Korunk zeneszerzői közül bizonyára egy sem játszott olyan fontos szerepet hazája zenei életében, mint Kodály Zoltán. Időről időre őt is a leghevesebb bírálattal illették. De bátorsága és tisztessége mindig győzött. Benjamin Britten, a XX. század egyik legismertebb brit zeneszerzője, zongoraművésze és karmestere nyilatkozott így az 1960-as évek derekán Kodály Zoltánról, akit személyesen ismert. A legfontosabbat foglalta össze, méghozzá egyetlen mondatban, amit a százhuszonöt éve, 1882. december 16-án született zeneszerzőről, népzenekutatóról és zenepedagógusról a nagyvilágnak és nekünk, magyaroknak is feltétlenül tudnunk kell.
„Gyermekkori emlékek nem fűznek Kecskeméthez. Csak felnőttkoromban jártam ott újra… Tíz–tizenkét éve figyelem a kecskeméti éneklő iskolát… Ez az iskolafajta tudja legjobban megoldani a zeneértés széles tömegekhez juttatását…”
Kecskemét nemcsak Kodály Zoltán életében tartotta tiszteletben híres szülöttének a munkásságát, 1967-ben bekövetkezett halála után is a kodályi hagyaték leghívebb őrzője lett. Hat esztendővel azután, hogy a mester a túlsó partra költözött, egy XVIII. századi szép kolostorépületben rendezték be a róla elnevezett zenepedagógiai intézetet, amely tudományos és gyakorlati stúdiumaival, továbbképző tanfolyamaival, archívumával, könyvtárával, audiovizuális stúdiójával és szakmai kiadványaival hívta fel magára a figyelmet. Negyvenhat országból hétszáz zenetanár tanult a falai között, mostanában főleg Angliából, Írországból, Lengyelországból, Görögországból, az Egyesült Államokból, Kínából és Koreából keresik fel sokan a kecskeméti Kodály Intézetet. A munkatársak sztoikus nyugalommal fogadják, talán kicsit büszkék is rá, hogy a kecskeméti „zeneházban” az elmúlt harminchárom év során a saját konkurenciájukat is felnevelték, és ma már a Magyarországon végzett legjobb zenepedagógusok által alapított intézményekben képezik tovább a Kodály Zoltán pedagógiai elvei iránt érdeklődő európai, amerikai és távol-keleti (japán) zenetanárokat. Az intézet sem ezt a voltaképpen természetes változást, sem a 2005-ös szervezeti átalakítást nem sínylette meg, a budapesti Zeneakadémia tagintézményeként – igaz, megnyirbált önállósággal – folytatják hallgatóik oktatását. A Kodály Intézet igazgatója, Erdei Péter szerint örülnek annak, hogy nemcsak azoknak szívügye Kodály Zoltán pedagógiai elveit népszerűsíteni, zeneműveit műsoron tartani, akik a mester közvetlen növendékei, munkatársai voltak, de a legfiatalabbak, az unokák, a dédunokák nemzedéke is a legnagyobb tisztelettel fordul Kodály géniusza felé.
„Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a magyar népdal.”
A hófehér kolostorépületben irigylésre méltó nyugalomban dolgozó Kodály-követők talán észre sem veszik, hogy a harmadik évezred magyarsága nem a népdal, hanem a bulvársajtó révén próbálja megérteni a szomszédait és önmagát. Népdalainkat pedig egyre kevesebben éneklik, ismerik…
– A kecskeméti Kodály Intézet nem zárja ki a világot a falai közül, mi is látjuk, hogy minden megváltozott körülöttünk az utóbbi harminc–negyven évben – mondja Erdei Péter. – A települések berendezkedése, a nagyvárosok és a kistelepülések közötti különbségek eltűnése azzal a következménnyel járt, hogy a népdalt, amely Kodály Zoltán szerint: „üzenet a magyar faluból a magyar városnak”, múzeumi tárgyként kezdték el kezelni az emberek. És ez nagy baj. Hogy az a népzenei hagyomány, amelyben a XX. század jeles népzenekutatói egy egész világot láttak meg, meggyőző élményként juthasson el az ifjúsághoz, ma már nem elég megtanítani magát a dallamot, a szöveget. Történelmi visszatekintés is kell hozzá, az etnográfiai környezetet, a hajdani szokásokat is be kell mutatni, és mindezt a maga eredetiségében kell közvetíteni a tanulóifjúság felé. Ha ez megtörténik, egyenes a népdal útja az ifjúság szívéhez. Ha viszont szigorú kottaolvasási mintaként tanítják legeslegszebb népdalainkat is, kudarcot vall minden pedagógiai igyekezet.
