrel csökkent! Sarki bálnából pedig kizárólag amerikai vadászok és kizárólag a Csukcs-, illetve a Bering-tengeren évente 500 egyedet ejtettek el. A gátlástalan irtó hadjárat igen eredményes volt, hiszen 1911 és 1930 között már mindössze öt példányt sikerült elejteniük.
A Csendes-óceán északi részén 1841–50 között 1500 simabálnát gyilkoltak meg, a következő tíz (!) esztendőben már csupán 385-öt öltek le, 1861 és 1870 között pedig 138 tetemmel tértek vissza a kikötőkbe. Ekkor került véres pont a történet végére.
A bálnairtás könyvelését értékelve azon csodálkoznak a szakemberek, hogy a bálnák több fajtája is megérte az 1946-os esztendőt, amikor az észre térő világ elfogadta a nemzetközi bálnavadászatot szabályozó egyezményt.
Ekkor lépett szövetségre tizennégy bálnavadászattal foglalkozó ország, hogy megalapítsa a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácsot (IWC). A társulás célja a „bálna mint erőforrás” ügyének kezelése.
Az IWC-nek jelenleg negyvenkilenc tagja van. Sokan a Greenpeace munkájának eredményeként léptek be az IWC-be – köztük olyan kis országok, mint Finnország, Monaco vagy a tengerrel egyáltalán nem rendelkező Ausztria –, azért, hogy az IWC bálnavadászatiból bálnavédelmi szervezetté váljon. A Greenpeace-nek megfigyelői státusa van a szövetségben. A Nemzetközi Bálnavadászati Tanács 1986-ban végre megszavazta a moratóriumot, betiltotta a bálnák kereskedelmi célú vadászatát.
Ettől kezdve – szigorú kvótarendszer szerint – a bálnák kizárólag tudományos-kutatási célú, valamint „bennszülött”-vadászata engedélyezett. Jelenleg négy ország őslakossága kap „bennszülött”-kvótát: Dánia (a grönlandi inuitok), Egyesült Államok (Alaszka), Szt. Vincent és a Grenadine-szigetek, valamint Oroszország (Csukotka).
A nemzetközi megállapodást Japán és Norvégia folyamatosan megszegi, ráadásul tavaly Izland is jelezte, hogy újrakezdi a bálnavadászatot ahelyett, hogy jövedelmező bálnatúrákat szervezne. A japán bálnavadászhajók évről évre 800–900 bálnát ejtenek el védett területeken – állítólag tudományos kutatások céljából. A valóság az, hogy a bálnahús Japánban ínyencségnek számít, és hatalmas nyereséget hoz a konyhára. A vadászati tilalom életbelépése óta a norvég kormány következetesen megszegi a megállapodást, és évente mintegy 700 csukabálnát öl meg, amelyek azután az élelmiszerboltok polcaira, illetve az éttermek konyháiba kerülnek. Norvégia most azzal fenyeget, hogy a washingtoni fajvédelmi egyezményt (CITES) is megszegve felújítja a bálnahúsból készített termékek külkereskedelmét.
Májusban az alaszkai Anchorage-ben rendezte meg soron következő találkozóját a Nemzetközi Bálnavadászati Tanács. A találkozón kiosztották a „bennszülött”-kvótákat, és szokásához híven tovább folytatta harcát a japán delegáció a kereskedelmi bálnavadászat engedélyezéséért.
Most azonban a bálnavédők nem öntötték le a japánokat művérrel, pedig Tokió követei Anchorage-ben a hidegháború hamisítatlan politikai thrillerét élesztették fel. Ismét a kereskedelmi bálnavadászat törvényesítését követelték, és az általuk támogatott Kamerun, Gambia, Nauru, Togo és mások nem csupán szavazataikkal, de erőszakos, vádaskodó felszólalásaikkal kardoskodtak a japán álláspont mellett.
A „bálnabarát” országok hosszú távú célja: a bálnavadászat örökre való betiltása, mert csak ez biztosíthatja eme csodálatos állatok végső megmenekülését. Munkájukat azonban a felsorolt három ország és marionettpartnereik folyamatosan akadályozzák.
