Béci a vérzivatarban

Örkény István Tóték című darabját 1967. február 24-én mutatta be a Thália Színház. Hálás vagyok a sorsnak, amiért lehetővé tette, hogy ott legyek azon az estén a Paulay Ede utcában. Tizennyolc évesen, nyakig a színháztörténetben. Előadás közben többször is a bal négyes (vagy ötös?) páholy felé sandítottam, ugyanis ott ült Örkény István, a darab szerzője. Aztán az előadás végén már a színpadon állt. A színészek szerényen a háttérbe húzódtak, otthagyták őt elöl, magányosan, a fényben hunyorogva. A nézőtér tombolt, percekig dübörgött a vastaps. Örkény szemlátomást zavarban volt, ügyetlenül hajlongott, mosolyogni próbált.
Őrzöm magamban ezt a képet.
Másodszor 1974-ben láttam, akkor huszonöt éves voltam. Az Egyperces novellák harmadik, bővített kiadását dedikáltattam vele. Rövid ujjú fehér inget és drapp nadrágot viselt. Meglepett, milyen kevés a haja, és micsoda angyali szelídség pompázik a barázdált arcán. Váltottunk néhány szót.
– Örömmel ajánlom önnek a könyvemet, fiatalember. Szokott esetleg írni is ezt-azt? – érdeklődött kedvesen.
– Dehogy, kérem. Eszem ágában sincs – hazudtam, s talán el is vörösödött az arcom, ugyanis roppant szégyelltem irodalmi botladozásaimat. Mégis, hogy jövök én ahhoz, hogy novellát írjak?
– Mindenesetre, ha egyszer mégis, mert soha nem lehet tudni, csakis olyat írjon, ami kedvére van – tanácsolta.
Dedikálta a könyvet, átadta, kezet nyújtott. Megemlítettem – nagyon kikívánkozott –, hogy ott voltam a Tóték bemutatóján. Elmeséltem neki, hogy ült mellettem egy házaspár, fogták egymás kezét, és mindketten könnyeztek, amikor az egész nézőtér azon derült, hogy az őrnagy tiszteleg a szekrényre kiakasztott egyenruhának. Megkérdeztem: kedvére volt-e a Tótékat írni? Félmosoly jelent meg az arcán. Bólogatott.
Öt év múlva meghalt. Azóta se őrnagyunk, se tűzoltónk.
Gondoltam, létrehozom a harmadik találkozást. Biztosan nem várná el tőlem, én mégis viszonzom a harminchárom évvel ezelőtti dedikációt, és ezt a könyvemet Örkény István emlékének ajánlom. Boldoggá tesz, hogy megtehetem.

Soha nem felejtettem el az örkényi tanácsot. Első elfogadható próbálkozásom, a Zöldvendéglő című regény nagyon is kedvemre volt. A Dózsa György út 140. szám alatt, egy gangra nyíló szoba-konyhában láttam hozzá, s legnagyobb részét a fürdőszobában írtam, a mosógép tetején, hogy se újszülött fiamat, se a szomszédokat ne kergessem az őrületbe az írógép kattogásával. Vastag törülközőt hajtogattam alá, hogy tompítsam a hangját. A történet régen megvolt, így aztán vidáman kopogtam egymás alá a sorokat. Még az sem zavart, hogy a bal oldali szomszédunk, egy szeretetre méltó vénlány, aki két papagájjal élt együtt, gyakran húzta le a vécét. Mintha szökőár kellős közepén ültem volna, ráadásul amíg a tartály töltött, az összes cső visítva rezonált a falban. Fiatal voltam és vasidegzetű. Egyébként mindig is az volt az érzésem, hogy valamilyen fondorlattal orvos nagyapám vett rá az írásra, pedig akkor ő már odaát volt, az angyalokat gyógyította. Ha róla van szó, hiszek a túlvilágban.
Fogadni mernék, most is itt áll a hátam mögött, nézi, mit írok.

