Angyalhaj, ajándék

„Mindenkor, ha valamit adunk
magunkból másnak, karácsony van.”
D. E. Rogers
Bemutatások
1. ÉVA
Kilátszott már a hóból szegény karácsonyfánk, amely zöldjét vesztve, miként egy nagy hal, amelynek csak a gerince és szálkái maradtak, ott meredezett a kocsiúton. A vékonyra kihúzott ezüst- és aranycsillogású fémszálakból meg az üveggyapotból készült, fehér hajra emlékeztető rostokból némelyet megőrizve szánandóbb volt, mint meztelen. Vízkereszt vala, a háromkirályok épphogy lefordultak a Gyöngytyúk utcánál. Arrafelé mindig sivalkodott egy újszülött.
Éva rá se pillantott a fenyőfára, az arca feszült volt, de bizakodó. Magas kontyba font, rézdrótra emlékeztető haja, kemény, feszes, nőiesen telt mellei, izmos vádlija nem egy tizenhat éves lányt formáztak. Pedig annyi múlt éppen. Csak a teste volt egy asszonyé. Ha valaki, ezt én tudhattam, a mellette ballagó vállas, vékony, de magas, szívós kamasz.
Az első lány, akit bemutatunk szüleinknek. Nehéz pillanat, főként a lánynak, de hát ő akarta.
Csöngettem a családi hármat, de ki is nyitottam a kaput. A „másik szobába” terelgettem a vendéget, miután lesegítettem a télikabátját. Ez amolyan úri szobát formázott, sötét színű, nagy stílbútorokkal. A nővérem aludt itt, aki azzal a dumával vett rá, hogy a konyhát válasszam: „akkor jössz haza éjjel, amikor akarsz, nem hallja senki”. Csupán anyámról feledkezett meg, aki sosem aludt el, míg haza nem értem, és már akkor tudta, mennyit ittam, dohányoztam, vagy hányszor volt jó hozzám Éva, amikor beletettem a kulcsot a zárba. Ha jól meggondolom, még fürdőszobánk se volt, de már nem a sarokról kellett hordanom a vizet. Csöppet sem szégyelltem a házunkat, hiszen oda születtem, és nem is tudtam volna elképzelni másmilyennek. Mondjuk azért egy kádnak öt év múlva örülni fogok.
Nemsokára benyitott édesanyám, süteményt hozott. Bemutattam Évát, anyám kiment. Azután átkopogtam édesapámhoz, aki halálbiztos totótippjeit dolgozta ki éppen, dudorászva. Szórakozottan ránézett Évára, felállt, kezet adott, aztán visszatemetkezett valamely totókulcsba, amihez némi matematikai intelligencia is kívántatott. Mint amikor Éva édesapjának mutattak be, a Szabad Európa Rádió harsogása és a docens úr számára fontos fizikai szakmunka olvasása közben. Az örege egyébként utálta, hogy két lányt adott neki az Úr, a nőket lenézte.
Pedig Éva penge okos nőnemű volt, a húga is tehetséges.
Mi akarsz lenni, Évám, kérdezte később anyukám, amikor vizet hozott be.
Kutatóorvos, mondta a lány nagy komolyan. Párnás, nőiesen sima hangja volt.
Az szép, mondta anyukám.
Azért ez az „Évám” kicsit sok volt elsőre. Hiába, minden kispolgár arra vágyik, hogy a leszármazottja nagypolgár csimotával házasodjék. És ugyan hol voltunk mi a házassághoz. Még az első szeretkezés is csak az érettségi utánra lett beígérve. Csöppet más világ volt, mint ma, a pedofil reklámok és a kiskamasz prostituáltak korában.
Eljő a nap, amikor Pestre utazom orkánkabátban, és májusban esik a hó. Második leszek a rádió tehetségkutató íróversenyén, és az első jobban foglalkoztat, mint a lehagyott kétezer. A városban választás van, inni tilos. Hazajövök egy nappal korábban, és Éva egy másik sráccal készül össztáncra. Megparancsolom neki, hogy most már menjen is el vele.