„Az még nem magyar kultúra, ha magyar emberek nagyszerű műveket írnak, azokat az egész világon előadják, csak itthon nem.”
Kodály országa címmel tizenegy állomást érintő rendezvénysorozatot szerveztek-szerveznek a közép-európai régióban, bevásárlóközpontokban, forgalmas vásártereken órákon át – úgymond – a mester szellemiségéhez méltó, ingyenes zenei előadást produkálnak ismert és ismeretlen, profi, félprofi és amatőr együttesek.
*
A plázakoncertek fogadtatása – finoman szólva – változatos, olykor viharos. Galántán, ahol Kodály Zoltán gyermekkorának legszebb hét évét töltötte („galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim – írta a Bicinia Hungarica ajánlásaként –, a ti hangotok cseng felém ötven év ködén át”), állítólag meg is fenyegették-fenyítették a muzsikusokat…
Rossz elgondolás egy bevásárlóközpont szombati forgatagába színpadot építeni. Az embereknek nincs idejük arra, hogy egy ilyen váratlan produkció kedvéért – fogyasztói lendületüket is lefékezve – megálljanak a zene kedvéért. Van, akit rettenetes dühbe hoz, ha „erőszakosan” feltartóztatják és népművelik. Így valóban nem lehet, nem is szabad Kodály zenéjét közel vinni a hétköznapok emberéhez. Erre Kodály Zoltánnak nincs szüksége – mondja Erdei Péter.
„Zenei és egyéb tevékenységemet teljes egészében hazámnak szenteltem. Nem várt öröm és elégtétel számomra, hogy munkám annyi barátra lelt külföldön.”
Percy M. Young 1964-ben megjelent Kodály-könyvének előszavában olvasni ezeket a sorokat. Vajon annak a művészi pályának, amely az országhatárokon belül teljesedett ki, s a nemzet nyilvánossága előtt zajlott, lehetnek még rejtőzködő kincsei, kéziratos formában felszínre kerülő titkai?
– Kodály Zoltánnak, a zeneszerzőnek folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb dokumentumai – mondja Erdei Péter. – Nem feltétlenül új művek ezek, inkább kézírásos vázlatok. Két évvel ezelőtt például véletlenül találtunk rá Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez írt költeménye nyomán szerzett vegyes kari művének a tisztázati példányára. Egy németországi zenei antikvárium bocsátotta áruba, jelentős összegért tudtuk megvásárolni és hazahozni. Minden olyan leírt kottafej, amely bizonyíthatóan Kodály Zoltán saját kézírása, a tudományos kutatás tárgya. Sok olyan érdekes és fontos adatra lelni általuk, amelyre a lehető legtisztességesebben elkészített nyomtatott példány sem világít rá. Az életmű kutatóit az a cél vezérli, hogy Kodály Zoltán művészi öröksége minél teljesebb formában kerülhessen a szakemberek és a nagyközönség elé. Egyébként Kodály Zoltánnak a „prózai” írásai, a levelei is apránként kerülnek napvilágra, még sok munkát fognak adni ezek is a kutatóknak.
Kodály Zoltán hagyatékának másik fontos őrhelye fővárosi emlékmúzeuma, egykori otthona. Negyvenhárom éven át, 1924-től haláláig élt Kodály Zoltán az elegáns pesti polgári lakásban. Az utcanévtáblát gyakran cserélték a ház falán – hívták Andrássy útnak, Sztálin útnak, A magyar ifjúság útjának, Népköztársaság útnak is a sugárutat, amely Kodály ablakai előtt elvezet. A térrel, amely e pompás egyenest feltartóztatja kissé, még ennél is rosszabb volt a helyzet, a második világháború idején Hitlerről nevezték el. 1982 óta Kodály köröndnek hívják. Az otthon azonban, amelynek a falai között megfordult Yehudi Menuhin, Pablo Casals, Leopold Stokowski is, s olyan csodagyerekek próbálgatták szárnyacskáikat, mint Vásáry Tamás és Perényi Miklós, az évek során voltaképpen alig változott. Tárlókba kerültek a legfontosabb kottalapok, a népzenekutató munkaeszközei, a fonográf, a dallamgyűjtő füzetek és a pálya többi útjelzője is. Erdélyi szőttesekkel takarták le mind a két néma zongorát. „Az igazakat te mind megtartod” – a Psalmus Hungaricus kórusrészletét mégis hallani véli a látogató.
