Boldogtalanul

– Ezért adjon többet – motyogta bátortalanul az idős ember.
– Miért adjak többet? – kérdezte hanyagul az alkalmazott.
– Mert Móricz Zsigmond saját keze írásával ajánlja…
Elcsuklott a hangja, és a mozdulata is elárulta a benne dúló indulatot. Nevetséges összeg A boldog emberért – gondolta –, amely mégiscsak az apja kedvenc könyveinek egyike volt…
Kereste a szavakat, és egy olyan pontot a szemével, ahol megkapaszkodhat. A szakadék szélén egy múlt századi képkeret szolgáltatta ezt a fogódzót, s a „Pest Buda közt fekvő Szt. Margit Sziget térképe”. A ringlispíl forgott vele. Szédült. Félig behunyta a szemét, és azt hitte, menten elvágódik. A család évekig őrzött, utolsó kincséről kiderült ugyanis, hogy ócska lyukas pénz.
Bánatpénznek ott voltak az egyéb holmik, csecsebecsék. Az öregkor eladható tárgyai, titkos, átbocsátó jelszavaikkal. Poros csészék és kristálypoharak, fénytelen ékszerek, az örökség múló értékei. A szánalom legkisebb jelét sem mutatta irántuk, ahogy az évek múlásával megvált tőlük. A látóhatár beszűkült, s a vágyai már réges-rég elpárologtak. Csak a könyvek álltak őrt, s emlékeztettek a fogadalomra, a szolgálatra.
S aztán egy szép napon a megmaradt könyveket is összepakolta. Az anatómiai, jogtudományi, teológiai munkák mellett a szépirodalmat. A könyvek mintaszerű engedelmességgel várták a sorsukat. Csak A boldog ember nézett rá kérdőn, amelynek több évtizeden át kitüntető szeretetet és figyelmet tulajdonított – az apja.
Mert maga az író ajándékozta neki.
Elolvasta ő is többször, hosszú bekezdéseket őrzött szó szerint a fejében a tiszaháti kisgazda életéről, és nem felejti el már sosem. A boldog ember örömteli perceket szerzett neki is, nem csak az apjának, de élete alkonyán, örökös pénzzavarában most megoldódhatnak a gondjai. Így morfondírozott, és eszébe jutott, amit Joó György mondott: „El van rontva ez az ország, úgy, ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? … Miért romlott el így? …” Pénz állhat a házhoz egy egészvászon kötésbe bugyolált, pecsétes, szakadozott Móricz-könyvért, amelynek elülső borítóján még látszanak az Athenaeum 1935-ben nyomott aranyozott betűi.
Hányszor ismételte el magában az író apjának dedikált szép sorait: „Dr. Kollarits professzor úrnak, a boldogtalan némberek nagy pártfogójának, 1937. XI. 25. Igaz tisztelettel Móricz Zsigmond.” Ennek éppen hetven esztendeje…
De ebben az alattomos percben értelmüket vesztették a szavak. Mentek a könyvek libasorban és fehér arccal a vágóhídra, hogy így folytatódjon az élettörténetük. S mögöttük is meghaljon valaki.
Haldoklásában rivallt rá a hang:
– Na, most mi legyen?! Itt hagyja a könyvet, vagy hazaviszi?
Fejbe kólintotta a mondat. Sisteregve lefegyverezte. És felindultsága hirtelen szertefoszlott, mint egy felhő, amely előbb még ott lebegett a polcok felett, mostanra azonban elfújta a szél.
Otthagyta a pulton A boldog embert. Ahogy kilépett az antikváriumból, erős légáramlat csapta nyakon. Utolsó ítéleti szomorúságában céltalanul indult el, botladozott.
Alig telt bele fél óra, azon vette észre magát, hogy ismét ott áll az antikváriumban, és visszavásárolja az apja könyvét… – az ő könyvét.
Hogy ne maradjon boldogtalan.