Korán kezdtem, későn értem. A Zöldvendéglő írásakor negyvenéves voltam, de első regényemmel tizenegy éves koromban végeztem, mégpedig Párizsban, az avenue Stéphane Mallarmé 10. szám alatt. Vonalas füzetbe, töltőtollal körmöltem, de a tintapacákkal petytyezett művet – gyenge Verne-utánzat, formabontó befejezéssel – nem mutattam meg senkinek. Büszke voltam arra, hogy képes vagyok ekkora teljesítményt titokban tartani. A füzetek már régen nincsenek meg, de a történetre azért jól emlékszem. Két hajótörött evickél partra egy lakatlan szigeten. Túlélésre rendezkednek be, bambuszházat építenek, gyümölcsökkel, gyökerekkel táplálkoznak, vadásznak. Az összes elképzelhető közhely szerepelt a regényben. Nagyon irigyeltem őket, mert bármikor fürödhettek a tengerben. A cselekményt is képes voltam lépten-nyomon megállítani, hogy hőseim fejest ugorhassanak a hullámokba. Ez azért volt, mert imádtam a tengert. Előbb láttam, mint a Balatont. Egy napon a hajótöröttek elérkezettnek látták az időt a sziget felderítésére. Napkeltekor indulnak, s alkonyat előtt, holtfáradtan, az esőerdőből kibukkanva aszfaltútra toppannak. Cafatos bőrruhában, térdig érő szakállal, íjjal a hátukon, döbbenten állnak az út közepén, s egyszer csak megjelenik a kanyarban egy fagylaltos tricikli. Aztán érkezik egy turistabusz is. Az utasok kiszállnak, lázasan fényképeznek, azt hiszik hőseinkről, hogy bennszülöttek. Szóval a sziget egyik fele lakatlan dzsungel, a másik fele luxus nyaralóhely volt. Hát nem jópofa?
Egyszer ezt a történetet elmeséltem a legkisebb, akkor talán tizenkét éves fiamnak. Annyira kedvére volt, hogy nekilátott, és megírta a maga változatát. Ez az igazi családi vállalkozás! Ő is imádja a tengert. Télvíz idején együtt álmodozunk a forró trópusokról.

Hemingwaynél olvastam: ha szerencséd volt, és fiatal korodban Párizsban élhettél, bárhova vetődj, a város mindig veled marad, mert Párizs vándorünnep. Engem Párizs nem tudott megfogni, azt hiszem, nem maradt neki hely a szívemben. Az én vándorünnepem Debrecen, ahol születtem. Engem Debrecen nem ereszt, pedig elég régen faképnél hagytam. Nyolcadik általánosba már Pesten jártam, a Szemere utcai fiúiskolába. Röhögtek a cívis tájszólásomon. Én vótam a Fehír Beéla.
Elárulom, hogy az is maradtam.
Ritkán látom Debrecent, jó, ha egy évben egyszer. Olyankor azt mondom: hazamegyek. Általában a Hortobágy felől érkezem, a 33-as úton, és a Látóképi csárdánál már ott a gombóc a torkomban. Debrecennek lelke, hívó szava van. Persze megrabolták szegényt, nincs már Csapó-kanyar, nincs az áldott Darabos utca, a Mester utca, a méltóságos Hatvan utca, és annyi sok minden nincs már! Árkádiát megfeszítették, fájdalmas, soha nem gyógyuló sebek borítják a testét. A varázslatos és bölcs Debrecen végleg a feledésbe roskad, már csak kevesen tudják, hol keressék Vitéz Mihály, Fazekas főhadnagy, Ady, Móricz, a langaléta Krúdy, Zoltai Lajos múzeumigazgató úr vagy a pergelt levesért rajongó Ecsedi István lábnyomait. Én megmondom. A Nagytemplom harangzúgásában. Ha hazamegyek, az egyik legfontosabb tennivalóm, hogy leüljek a templommal szemben.
Órákig hallgatjuk egymást.

Néhány éve a debreceni füvészkert és a Múzeum utca sarkán található híres líciumfáról a sötétség leple alatt levágtam magamnak egy fiatal ágacskát, és vizes rongyba csomagolva fóti otthonomba hurcoltam, mint egy rabot. Homokkal töltött cserépbe dugtam, és láss csodát, megeredt. A következő tavaszon kiültettem, hadd legyen Debrecen mindig velem. Arasznyira megnőtt, hozott három-négy szomorú levelet, aztán lekókadt, végül itt hagyott. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ilyesmi jelent valamit. Kérdés, belehalhat-e a honvágyba a lícium?