Csukcsföld őslakossága évente mintegy 125 szürke és egy grönlandi bálna kifogására jogosult. Ebből a mennyiségiből 22 falu lakosai kapnak meghatározott fejadagot. Az elosztást a közösség által választott és autonóm Csukotkai Hagyományos Tengeri Vadászegyesület végzi. Egy személy évente 120 kilogrammnyi ingyenbálnahúsra jogosult (ne feledjük, hogy arrafelé a boltban nem lehet bontott csirkét kapni).
Meg kell jegyezni, hogy Oroszországban – ellentétben az Egyesült Államokban elfogadott rendszerrel – kizárólag jogi személyek használhatják a kvótát. Magánembernek nem adnak vadászengedélyt bálnára vagy más tengeri állatra, tehát a magánvadászok vadorzónak számítanak Oroszhonban.
A „bennszülött”-kvótarendszer lényegéből fakadóan a vadászok nem értékesíthetnek semmit abból, amit zsákmányoltak. Így estek el nemrég egy nagyobb üzlettől a csukcsföldi vadászok, amelyet egy német cég kezdeményezett: korlátlan mennyiségű bálnacsontot vett volna át tőlük.
Mindezekkel magyarázható az, hogy a bálnavadászattal foglalkozó községi mezőgazdasági termelőszövetkezeteket rendszeresen központilag kell támogatni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte mindent ingyen kapnak. Térítésmentesen jutnak fegyverhez, lőszerhez, csónakhoz, sőt még a műanyag gömbök ára is a kormányzóságtól érkezik. Mindennek a tetejébe a vadászok fizetést is kapnak. Tavaly az ágazat 224 millió forintnyi rubel segélyhez jutott. Ez a csukotkai mezőgazdaságra szánt teljes támogatási összegnek a tizede!
A csukcsföldi tengeri vadászok a nemzetközi tiltás ellenére napjainkban is gyakorolják elődeik cserekereskedelmét, amelyet a rénszarvastenyésztőkkel folytatnak évszázadok óta. A csoport tengeri állatokért, bálna-, fóka- és rozmárhúsért, illetve uszadék fáért friss rénszarvashúst, rénszarvasbőrt és -agancsot kap.
Tegyük hozzá, hogy a tengeri vadászat a lehető leghatékonyabb a zsákmányoló gazdálkodás fajtái közül: két-három hónapnyi eredményes cserkészés nem csupán hússal és zsírral látta el egész évre a part menti népeket, de ruhának és hajléknak való anyagokban, valamint világítóolajban is bővelkedtek.
Igaz, már ez sem a régi. Ma már nemcsak a szürke bálnára, hanem húsának fogyasztójára is veszély leselkedik. Már említettük, hogy a bálnák hatalmas területeket barangolnak be. Többek között szennyezett vizeket is meglátogatnak. Ilyenek a mexikói partok, ahol a mérgező DDT-t még mindig széles körben használják, de Csukotka sem veszélytelen számukra, hiszen ott a szovjet időkben behordott és nem szakszerűen használt, illetve tárolt vegyi anyagok miatt szennyezettek a vizek.
Arról van szó, hogy az északi területekre szállított benzint, kenőolajat és egyéb vegyszereket a fagyás ellen poliklorid-bifenillel dúsították. Utóbb kiderült, hogy ez az anyag rendkívül sok betegség forrása, de mára bekerült a táplálékláncba, és lerakódott a bálnák zsírrétegében, amit viszont a csukcs és eszkimó vadászok megesznek, így károsítva egészségüket. A probléma megoldására az idén orosz–amerikai tudományos program indult. A tervek szerint a nagytakarítás huszonöt évig tart.
Miután Uelen falu lakói megrohamozták a kavicsos parton fekvő bálnánkat, kisvártatva egyikük megtörölte zsíros száját, majd elégedetten így szólt:
– Látod ezt az örömünnepet? Ez számunkra az igazi lakmározás, amikor ilyen nyalánkságokat ehetünk. Nekünk nem kell kenyér, banán vagy csokoládé, csak hús és zsír kell, ezekből kapjuk az erőt, ezek tartanak bennünket életben!
pozsonyi csata
Pozsonyi csata: fényes győzelem emelte európai nagyhatalommá Árpád honfoglaló törzsszövetségét