Akik a zenei nevelés kodályi alapelveit a leghatásosabban szeretnék ismertetni, Kodály Zoltánnak ezeket a mondatait szokták idézni:
„Kisgyermekkortól mindenki számára lehetővé kell tenni a zenei élmény és műveltség megszerzését az iskolában. Jól képzett és elhivatott pedagógusok kellenek, és kellő idő – ideálisan mindennapos énekóra. Csakis művészi érték való a gyermeknek. A kiindulópont a népzene, ahonnan egyenes út vezet a műzenéhez. A gyakorlati zenei tevékenység alapja az ének, különösen a karéneklés, fontosabb, mint az elmélet és a passzív zenehallgatás. Zenei olvasás-írás ismerete nélkülözhetetlen. Legjobb eszköze a relatív szolmizáció (a ’mozgó dó’) módszere.”
Gráf Zsuzsanna, a budapesti Városmajori Gimnázium zenei tagozatának szolfézs-zeneelméleti tanára az 1988-ban alapított Angelica leánykarral Finnországtól Japánig sikert arat. December 16-án délelőtt Kodály sírjánál az 1953-ban női karra írt Árva vagyok című kórusművet éneklik úgy, ahogyan negyven évvel ezelőtt – Kodály végakarata szerint – Andor Ilona kórusa énekelte. Az Angelica kórus tagjai, a Városmajori Gimnázium egykori és jelenlegi tanulói nemrég tértek haza Brüsszelből, ahol az Európai Parlament épületében is, a brüsszeli katedrálisban is énekeltek. A Kodály Zoltán emlékére mondott nagymisén azokat a Kodály-kórusműveket szólaltatták meg (Semmit ne bánkódjál, Hegyi éjszakák, Csalfa sugár, Ének Szent István királyhoz), amelyekben voltaképpen az egész magyar történelem benne foglaltatik.
Kodály Zoltán azt tartotta: a múlt csak példa legyen. De mindig gondoskodott róla, hogy „történelmi képei” a saját korához is szóljanak. Az 1954–55-ből való Zrínyi szózatának például vissza-visszatérő sora s gondolata: Ne bántsd a magyart! Fodor András naplójegyzeteiből tudjuk, hogy a zeneakadémiai bemutató alkalmával milyen fergetegesen ünnepelte a közönség a zeneszerzőt. Révai József ellenben, a Rákosi-rendszer kultúrpápája épp csak tapsolt… Az 1956-os forradalom leverése után be is tiltották a Zrínyi szózatát.
„Napi politikával sohasem foglalkoztam. Átvitt értelemben azonban politika volt minden taktus, amit írtam, minden népdal, amit gyűjtöttem, mert mind egy tégla az új Magyarország felépítéséhez.”
– A zenével való ismerkedést Kodály Zoltán szerint a születés előtt kilenc hónappal kell elkezdeni – mondja Gráf Zsuzsanna, amikor arról kérdezem, milyen hatással van tanítványaira a kodályi elvek szerinti énektanulás, karéneklés. – Agykutatók is bebizonyították, hogy az úgynevezett absztrakt gondolkodást jelentősen segíti a zenetanulás és a rendszeres zenehallgatás, hogy a muzikalitás – amely, akár a beszéd, velünk született lehetőség, megtanulható tulajdonság – jelentősen növeli a szellemi képességeket, igen hatásosan segíti a személyiség kibontakoztatását. Aki kisgyermekkora óta foglalkozik zenével, nyitottabb, harmonikusabb egyéniség, kötelességtudóbb is, mint akinek az életéből kimaradt az éneklés, a zenehallgatás vagy a hangszeres zene. Börtönökben végzett szociográfiai felmérések alapján készült pszichológiai következtetések szerint, aki kórusban énekel, valószínűleg nem lesz bűnöző.
