Európa elrablása

Csütörtökön huszonhét ország kormányfője írta alá a lisszaboni egyezményt, amely a korábban a franciák és hollandok által elutasított európai alkotmányt hivatott helyettesíteni. A ceremónia ünnepélyes volt, csakúgy, mint ahogy négy éve az európai alkotmányt kidolgozó konvent záróülése vagy az alkotmány kormányfők általi aláírása egy évvel később, Rómában. Az ünneplés azonban akkor korai volt, az alkotmány megfeneklett a népakaraton. Ekkor az Európai Unió vezetése egy konzultációsorozatot, „reflexiós periódust” indított el abból a célból, hogy az egyezményt megvitassák az európai közvéleménnyel. Az alkotmány tényleges megvitatása sohasem történt meg, noha kidolgozását már eredetileg is azzal a szlogennel indították, hogy „hozzuk közelebb Európát az állampolgáraihoz”.
Valójában az uniós polgároknak fogalmuk nincs, hogy mi áll az Európa jövőjét meghatározó egyezményben, és mi lesz annak országukra gyakorolt hatása. Igaz, ezzel alighanem az aláíró kormányfők is így vannak. Hamarosan mindenki előtt világossá vált, hogy népszavazáson az alkotmányt nem lehet elfogadtatni. Ekkor a jó innovatív készséggel megáldott Sarkozy kitalálta, hogy legyen helyette egy „miniegyezmény”, amelyet kormányközi egyezményként nem kell népszavazásra bocsátani, kivéve Írországot, ahol ezt az alkotmány megköveteli. A lisszaboni egyezmény azonban egyáltalán nem lett „mini” és tulajdonképpen mindazt tartalmazza, amit az alkotmány is tartalmazott, s természetesen ugyanazok a problémái is, amelyek miatt a franciák és hollandok elutasították. Maga Valéry Giscard d’Estaing, az alkotmányt kidolgozó konvent elnöke mondta, hogy „tartalmát tekintve a javaslat változatlan maradt, csak más módon jeleníti meg a paragrafusokat. Azért, hogy az egyezmény ne nézzen úgy ki, mint egy alkotmány, és így könnyebben lehessen lenyeletni”.
Graham Boot, a Függetlenség és Demokrácia csoporthoz tartozó brit európai parlamenti képviselő az egyezmény parlamenti vitájakor arra figyelmeztetett, ha az európai elit nem engedi, hogy állampolgárai népszavazáson fejtsék ki véleményüket, meg fogják találni, hogy azt más eszközökkel fejezzék ki: „Úgy tűnik, hogy az Európai Unió gyorsan halad azon az úton, hogy a világ első posztdemokratikus állama legyen. Ha az európai elit nem engedi meg állampolgárainak, hogy elmondják véleményüket, azok végül más módon hallatják a hangjukat.”
A lisszaboni egyezmény, akárcsak elődje, tovább növeli Brüsszel hatalmát, és csökkenti a nemzetállamok hatáskörét. Legalább ötven politikai területen megszünteti a nemzeti vétó lehetőségét, ezek között olyan fontos és érzékeny területeken, mint az igazságszolgáltatás. Mivel nincs kétség, hogy a nemzeti parlamentek ratifikálni fogják az egyezményt, az egyedüli ír népszavazáson múlik, hogy az európai elitnek sikerül-e rákényszerítenie akaratát az európai állampolgárokra azok félrevezetésével és elhallgattatásával. Az európai elit gyülekezőhelye Brüsszelben a Justus Lipsius (itt tartják az Európai Tanács üléseit). Az épület előtt egy szobor azt ábrázolja, amint Zeusz bika formáját öltve félrevezeti és elrabolja az ártatlan Európát. A szobor sok évvel ezelőtt készült, de úgy tűnik, a művész megérezte, hogy az épület milyen célokat fog szolgálni.