Hatodikos lehettem, amikor valaki a Dobozi utcai haverok közül kezembe adta A Láthatatlan Légió lapjaira szétesett példányát. Rejtő Jenőről addig nem hallottam, de olyan mélyen és visszavonhatatlanul érintett meg, hogy egy reggel az iskola helyett a Nagytemplom mögötti emlékkertben kötöttem ki, táskámban a félig kiolvasott regénnyel. Délig felfaltam. Miközben Sir Oliver Yolland konflisában szeltem a sivatagot, tőlem tíz méterre Bocskai István ércszobra (kezében a bécsi békét tartalmazó iratcsomóval) némi szemrehányással tekintett le rám. Ráadásul elfüstöltem egy-két cigarettát is. Tizenegy évesen Royalt szívtam. Akkoriban az volt a legfinomabb francia női cigaretta. Édesanyám küldözgette haza csomagban a nagyszüleimnek Párizsból. A pincében gyújtottam rá először, ugyanis a kilopkodott füstölnivalót a fáskamrában rejtettem el, egy üveg Odol szájvíz társaságában. Dörzsölt kis lókötő voltam! De Rejtő Jenő boldoggá tett, és azóta is mindig boldoggá tesz.
Számomra Rejtő is ott van a debreceni harangzúgásban.

Középiskolás koromtól őrült iramban kezdtem olvasni. Jóformán hetente végeztem egy könyvvel, de már ki volt készítve a következő kettő. Válogatás nélkül learattam mindent, újakat és régieket, a magyar irodalmat, pengős ponyvákat, a világ klasszikusait, amit csak megkaparintottam. A legjobb regény versenyében soha nem tudtam dönteni (érzelmileg az Akiért a harang szól és Az ötös számú vágóhíd áll hozzám a legközelebb), de a novellák között nálam ma is a Szerelem a palackban áll az első helyen. Ha esetleg valaki nem tudná, Szerb Antal írta. Feltétlenül olvassák el!
Mára lehiggadtam. Főleg nyelvészeti tanulmányokat, régi magyar szótárakat és teljesen elavult mezőgazdasági szakkönyveket olvasok. Most például enesei Dorner Béla 1925-ben megjelent, majdnem hatszáz oldalas munkája, A sertés tenyésztése és hizlalása című kötet fekszik az éjjeliszekrényemen. Van fogalmuk arról, hogy a XX. század elején miféle adatokat kellett tartalmaznia a hágatási jegyzéknek?

A Zöldvendéglő a Maecenas Könyvkiadó és személyesen Szántó György Tibor jóvoltából 1990-ben érkezett az irodalmi életbe. Kinőtt öltönyben, fehér ingben, nyakkendő nélkül, tiszta szemekkel, mint egy becsületes parasztgyerek, aki még képen se látott angolvécét. Csakhogy az irodalmi élet nem tudta, mit kezdjen a Zöldvendéglővel. Egyik általam nagyra becsült kritikusa jól ápolt s nagyra hivatott zöld csecsemőnek nevezte, ugyanis a könyvet zöld betűkkel nyomtatták. Egy irodalomtörténész egyetemi tanár arra gyanakodott, hogy talán valamelyik befutott író írta, álnéven. Ez jólesett.

Az elmúlt tizenhét évben sok mindent leírtak rólam. Például a nagy tekintélyű irodalmi hetilap egyik kritikusa úgy ítélte meg, hogy a trilógiával (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő) ott a helyem a legjobb tíz élő magyar író között. Évekkel később ugyanennek a lapnak egy másik szerzője már nem látta ilyen rózsásnak a helyzetet, szerinte ugyanis bús képű lovag vagyok, aki úgy próbál a könyveinek reklámot csinálni, hogy meghúzza magát a homályban, ráadásul abban a tévhitben él, hogy a jó mondatok összessége azonos a jó prózával.
Erre kössenek nyakkendőt!

Eleinte mindent komolyan vettem.
Ki gondolta, hogy egyszer beköszönt Magyarországon a rendszerváltozás, és akit tisztességre neveltek, az majd szenvedni fog, mint a kutya? Jó darabig azt hittem, hogy 1990 után az irodalom és a politika végre hátat fordít egymásnak. Az ellenkezője történt. Vérszerződést kötöttek. Édestestvérekké lettek, minden éjszaka egy ágyban alszanak, és pontosan azt csinálják, amire most önök gondolnak. Arra is csak lassan jöttem rá, hogy a magyar irodalom is magyar módra üzemel. Vagyis gátlástalanul, mégis szánalmasan. Az a mázlim, hogy nem akartam vinni semmire. Megmondjam, miért? Mert szerencsés alkat vagyok. Így aztán jól szórakoztam.
Szórakozzanak önök is, elárulok valamit! Eddig kétszer hívtak fel telefonon azzal a kérdéssel, hogy szeretnék-e József Attila-díjat kapni. Azt válaszoltam: így nem szeretnék. Azok közül hívott valaki, akik megmondják a döntnököknek, hogy kiknek adják oda a díjat. Ehhez mit szólsz, ó, nyájas olvasó?
Voltak, akik féltettek, és arra figyelmeztettek: vigyázz, nem lehet kívül maradni!
Mire én: dehogynem lehet!
A jó Márai Sándor divatba jött az utóbbi években. Úton-útfélen hivatkoznak rá, van azonban néhány fontos mondata, amelyeket nem szoktak idézni, nyilván azért, mert kényelmetlen. Azt írja a Füveskönyvben, hogy az író ne reméljen a világtól semmit, ne akarjon társadalmi tekintély lenni, „mert pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben… Soha ne politizáljon, mindig ítéljen, s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.”
Köszönöm szépen. Ehhez tartom magam.