Kodály azt szerette volna elérni – folytatja Gráf Zsuzsanna –, hogy a szolfézs olyan általánosan oktatott tantárgy legyen, mint a nyelvtan a magyar nyelv és irodalom tanításában. Az irodalmi alkotásokat sem értené meg az ember a maguk teljességében, ha nyelvtanórán nem tanulna, mondjuk, szókincsünk gyorsan változó állományáról, az azonos alakú és többértelmű szavakról, a mély és a magas hangrendű igék ragozásáról… „A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek – vallotta Kodály Zoltán –, a zenét széles tömegekhez el kell juttatni, így hát magától értetődő, hogy a zenét be kell kapcsolni az iskolai tárgyak közé.” A zenei alapok megértéséhez pedig nincs jobb módszer a szolmizálásnál. A szolmizálás nem mumus, hanem szinte ugyanolyan folyamat, mint amikor a gyermeket megtanítjuk olvasni. Kodály Zoltánnak, illetve munkatársának, Ádám Jenőnek, aki kidolgozta a kodályi zenepedagógiai elvek gyakorlati tananyagát, az volt a célja, hogy amit az ember a kottában lát, azt hallja is, és amit hall, azt le is tudja írni.
„Praeceptor Hungariae akartam lenni. De hogy más országé is, arra sohasem gondoltam. Aminthogy arra sem, hogy más népeknek komponáljak. Ha mégis úgy jött, nem tehetek róla.”
Gráf Zsuzsanna nemcsak brüsszeli élményeiről számolhat be a hírlapírónak, hanem arról is, hogy napjainkban milyen fantasztikus az érdeklődés Kodály Zoltán életműve, zenepedagógiai elvei iránt Buenos Airesben. A La Plata-i katedrális altemplomában – meséli – egy jólelkű pap vezetésével kottából magyar népdalokat és Bartók-műveket játszanak a szegény indián gyerekek, számukra ez a közösségformáló erő…
Szirányi Borbála, a budapesti Erkel Ferenc Általános Iskola és Gimnázium zenei tagozatának a tanára a Kodály-koncepció kínai fogadtatásáról számolhat be olvasóinknak. A történet a kilencvenes évek vége felé, Nao-hsziung Liao budapesti látogatásával kezdődött. A kínai professzor, miután részt vett egy-két VI. kerületi énekórán, kóruspróbán, elmondta, egyik volt növendéke, Kao Csian-csin vezetésével új tanszéket alapítottak Pekingben a központi zeneakadémián, amelynek egyik feladata a nyugati világban már meghonosodott zenepedagógiai módszerek megismertetése volt. Kínában ugyanis nincs kiforrott, egységes metódusa a zeneoktatásnak, központilag szervezett és támogatott általános iskolai ének- és zeneoktatás – európai értelemben – nem is létezik a hatalmas országban. Az ifjú magyar karvezető és középiskolai énektanárnak, Szirányi Borbálának kisvártatva az lett a feladata Kao Csian-csin felkérésére, hogy az új pekingi tanszék zenei háttérrel rendelkező – vagy nem rendelkező – tehetséges diákjainak Kodály Zoltán pedagógiai koncepcióját az elméletben és a gyakorlatban is bemutassa.
– Első kínai utam alkalmával húsz–huszonöt fantasztikusan szorgalmas, kitartó és tehetséges hallgatónak mutathattam be azt a zenei megközelítést, amelyet mi idehaza Kodály-módszernek nevezünk. Szinte minden szokatlan volt számukra, még egy szólamban sem tudtak tisztán, szépen énekelni. Amikor azonban megértették a relatív szolmizáció lényegét, azt, hogy az azonos hangközöket – relációkat – mindig azonos szolmizációs szótagokkal nevezzük el, egyre tisztábban és szebben tudtak énekelni, idővel több szólamban is. Felfedezték, hogy a szolmizálás nem valami elvont tudomány, és örömüket lelték a kóruséneklésben, sőt két év elteltével már kórushangversenyt is adhatott a tanszék női kara. Ma már ott tartanak, hogy a volt tanítványaim a Kodály-koncepció szerint tartanak szolfézsórákat az elsőéves pekingi zeneakadémistáknak, mások pedig általános iskolákban tanítják énekelni az első és második osztályos kisgyermekeket. Hogy a mindennapi ének- és zeneoktatásban mégsem tudják gond nélkül alkalmazni a megértett és megszeretett Kodály-módszert, az leginkább azzal magyarázható, hogy nincs a kezükben olyan jól válogatott, főként a kínai zenére épülő tananyag, mint amilyen énekgyakorlatokkal Kodály Zoltán ajándékozta meg a magyar gyermekeket.
