Felfüggesztett jogállam – elmaradt kártérítés

A rendszerváltozáskor még a legrealistábbak is azt hitték, hogy ha a demokrácia nem is hozza el automatikusan a jólétet, akkor is megkerülhetetlenné teszi a szabadságot. Azt a szabadságot, amelyet hazánk ’89-ben újraírt alkotmánya az egyén és a közösség jogainak széles körű szabályozásával garantál. Ha majd a magyar demokrácia rendszerváltozást követő első két évtizedét történelmi távlatból visszatekintve vizsgálják, akkor egyértelművé válik, hogy több mint másfél évtizeddel a rendszerváltozás után volt egy nap, amikor egy kormány – semmibe véve a jogszabályokat – a rendszerváltozás legnagyobb vívmányát, a jogállamot függesztette fel. Több mint egy évvel a történtek után is, politikai pártállástól függetlenül, minden demokratának emlékeznie és minden jó akaratú embert emlékeztetnie kell arra, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján tartott Fidesz-megemlékezés után történt és ami az ügyben azóta történik. Ekkor példátlan módon az állam nem csupán elmulasztott eleget tenni egy bejelentett és a rendőrség által tudomásul vett rendezvény kapcsán a gyülekezési jog biztosítására vonatkozó kötelezettségének, hanem a kormány politikai játékszerévé lefokozott, azonosító szám nélküli rendőrök a hatalom támogatásával tömegesen követtek el bűncselekményeket a rendezvényen részt vevő, a gyülekezés alkotmányos alapjogát békésen és törvényesen gyakorló állampolgárokkal szemben. Nehéz másutt példát találni arra, hogy jogállamban hasonló előfordulhatott volna. A legszörnyűbb mégis az, hogy a történtek eddig érdemben következmények nélkül maradtak. Miután az európai tiltakozást és elmarasztalást kiváltó rendőrségi fellépés kapcsán a hazai politikai viták kereteit nem a jogszabályok és az alkotmányos gyakorlat, hanem a kormányoldal hazugságai határozták meg, érdemes először tisztázni a jogi helyzetet.
A gyülekezési jog a véleménynyilvánítás szabadságából levezethető alkotmányos alapjog, amelynek gyakorlására a gyülekezési törvényben meghatározott kereteken belül mindenki jogosult. Az Alkotmánybíróság több határozatában részletekbe menően kifejtette, hogy a gyülekezési jog biztosításával kapcsolatosan az államot milyen kötelezettségek terhelik. A gyülekezési jog tartalma a tudomásul vett rendezvényre való eljutás és az onnan való eltávozás biztosítását is magában foglalja, amellyel kapcsolatosan az államnak aktív, tevőleges magatartási kötelezettsége áll fenn. Az Alkotmánybíróság 55/2001. (XI. 29.) sz. határozatában egyértelművé teszi, hogy „a gyülekezéshez való alkotmányos alapjog érvényesülése nemcsak az állam illetéktelen beavatkozásával, hanem mások, például adott tüntetést ellenérzéssel szemlélők, ellentüntetők és más rendzavarók ellenében is védelemre szorul. Más szóval az államot pozitív kötelezettségek is terhelik a gyülekezési jog érvényesülésének biztosítása érdekében.” Az Alkotmánybíróság a hivatkozott határozatban utal az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, amely szerint „a gyülekezéshez való jog magában foglalja azt a jogot is, hogy az állam biztosítsa: a jogszerűen tartott gyűlést vagy felvonulást mások ne zavarhassák meg”. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) sz. határozata megállapította, hogy az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására „nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről”. Az Alkotmánybíróság 55/2001. (XI. 29.) sz. határozata szerint „ebből következik, a hatóságnak szükség esetén akár erő alkalmazásával is biztosítania kell a jogszerűen tartott gyűlések lebonyolítását, illetőleg meg kell akadályoznia, hogy azt mások megzavarják”.
A konkrét eset kiindulópontja tehát nem a hazug kormányzati és rendőri vezetés egyetlen érve, nevesül, hogy a tudomásul vett rendezvénnyel egyidejűleg milyen más, be nem jelentett, erőszakos megmozdulásokra került sor. Hanem az, hogy a rendőrség a gyülekezéshez való alkotmányos alapjog biztosítására vonatkozó kötelezettségének nem tett eleget, sőt a rendőrségi törvény vonatkozó rendelkezését (1994. évi XXXIV. tv. 20. §.) megsértve, azonosító szám nélkül eljáró rendőrök a televízió- és fényképfelvételek tanúsága szerint tömegesen követtek el brutális bűncselekményeket. A „rend őreinek” egységesen törvénytelen fellépése, valamint az előre kitervelt és az országos rendőrfőkapitány jogsértő utasításán (16/2006. ORFK-utasítás) alapuló azonosíthatatlanság okszerűvé teszi azt a következtetést, hogy az állampolgárok alkotmányos alapjogait súlyosan sértő, erőszakos bűncselekmények százait megvalósító rendőri akció kizárólag politikai utasításra történhetett. A miniszterelnök azzal kívánt menekülni a jogi és politikai felelősség elől, hogy tagadta a rendőrség irányában fennálló utasítási jogát. Ezzel szemben a rendőrségi törvény értelmében a kormány a konkrét ügyben jogosult a rendőrséget a szakminiszter útján utasítani [1994. évi XXXIV. tv. 4. § (1) és különösen 5. § (1) a.)], továbbá a miniszterelnök alig egy hónappal korábban, a Magyar Televízió székházánál történt erőszakos események idején maga nyilatkozott úgy, hogy „utasítást adott” (egyes szám első személyben!) a rendőrségnek.