Nem tudom, van-e még egy nemzet e sártekén, ahol annyi irodalmi mű mellett tűnnek fel könyökök, nyelvek és talpak, mint nálunk. Ilyen vonzó hely volna a Parnasszus? Vagy talán kiderült, hogy a múzsák időközben meggazdagodtak, és két kézzel hintik a zsozsót odafönt?
Pénz beszél, az irodalom halad.
Régen várok az alkalomra, hogy elmondjam: Károli Gáspár 1590-ben Vizsolyban kinyomtatott, vaskos két kötetet megtöltő bibliafordításához írt egy nyúlfarknyi előszót, amelyet azonban a további kiadások már nem vettek át. Az önök épülésére kimásoltam belőle ezt a részletet: „Bizonnyal tudom, és semmit nem kételkedem abban, hogy ez mi munkánknak, minekutána emberek közzé az kimégyen, sok irigye és sok rágalmazója lészen. Mert miképpen az testet követi az árnyék, azonképpen az virtust, azaz a jóságos cselekedetet követi az irigység. És az kik rágalmazásra születtek, mivel hogy az más ember munkáihoz vagy cselekedetihez hasonlót nem cselekedhetnek, ha különben annak nem árthatnak, rágalmazzák azt.”
Négyszáztizenhét éve körmölte ezeket a sorokat a gönci prédikátor, lúdtollal, viaszgyertya fénye mellett. Istenem, gondoljanak csak bele!

Most vissza oda, hogy csak olyat írjon az ember, amiben kedvét leli. A nyolcvanas években egy antikváriumban megvettem a magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumait tartalmazó nyolckötetes forrásmunkát (Szikra Könyvkiadó, 1951–1960), pedig álmomban se gondoltam, hogy egyszer az életben használni is fogom. Pedig ez történt, mégpedig 2001 tavaszán-nyarán. Akkor döntöttem úgy, hogy sajkodi magányomban a saját szórakoztatásomra írok egy történetet.
Saját szórakoztatásnak én azt nevezem, amikor írás közben az ember nem a képzeletbeli olvasót látja, magasról tojik az elvárásokra, és eszébe sem jutnak az irodalmi házi legyek, akik manapság elzümmögik, hogy mi a jó és mi a rossz. Én velük már régen nem törődök. Tudom én nélkülük is, mi a jó. És tudja az olvasó is.
Írni például nagyon jó. Csak úgy írni, még jobb, mert az éppen olyan, mint a céltalan csavargás. Vagyis kaland. A kaland pedig maga a szabadság. Szabadok a hősök, és szabad a szerző is. Az én szabadságom végeredménye a Fültől fülig című fürdőregény. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy megírom a folytatását, de a főhősöm, Skrabek, a menyétmozgású bérgyilkos lebeszélt róla. Nem akarta, hogy a regényben kitörjön az első világháború. Rázta az orrom előtt a borotváját, és arról győzködött, hogy békeidőben nyugodtabban tud dolgozni. Az volt a munkája, hogy elvágja az ügyfelei nyakát.
Megállítottam neki az időt.