„Életem delén ráeszméltem, hogy a legszebb zenét is hiába, vagyis csak a külföldnek írjuk, ha nem hozzuk előbb a magunk népét olyan karba, hogy meg is értse, amit írunk… Ezért sok tervemet félbehagytam, és énekgyakorlatokat kezdtem írni gyermekek számára.”
Akik személyesen is ismerték őket, azt állítják, több rokon vonást is fel lehetett fedezni Kodály Zoltánban és Pető Andrásban. De aki csak leírások alapján ismerheti e két világhírű magyart, az is megtalálja a párhuzamokat az életrajzukban. Amikor Kodály Zoltán azt hangoztatta, hogy a „legértékesebb nyersanyag és energiaforrás a szellemi képesség”, és azt találgatta, „mikor kerül sor a megbecsülésére, a gazdaságos, észszerű felhasználására”, Pető András a központi idegrendszeri eredetű, mozgásszervi panaszokkal küzdő emberek számára olyan konduktív nevelési módszert fejlesztett ki, amely révén a károsodások ellenére is mozgósíthatók lesznek a beteg felületek. A Pető-módszer ma már legalább olyan világhírű, mint Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója, s a budapesti Pető-intézet iránt legalább akkora a nyugat-európai s a tengerentúli érdeklődés, mint a kecskeméti Kodály Intézet iránt. Kodály Zoltán nevelési eszméinek hazai és külföldi terjesztői mára azt is felismerték, hogy a fejlődésben visszamaradt, Kodály-módszerrel tanított gyermekek szellemi és fizikai kibontakoztatásában sokkal jobb eredményeket tudnak elérni, mint azoknál, akik az éneket, a zenét a hagyományos módon tanulják. A nem vagy rosszul beszélő gyermekek is „énekelnek”, a teljes személyiségre ható fejlesztési tevékenységhez ez is hozzátartozik. A Villányi úti különös iskolában ugyanis, ahol a tantermeknek szinte természetes bútorzata a fokosszék és járókeret, nem is a terápiának, hanem a teljes ember nevelésének az eszköze a zenei képzés, a hangszeres zenetanulás, a karének. Az órarendben feltüntetett heti egy énekóra is. Rónaszékiné Őrfalvy Katalin szerint a Pető-intézetbeli gyerekek talán lelkesebben is énekelnek, mint a szokványos iskolák hasonló korú növendékei. Nyitottabbak a népdalok iránt, a lelküket érinti meg a dallam és a szöveg. Házi ünnepségeiken az énekel a kórusukban, aki örömét leli az énekben. Nyilvános fellépéseik alkalmával azonban, például a Psalmus Humanus elnevezésű művészetpedagógiai program Kodály-koncertjén, azokat a növendékeiket mutatják be, akik olyan átszellemülten és tisztán énekelnek, ahogyan Kodály Zoltán az éneklő Magyarország ifjúságát megálmodta valamikor. Zengedezzünk néked, szép csillag – ezt a karácsonyi dalt gyakorolják a hetedikesek, amikor a hírlapíró beállít az énekórájukra. A legnagyobb fiú a Varázsfuvolából is énekel, aztán egy Haydn-dal következik, a Falusi jókedv. Pár évvel ezelőtt valamelyik Pető-növendék ez alapján szerkesztette meg az intézet himnuszát.
„Tudomány és művészet nem szolgálhat senkinek… keressük a magunk útját minden befolyástól menten.”