A hatalom azóta is a diktatúra eszköztárát alkalmazza: naponta kell szembesülnünk a kettős nyelv: a hazugságok és az elhallgatott igazságok furcsa egyvelegével. Míg az új országos rendőrfőkapitány már azt is megengedi magának, hogy a tavaly október 23-án történtektől elhatárolódva úgy nyilatkozzon, hogy „hadd ne minősítsem az elmúlt év rendőri fellépését – nem én álltam a szervezet élén, nem az én tisztem”, addig az irányítása alatt álló rendőrség meg sem kísérli, hogy a további tekintélyvesztést eredményező, jogalap vonatkozásában eldöntött kártérítési pereknek elébe menve anyagi jóvátételt nyújtson a barbár rendőrségi fellépés legalább azon áldozatainak, akik sérüléseik folytán a mai napig munkaképtelenek, és kilőtt szemmel vagy törött csontokkal, korábbi egzisztenciájukat elveszítve a mindennapi megélhetésért küzdenek.
Az említett ügyekben a rendőrség semmit nem nyer a halogatással. Azokban az esetekben, ahol a bíróság jogerős ítélete vagy – az azonosíthatatlanság folytán – az ügyészség megszüntető határozata egyértelműen megállapítja, hogy bűncselekmény történt, amelynek elkövetője rendőr volt, ott ez a bűnelkövető beazonosíthatóságától függetlenül alapot ad a rendőrség mint munkáltató polgári jogi – kártérítési – felelősségének megállapítására, legfeljebb a (vagyoni és nem vagyoni) kártérítés öszszegszerűsége lehet kérdéses. A rendőrség azonban még válaszra sem méltatja az áldozatok képviseletében írt ügyvédi felszólító leveleket, így évekig tartó peres eljárások után kamatokkal együtt lesz kénytelen közpénzből megtéríteni a bűncselekménnyel okozott károkat.
Összességében a 2006. október 23-i rendőri brutalitás mértéke és következmények nélkülisége alkalmas arra, hogy a jogállamba vetett közbizalmat megrendítse. A nyilvánosságra hozott adatok szerint a rendőrségi akció kapcsán 206 esetben indult büntetőeljárás (Ha hat rendőr ütlegel és rugdos egy embert, az egy büntetőeljárásnak számít!), ebből 39 esetben került sor vádemelésre, miután az ügyészség a maszkos, azonosító szám nélküli rendőr bűnelkövetőket ennyi esetben tudta azonosítani. A helyzet azonban még annál is szomorúbb, mint amit e számok tükröznek. Miközben ugyanis a Budapesti Nyomozó Ügyészség minden rendelkezésre álló eszközzel törekedett a közrendőrök azonosítására, addig egyáltalán nem folyik nyomozás arról, hogy milyen motiváció vagy utasítás alapján gondolták úgy a máskor általában törvényesen intézkedő rendőrök, hogy ezúttal büntetlenül követhetnek el bűncselekményeket. Vagy a kérdést másképpen megfogalmazva: józan ésszel feltehető-e, hogy a törvények betartására felesküdött rendőrök százai, több különböző helyen, egymástól teljesen függetlenül, egyidejűleg, véletlenszerűen intézkedtek soha korábban nem tapasztalt, törvénytelen brutalitással a védtelen és békés polgárokkal szemben? És vajon elképzelhető-e, hogy semmilyen összefüggés nincs e törvénysértő cselekmények és a felderíthetetlenséget eredményező, szintén törvénysértő azonosíthatatlanság között? Ma ezekre a kérdésekre csak három szervezet válaszol igennel: a kormány és a rendőrség, amelyek ezt állítják, és az ügyészség, amely pedig elhiszi. Pedig a pártatlan, okszerű, logikus és jogilag is szakszerű válasz csak az lehet: a rendőrök kizárólag utasításra cselekedhettek. Ha pedig az alapos gyanú fennáll, legalább olyan fontos érdek a felbujtó rendőri, illetve politikai vezetők felelősségének kiderítése, mint a közrendőrök felelősségre vonása. Ismerve a jelenlegi kormánykoalíciónak a hatalom megtartása érdekében bármire képes gátlástalanságát, nem biztos, hogy fellelhetők vagy akárcsak dokumentáltak az ilyen utasítások. Ugyanakkor szakszerűtlen és a politikai befolyás rémképét is felveti az a nyomozás, amelynek során sem az azonosító jelekkel kapcsolatosan gátlástalanul hazudozó volt budapesti rendőrfőkapitány, sem az azonosíthatatlanságot és így bűncselekmények felderíthetetlenségét törvénytelen utasításával lehetővé tévő akkori országos főkapitány kihallgatására nem kerül sor. Azt is tudjuk, hogy a kormányfő, illetve az illetékes miniszter október 22-én és 23-án több alkalommal találkoztak a rendőri vezetőkkel. Őket is indokolt kihallgatni arról, hogy milyen utasításokat adtak és milyen tájékoztatást kaptak. A miniszterelnök már úgyis szerzett némi rutint az ügyészségi kihallgatásokról.
Így állunk hát ma, és még nem tehetünk másként. 2006. október 23-a nem a szabadságot zászlajára tűző forradalom fél évszázados évfordulójának emléknapjaként, hanem az éppen 1956 törekvéseivel igazoltan létrejött jogállam fekete napjaként vonul be a nemzet jóérzésű polgárainak emlékezetébe. Több mint egy év után még mindig várat magára az igazságtétel, a kártérítés, a felelősségre vonás és a bocsánatkérés. Ez azonban nem maradhat így örökké.

A szerző jogász, egyetemi oktató