Elárulom, mitől szökkent szárba az én fürdőregényem. Attól, hogy a magyar munkásmozgalom dokumentumainak harmadik kötetében tanulmányozni kezdtem az egykori Hofherr és Schrantz gépgyárban kitört sztrájk dokumentumait. A munkások 1903-ban tizenkét pontban fogalmazták meg a követeléseiket, egyebek között azt, hogy adjanak a fizetésükről elszámolást, a művezetők senkit ne szidalmazzanak, legyen tiltva a „magyar kutya” és „ökör” kifejezés, kapjanak élvezhető ivóvizet, tiszta mosdóedényeket, az udvaron pedig elegendő árnyékszék álljon rendelkezésükre. Igazán nem nagy dolgok. De gondolják csak végig, hogy ez a tizenkét pont hova vezetett! Mivé nőtte ki magát!
Szinte láttam magam előtt a kispesti mozgóképszínházban gyülekező sztrájkolókat, és egy csapásra rájöttem, hogy már régen megvan nekem az egész történet, csak éppen nem tudtam róla. Ez a tizenkét pont volt a jelszó, amely a regény elemeit dekódolta. Egy pillanat alatt minden a helyére került, s már csak a Tusnádfürdőre induló vonatra kellett ültetnem Pozsár Janót az elcsórt pártkasszával.
Meg is érkezett szerencsésen.

De ez még semmi! A gondviselés másodszor is elsütötte velem ezt a tréfát. Akkor egy történelmi kútfőt forgattam, s belefeledkeztem IV. László király kun törvényeibe. Mire a néhány oldal végére értem, megint a zsebemben termett egy regény. Évek óta birkózom vele, váltakozó sikerrel. A Czuppán-kvintettről szól, amely így állt fel viharos történelmünk 1277. esztendejében. Gécsa (a Férges): spinett, vagyis stromenti da penna, később portatile is. Füzegy: dob és baraban. Hóstát (azaz Rubinus, mások szerint Buja vitéz): harántsíp, azaz flouto traverso. Zubulsu: viola da braccio, közismertebb nevén hegedű. És végül Czuppán (zenekarvezető): klarinét, pontosabban arundo.
Közülük Gécsa maradék magyar, még a régi nyelvet beszéli. Ilyen csodaszép mondatai vannak: Turuentelen fiom kinntelen fugva, kegulm mogomnok engebelu. A kvintett óriási sikerrel turnézik, csak saját szerzeményt játszanak, ilyen a Manipulus variáció, a Kócos pilosus, a Curiam ipsorum remete, a Könyörgésre forgó vízimalom vagy a IV. Lászlónak ajánlott Magnificat-antifónia. A koncertezés azonban csak álca, valójában az anyakirálynő titkos megbízását teljesítik, megpróbálják kiszagolni, melyik várban rejtegetnek a magyar urak szent krizmát, vagyis békét és üdvösséget jelképező olajat. A szent krizmára annak van szüksége, aki királlyá akarja magát kenetni. Gondolhatják, volt jelentkező bőven!
Ismerős történet?

Ha az aranyhal megmakacsolná magát, és csak egyetlen kívánságot engedélyezne, az enyém így hangzana: sose lássak egyenruhát a szekrényre kiakasztva.
Beakasztva se. De ez már két kívánság.
Van még több is, de azok csak akkor teljesülhetnének, ha a mennyei trónusról szemlélhetném a Földet. Elárulom, hogy a többség jól járna, csak a katonák, a politikusok, a kereskedelmi televíziók és a saját pénzükben fürdők nem.
Az olajcsapokat is elzárnám, járjon mindenki biciklivel.
Szeretnék mindenható lenni. Ha gondolják, támogassanak!

Az Egyenes Kecske című rendszerváltó bohózatomat 1997 telén írtam. Kedvemre volt, magamban csak „szatirikus balladának” meg „szőrreálnak” neveztem, aztán kilenc évvel később ráébredtem, hogy az élet elszelelt a regény mellett. Ez annyira bosszantott, hogy átdolgoztam az egészet. Szabtam-varrtam, bekezdéseket dobtam ki, új cselekményszálakat húztam bele, csiszoltam és hangszereltem, s amikor elkészültem, azt hittem, új regény született. De nem az született, hanem kirakós játék. Színes kartondarabkák egy dobozban. Az összeállt képen pedig idióta korunk rajzolódik ki. Bizony, idióta! Taknya-nyála folyik, telerittyentett gatyában csoszog, maga se tudja, hová.
Mit látnak a szemében, ha belenéznek?
„Francba az egész szarsággal. Van valakinek egy atombombája? Kinek nincs manapság atombombája?” Ezt kérdezi A hazátlan ember című munkájában Kurt Vonnegut. Nekem nincs atombombám, de remélem, hogy a fiaimnak már lesz.
Elvégre ne legyünk borúlátók.

(A szerző utószava a Kortárs Kiadónál most megjelent Alszik a doki Betlehemben című szatirikus regényéhez.)