A Magyar Tudományos Akadémián 1946–48-ban elmondott beszédei alapján azt a Kodály Zoltánt ismerhetné meg az utókor, akinek tudománypolitikai elvei, tudományszervezői tettei a mai tudós társaságok számára is példaértékűek lehetnének. Az akadémikus Kodályról azonban régen is kevés szó esett, és ma sem jut neki kellő figyelem. Az akadémiai elnökről azonban lényeges információkat kaphatunk.
– Nagyon nehéz pillanatokban, közvetlenül a második világháború után lett a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Kodály Zoltán – mondja a tudós társaság választott vezetője, Vizi E. Szilveszter. – A központi épület súlyos károkat szenvedett, száznál is több robbanólövedék roncsolta falait. Kodály Zoltán azonban, aki egyike volt azoknak, akik az ostrom után megszemlélték a Stüler Frigyes Ágost tervei alapján épített neoreneszánsz palota sebeit, mégsem a háborús veszteségekről beszélt, hanem a teendőkről. Mindenekelőtt azon fáradozott, hogy rendbe hozzák a romos épületet. Az Akadémia elnökeként pedig, 1946–49 között, tudván tudva, hogy a nemzet szellemi irányítást vár a tudós társaságtól, azért viaskodott, hogy az intézmény a maga útját kereshesse „minden befolyástól mentesen”, hogy „ne legyünk uszályhordozói egy nemzetnek sem”. Kérte s intette a kormányzatot, hogy „ne hagyja elsorvadni az Akadémiát. Tekintse a nagy múltú és tiszteletre méltó intézmény nemzeti és nemzetközi fontosságát: tegye lehetővé, hogy munkáját teljes erővel folytathassa, és múltjához méltó jövendőnek mehessen elébe.” A Kodály Zoltánra emlékező ünnepi közgyűlésen a Magyar Tudományos Akadémia tizennyolcadik elnökeként százhuszonöt éve született elődömnek nemzetünk iránti elkötelezettségét szerettem volna a figyelmébe ajánlani intézményünk valamennyi tagjának. De arról sem szabad megfeledkeznem, hogy Kodály a magyar kultúra egyetemessége nevében töltötte be elnöki tisztét. Megválasztása előtt, 1945 őszén Szent-Györgyi Albert vezetésével és negyven természettudós részvételével „ellenakadémia” alakult, így akarta a tudósok egy igen markáns csoportja szorgalmazni a természettudományok erőteljesebb megjelenítését a Magyar Tudományos Akadémián. Kodály Zoltánnak azonban sikerült békét teremtenie, Szent-Györgyi Albert a helyettese lett, és további osztályok létesültek az addig talán kellően nem méltányolt természettudományi diszciplínák művelői számára. A mai Akadémia struktúráját tehát voltaképpen Kodály Zoltánnak ezek az intézkedései alapozták meg. Más kérdés, hogy a korabeli hatalom meddig nézte tétlenül az egységét helyreállító, függetlenségéhez még erőteljesebben ragaszkodó tudós társaság működését. Alig három esztendővel Kodály Zoltán akadémiai elnökké választása után, 1949-ben – Kodály távollétében – új elnököt választattak az új tisztikarral, a „politikailag nem korrekt személyeknek” nyilvánított tudósokat pedig kizárták a testületből. Kodály Zoltán – mint „egyetlen határozottan ellenséges magatartású akadémikus” – maradhatott. Kézirattárunk őrzi Kodálynak azt a saját kezű beadványát, amelyben a volt elnök súlyos hibának és elfogadhatatlannak minősíti a hatalom durva beavatkozását az Akadémia életébe.
„Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében” (Bartók Béla).
Vásáry Tamás, a nemzetközi hírű zongoraművész és karmester, aki a Zeneakadémián Kodály Zoltánnál tanult népzenét és szolfézst, sőt kis ideig a mester aszszisztense is volt, Kodály zenéjében találta meg azt az otthont, azt a szülőhazát, amelyet 1956-ban elhagyni kényszerült.