De nem ez volt a legrosszabb, amit velem tett. Az örökös ígérgetések és időhúzások miatt csinos kis deflorálástól való félelmem alakul ki. Nem tudtam annyit inni, hogy kikapcsoljon ez a feltételes reflex. Még egy nőgyógyászhoz is elvitette magát előtte, mert azt olvasta, hogy van, akinek vastagabb a szűzhártyája.
Hogy milyen volt az övé, azt én már sose tudom meg. Miután elmondja az általam írt ballagási beszédet a gimiben (párhuzamos osztályba jártunk), felveszik az orvosira, és két év múlva férjhez megy egy norvég hajóskapitányhoz. Vagy egy svédhez. Az egyetemet még visszajön befejezni. Ha él még, ötvennyolc éves, mint én. Túlérett, testes, éltes asszony lehet. Sokat költhet kozmetikára, pedikűrre, manikűrre, diétára, fitneszre, tornára. Talán festeti a haját. Legalábbis remélem.
(Folytatjuk)
Ajándék férfiaknak
„Karácsonykor honvágya támad az embernek, még ha otthon van, akkor is.”
Carol Nelson

Sokkal egyszerűbb karácsonyi ajándékot venni a férfiaknak, mint a nőknek.
Ha kétségeid vannak, te nő, vegyél vezeték nélküli fúrót. Ha van neki már egy, az se baj. Van egy barátom, akinek már hét különböző méretű és színű van. Senki se érti, miért van ez így.
Ha nem engedhetsz meg magadnak egy ilyen drága szerszámot, vegyél olyasvalamit, amiben az a szó van: „kilincsmű”, „retesz” vagy „foglalat”. Senki se érti, miért pont azt.
Ha tényleg ruppótlan vagy, vásárolj bármit a férfi kocsijához. Lehet jégvakarót, valamit, ami a visszapillantó tükörről lóg, vagy ha mást nem, egy cikizős lökhárító-matricát. Senki se érti, miért tetszik ez a férfiaknak.
Ha pénzed van, vegyél neki egy nagy képernyős tévét, ha nincs pénzed, akkor legalább egy távirányítót. És akkor nézheted, ahogy kapcsol, kapcsol…
Ne vásárolj ipari méretekben borotválkozás utáni arcszeszt vagy dezodort.
Vegyél címkézőgépet. Egy héten belül minden föl lesz címkézve a házban. Zoknik. Gatyák. Korsók. Ajtó. Zár. Stb.
Nyugati futballcsapatok itthon vagy a környező országokban játszandó meccseire feltétlenül vegyél jegyet. Ha kettőt veszel, a barátját viszi. Rossz esetben…
Ha szeretsz egy férfit, soha, de soha ne vegyél neki láncfűrészt. Gondolj arra, mi történt, amikor címkézőgépet vettél.
Nagyon jó a talicska! És az összecsukható létra. Rendes létra nem jó.
Vegyél kötelet. A férfiak szeretik a kötelet. A cserkész vagy úttörő korukat juttatja eszükbe. Farudacskákat is vegyél, rovásíráshoz. Kést ne!
Mit ne vegyünk nőknek
Mondom: mosógép, varrógép, mikrosütő, mosogatógép, vasaló, porszívó, csokoládé (ha diétázik), szűk ruha, átlátszó ruha (ha kövér).
Az igazi ajándék
(Ez nem karácsonyi, ez szufi mese. A szufizmus a mélyen vallásos mozlimok közti misztikus út Allahhoz, átélni az isteni igazságot, és „megkóstolni” a bölcsességet.)
Egyszer egy ember elment a barátjához. Néhány napig maradt, jól érezték magukat. Amikor eljött az ideje az elválásnak, a barát egy lovat ajándékozott a vendégnek. Az túláradó örömében alig tudta megköszönni az ajándékot. Ellovagolt.
Körülbelül tíz nap múlva visszatért a lovon. Melegen üdvözölték egymást, a barátja megkérdezte:
Mi történt?
Nem tudom, mondta a férfi. El akartam menni egy városba, de a ló nem akart. Ide akart visszajönni.
