Bánó? Aczél? Újságírók? Rendőrök?

Bánó András – ha lehet – tegnap még távolabbra került az újságírószakmától. Az országot lassan elborító sztrájkokról először Korcsolayné Kovács Krisztinával, a Közúti Közlekedési Szakszervezet elnökével, majd Gaskó Istvánnal, a Liga és az egyik nagy vasúti szakszervezet elnökével beszélgetett a Nap-keltében. Illetve nem beszélgetett. Saját – az eseményeket populistán értelmező – álláspontját rákényszerítve vallatta, támadta, fitymálta és alázta riportalanyait, s rajtuk keresztül mindenkit, aki részt vett a sztrájkban, vagy a jelenlegi helyzetben egyetért az érdekérvényesítés e formájával. A balliberális hatalom szolgálatába szegődött Bánó András a képernyőről még mindig levakarhatatlan Vitray Tamás öröksége. Lehet, hogy ez az oka, ám mindenesetre mintha valamilyen közmegegyezés része lenne, hogy évek óta úgy viselkedhet a köztévében, mint egy rendőr.
Nézzük egy másik „rendőr”, Aczél Endre álláspontját a sztrájkokról, szereplőiről, amit a Népszabadság egyik vezércikkében lehetett olvasni a minap. A véleményformáló lap tiszta képlet, ennek megfelelően könnyű értelmezni. (Kiadója körülbelül egyharmad részének egy olyan alapítvány a tulajdonosa, amelyet az MSZP hozott létre, a pártpolitikai befolyás tehát formálisan is tetten érhető.) Csak annyit kell tudomásul venni, hogy a szocialisták félhivatalos és egészen hivatalos álláspontját lehet benne elolvasni, amelyeket különböző újságcikkekbe foglalnak újságírók és „rendőrök”.
A Népszabadság feladata a rendszerváltás első pillanattól kezdve az lehetett, hogy a MSZP színre lépő ellenfeleit kíméletlenül lejárassa, tönkretegye. Így volt kezdetben a Petrasovits Anna vezette történelmi MSZDP-vel, így bántak türelmet egyáltalán nem tanúsítva a történelmi kisgazdákkal, majd az MDF-fel, végül a Fidesszel, körülbelül ebben a sorrendben. S e logikának megfelelően maradt ki a szórásból az SZDSZ.
2007-ben elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy az MSZP-től eddig kórosan függő, illetve most már ébredező szakszervezetek azok, amelyek leginkább kikezdik a balliberális pártok hitelességét. Ennek megfelelően a Népszabadság is kardot rántott. „Tiszteletre méltó dolog, hogy néhány tízezer munkavállaló választott képviselője magára veszi néhány millió munkavállaló gondját; mintegy a »dolgozó nép ökleként« kíván funkcionálni” – fogalmaz Aczél, az olvasó meg nem győz csodálkozni. Az egykoron oly kedves szimbólumról hogyan tud ilyen cinikusan megnyilatkozni. Netán a melós régen is büdös volt, csak hivatkozni volt rá érdemes?
A szerző egyre indulatosabban folytatja: „…erősen töröm a fejem, vajon mitől kapott ihletést vagy bátorítást ez a sokat látott és sok politikai szövetségest kipróbált szakszervezeti vezető most már nyíltan kormánybuktató igyekezetéhez?” A vezércikk kérdéséből szinte megcsapja az olvasót az MSZMP lehelete: a lehető legkínosabban érintette volna az állampártot, ha az agyonhivatkozott, a társadalmi építkezés ideológiai és hivatkozási alapját szolgáló „munkás Csepel” például elégedetlenségében talpra ugrott volna.
A szerző ezután átnyergel a mostanában hangoztatott, jól ismert populizmusra, és – mintha az általa képviselt szocialistáknak bármikor is lett volna – a lelkiismeretre gyakorol nyomást: „Ha egy országban »határozatlan időre« leállnak a vonatok, az nemcsak az utazóközönségnek okoz jóvátehetetlen kellemetlenséget, hanem megbénítja – megbéníthatja – a gazdaság jelentős szegmentumait is. Áru, szolgáltatás nem ér célba. Üzem, üzlet lemerevedik. Nem vicc.” Aczél itt úgy beszél, mintha a szocialistáknak és a szabad demokratáknak nem lett volna mindez mindegy. De még mindig nincs vége, a feszültség nő, mindezek után jön a fenyegetés, zsarolás, lesajnálás és lejáratás, ömlesztve: „Gondolja végig (Gaskó – a szerk.), hogy a szerdai »nagy akcióra« milyen langymelegen szervezett rá a Fidesz is, látván a három legnagyobb szakszervezet távolmaradását. Amúgy pedig – ez üzenet a sztrájkhívő »baloldali értelmiségieknek« is – szeretném végre látni, hogy Magyarországon nem az állig veszteséges állami vállalatok dolgozói sztrájkolnak, hanem az elátkozott multiké. De azok kussolnak, miként érdekvédőik is. Úgy látszik, ezek az emberek, akik mégiscsak exportbevételeink 70 százalékát állítják elő, teljesen elégedettek a maguk és az ország sorsával. Nem félnek se a magánbiztosítóktól, se a nyugdíjreformtól. Legfeljebb a lelkükben szolidárisak, de lélekbe látni, ugye, nem vagyunk képesek.”
Zagyva, ésszerűtlen és hazug ez a vég. Az ugyan valóban igaz, hogy veszteséges állami vállalatoknál léteznek szakszervezetek, s az is, hogy az „elátkozott multiknál” (e jelzős szerkezetet Aczéltól még nem olvastam) sajnos nem. Ám ennek megfelelően csak ez előbbiek tüntethetnek, mert az utóbbiak nem léteznek, „kussolnak”. S vajon azért „kussolnak”, mert a multiknál elégedettek „az exportbevételeink 70 százalékát előállító emberek” a sorsukkal? Egy frászt! Azért, mert félnek. E félelemről viszont nemcsak a baloldali értelmiség, de a Népszabadság is „kussol”.
Jó hír: a közszolgálati Magyar Televízió mai Nap-kelte műsorát Aczél Endre vezeti.