– Amikor Bartók Béla azt nyilatkozta – mondja most a rendszerváltozás után hazatelepült Kodály-tanítvány –, hogy Kodály Zoltán a legnagyobb magyar zeneszerző, bizonyára azt értette ezen, hogy egyedül ő volt képes hangokban kifejezni mindazt, amit Magyarország a mindenkori magyarság számára jelent. Ha Norvégiában születtem volna, Grieg zenéje hatna rám ugyanígy. Ha Finnországban, Sibeliusé. Ha angol volnék, Elgaré. Mindenki tartozik valahová, én magyar vagyok, és Kodály zenéje a lelkem mélyéig hat. Zeneszerzői pályája kezdetén Kodály Zoltánt is modernnek tartották a „maradiakkal” szemben. Érdeklődése eleinte a francia zene felé fordult, ösztönösen is, gondolom, de zenepolitikai szempontból is. A magyar zene ugyanis a XX. század első éveiben még nem tudott és talán nem is akart megszabadulni a német zenei hatásoktól. („Nálunk a muzsika szőröstül-bőröstül német” – olvasni Kodály egyik Franciaországból hazaküldött levelében.) Valamiképpen aztán magyarrá vált ez a francia hatás ellenére is egyéni, már a XX. század első éveiben is nyilvánvalóan „kodályos” muzsika. A zenei idiómákat, a klasszikus harmóniákat, a ritmus- és melódiavilágot Kodály soha nem akarta szétfeszíteni, zeneszerzőként azt a dimenziót nyitotta meg, amely révén a magyar szellemet jeleníthette meg. Amikor Kodály zenéjét hallom, mindig arra gondolok, egyike ő a zeneirodalom legnagyobbjainak. Kórusművei, de zenekari művei hallatán is a teljességgel van nagy találkozásunk, amiként Kodály egész életművében is az egységet, a teljességet fedezheti fel az ember.
– A legjelentősebb személyiség volt, akivel valaha találkoztam – így folytatja visszaemlékezéseit Vásáry Tamás. – A hetvenedik születésnapján, amit a Fészek Klubban ünnepeltek meg, még én is ott lehettem. Sohasem felejtem el, mit mondott azon a napon zeneszerzői életpályájáról. Többet is adhattam volna a zeneszerzés terén, ha nem kellett volna annyi mással törődnöm – így szólt az őt ünneplőkhöz Kodály Zoltán. – De úgy éreztem magam egész életemben, mint a hajós, akinek mindent kell csinálnia. Hol a kormányhoz kell mennie, hol le, a kazánhoz, aztán a fedélzetet mosni… És valóban, Kodály Zoltán hol tankönyvet írt, hol tanulmányt, iskolai énekgyakorlatot, népdalgyűjtő körútra indult, a népzenei összkiadás előkészítésén, majd megjelentetésén fáradozott, a magyar kiejtés romlásáról tartott előadást, helyes kiejtési versenyt indított útjára különböző egyetemeken… Az igazi nagy leckét azonban mindnyájunk számára saját életének példájával adta. Megmutatta, bibliai hasonlattal élve, hogy milyen az a szolga, aki jól sáfárkodik a reá bízott aranyakkal. Egyszer egy alkonyi órán a budai hegyekben megkérdeztem tőle, hogyan képzeli el Istent. Semmiképpen sem ősz szakállú öregúrnak – válaszolta. Ha az élőlények láncolatára gondolunk, az egysejtűtől az emberig, feltehető, hogy itt nem ér véget a folyamat. A látható színeken túl is ott van még az ibolyántúli… Amiként a humora, a közéleti bátorsága, a hite sem volt hivalkodó. Zenei humorának legpompásabb példája nemzeti operánk, a Háry János. Az az 1954-ből való anekdota pedig, amelynek a hitelét Kodály Zoltán is tanúsította, párbeszéde Rákosi Mátyással Zrínyi szózata című művének bemutathatósága vagy bemutathatatlansága tárgykörében – derűjét és bátorságát is bizonyítja. (Mostanában sok rosszat hallok magáról – egy parlamenti fogadáson ezzel a fenyegetésnek és tréfának is felfogható mondattal fordult Rákosi Mátyás Kodály Zoltánhoz. Mire Kodály így válaszolt: én is magáról.) A hite? Kodály reggelente a mesterek mesterének tartott Johann Sebastian Bach valamelyik általa transzponált művét játszotta a zongoráján. A méltóságos úr imádkozik – mondták ilyenkor a ház körül az emberek.
origo.hu
Kulja doktor csótányozott, a Péterfy Sándor utcai kórház feljelentette