A vendéglátó így szólt:
Ez érthető. Itt nevelték föl, ragaszkodik ehhez a városhoz, mindenhez, ami itt van, az én dolgaimhoz. De ne feledd, én neked adtam őt. A tied, és oda kell hogy vigyen, ahova te akarod.
Értem, és hálás vagyok, mondta a vendég.
Maradt még egy-két napot, mialatt még jobban megtanult a lóval bánni, aztán nyeregbe kapott, és újra ellovagolt.
De tíz nap múlva egy este újra ott volt a barátja háza előtt. Szívélyesen fogadták, ellátták ennivalóval, minden jóval.
Ezúttal mi történt, kérdezte a házigazda.
Ugyanaz. Két különböző városba mentem. Mindkettőben pár napig maradtam, és rendben volt minden. Boldog voltam. De amikor úton voltam a harmadik városba, a ló hirtelen megfordult, és meg nem állt a házadig. Nem tehettem semmit.
A gazda azt mondta:
Engedd meg, hogy elmagyarázzam, hogyan kell ezt a lovat igazán kezelni. De egy hónapig itt kell maradnod.
Rendben van.
A következő hónapban minden tudnivalót megtanítottak neki a lóról. Fölhágott rá, és elhagyta a várost. Soha többé nem tért vissza.
A gazda felesége a vendég távozása után megkérdezte:
Mi volt a mi tennivalónk ebben a helyzetben? Talán túlságosan is kedves voltál ehhez az emberhez. Egy lovat adtál neki, és kétszer is visszajött. Végül egy hónapig lakott itt.
A vendéglátó azt mondta:
Adhatsz ajándékot, de lehet, hogy a megajándékozott nem tudja használni. Lehet, hogy meg kell tanítani neki, hogyan legyen a hasznára az ajándék. A kiképzés is a mi feladatunk volt.
Ugyanígy Isten mindenkinek megadja a magához való észt, de nem mindenki és nem mindig tudja helyesen használni. Ezért Istennek feladata az is, hogy istenes embereket, a saját szolgáit küldje az emberekhez, hogy a lóként elcsámborgó ész visszataláljon a helyes ösvényre.
Karácsonyi meglepetés
Egy angol barátom, aki egyszer két hétig szállodában látott vendégül Londonban, autót kapott ajándékba igen gazdag bátyjától karácsonyra.
Amikor karácsonyeste kijött az irodából a formaságok elintézése után, és szemügyre vette a csillogó, vadonatúj gépkocsit, egy utcagyereket látott a kocsi körül bámészkodni.
Az öné az autó, uram?, kérdezte a fiú.
A barátom, Pauly bólintott. A bátyámtól kaptam karácsonyra, mondta.
A fiú elámult.
Azt mondja, hogy ezt a bátyja adta önnek, és semmit sem kellett fizetnie érte? Ó, azt kívánom… Itt megakadt a beszédben.
Pauly elmosolyodott. Nagyon is tudta ő, mit kívánna a fiú. Hogy bárcsak neki is lenne egy ilyen bátyja. De amit a srác mondott, az nagyon meglepte:
Azt kívánom, folytatta a fiú, bár én lehetnék egy ilyen báty.
Pauly döbbenten nézett a fiúra, és azt mondta:
Ne vigyelek el egy körre?
A sugárzó tekintetű fiú azt kérte, vigye haza a kocsival. Pauly magában mosolygott. Hát persze, azt szeretné, ha a szomszédok látnák hazajönni egy ilyen nagy kocsival. De Pauly megint tévedett.
Megállna egy pillanatra ott, ahol az a két lépcső van, kérdezte a fiú. Fölrohant a lépcsőn, és nyomorék kisöccsével a karjaiban tért vissza. Leültette a lépcső aljára, feltámasztotta. A kocsira mutatott.
Látod, öcsi, ahogy megmondtam neked odafönn. Az ő bátyja adta neki karácsonyra. És egy napon én egy ilyen ajándékot fogok neked adni…
Pauly kilépett, fölemelte az öcsköst, az égő tekintetű srác meg beszállt melléjük.
És elindultak egy karácsonyi körre hármasban.