Embertelen világban emberként

A hortobágyi kitelepítettek sorsára emlékeztet az a parányi múzeum, amelyet az ebesi faluházban hoztak létre néhány évvel ezelőtt. Az egyetlen szobából álló tárlaton viaszfigurák által alkotott életkép, rajzok, fényképek és dokumentumok idézik annak a több mint tízezer embernek a mindennapjait, akiket a rendszer ellenségének minősített, s akikről néhány évre elfeledkezett a magyar társadalom. A közelmúltban Sólyom László avatta fel a tizenkét hortobágyi munkatáborban meghalt, névtelenül eltemetett áldozatok síremlékét a faluház udvarán.

Valahol a Hortobágyon, Hajdúböszörmény és Debrecen között félúton, Ebes faluházának rendezett udvarán áll egy síremlék rajta XVI. Benedek pápa apostoli áldásával. A fekete márványszikla alatt ismeretlen halott csontjai nyugszanak abban a földben, amelyben jó pár kilométeres körzetben nem egy holttestet kapartak el névtelenül 1950 és 1953 között. Ebben az időszakban zsúfolásig megrakott vagonok szállították e vidékre a déli határsávból a rendszer ellenségeit; kilencven százalékban kispolgárokat, kuláklistára került módos gazdákat és tíz százalékban tehetős gyárost vagy egykori nemest. A mindenükből kiforgatott családokat, öregeket és gyerekeket a hortobágyi állami gazdaság területén létrehozott zárt munkatáborokba hozták. Volt, aki négy évet húzott le disznóólban, tyúkólban vagy istállóban, ahonnan puszta kézzel hányta ki a félméteres trágyahalmot sorstársaival, volt, aki szökni próbált, volt, aki nem bírta elviselni a megpróbáltatásokat, és önkezével vetett véget az életének. És persze tömegesen voltak, akik fáradhatatlanul újabb és újabb felülvizsgálati kérelmeket fogalmaztak, gyermekeiket próbálták meg kijuttatni a táborból.
Az ebesi telep csak egy volt a tizenkettőből. A környék lakói jórészt nem tudtak, vagy nem mertek tudni a közelben kényszermunkára ítélt „telepesekről”. Többségük ma sem tudja, hogyan születtek azok a történetek, amelyek a kicsi szobát kettészelő paravánra ragasztgatott cetliken mesélnek a május elsejére feldíszített barakkokban elénekeltetett Internacionáléról, Puskás Feri bácsiról, aki a tyúkólban szombat esténként Mécs László-verseket szavalt, a szétszakított, megcsonkított családokról, a nyomorúságos fizetésből kötelezően jegyeztetett békekölcsönről. Nem tudják, miért hiányzik Jeszenszky Iván szabadulás után készült családi fotójáról a fiatal édesanya, és hogyan kerül a Bibliából kitekintő, meggyötört Krisztus-arcra az „ellenőrizve” pecsét. Kevesen tudnak róla, nemcsak Ebesen, de az országban is, hogy a Hortobágyon a kitelepítés és az internálás különös elegyében több mint tízezer ember szenvedte el a teljes vagyonelkobzáson túl az embertelen körülményeket, a brutális bánásmódot, s vált kitaszítottá a társadalomból egész életére. Szabadulást csak a rendszerváltás hozott, hiszen az egykori telepeseket és gyerekeiket 1989-ig megfigyelés alatt tartották, s a róluk összeírt jelentéseket gyorsfutárral továbbították, ha elköltöztek egy községből.
Az ebesi faluházban nagy gonddal létrehozott apró emlékszoba megrendítően kevés ahhoz a rengeteg megaláztatáshoz mérten, amit a tizenkét hortobágyi munkatáborban eltöltött időszak és az azt követő évtizedek alatt szenvedtek el a kitelepítettek. „Nem volt elhihető, hogy nem volt bűnünk” – mondta egyszer egy érintett arról, hogy miért nem beszéltek sohasem a történtekről, s miért könnyebbültek meg a Gulyás testvérek által 1989-re elkészített, Törvénysértés nélkül című dokumentumfilm bemutatása után. A túlélők soha nem részesültek valódi rehabilitációban. Akik három évnél többet töltöttek munkatáborban, azok húszezer forintos nyugdíj-kiegészítést tudhatnak magukénak, akik ennél rövidebb ideig voltak ott, semmit nem kapnak, jóllehet továbbtanulásuk, elhelyezkedésük, a társadalomba való beilleszkedésük a szabadulást követően is évtizedekre lehetetlenné vált.