Félreértések országa

„Áll példás tisztán. Tiszteleg / a rendbetett vidék. / S az ország / S a nép?” (Illyés Gyula)

Nagy a baj. Valószínűleg sokkal nagyobb, mint azt eddig gondoltuk. Az egészségügy, az oktatás, a gazdaság szétverése után most már „szülötte” szavunkat is reformálni próbálja a kormányzati igyekezet. Nyelvünket, amely minden pártpolitikán túl legalább eddig összekötötte úgy-ahogy a magyarokat, határon belül és kívül. Erre utal legalábbis, amit legújabban tapasztalni a kormányzati kommunikációban. Mintha a kedves magyar szavaink, kifejezéseink egészen mást jelentenének a hatalomban levőknek, mint a népnek. A hangalak ugyanaz, de micsoda különbség az értelmezésben! Tudják, előfordul, hogy egy-egy szó kiejtve, értelmes magyarul is, meg mondjuk angolul is. Ha azt mondom: szőr, azt az angol is érti, igaz, teljesen más jut eszébe róla, mint a magyarnak. Ilyen „szőrökkel” van tele most a magyar politikai élet.
S itt már nem is a hétköznapossá vált kormányzati hazugságról van szó. Mert amikor azt hallottuk, hogy nem lesz gázáremelés, nem lesz vizitdíj meg tandíj, meg nagy a jólét, s a gazdaság, köszöni szépen, jól van, mindannyian tudtuk, de leginkább az, aki ezeket mondta, hogy ez közönséges hazugság. Gyurcsány, Veres, Lendvai és a többiek tökéletesen tisztában voltak nem csupán a valós helyzettel, de a szavak jelentésével is, amikor „nem bontották ki a valóság minden szeletét”. Azonban az egyszerű hazugság kevés lett, mert lebuktak, kiderült az igazság, s mára már a kutya nem hisz ezeknek. Kitalálták hát ezt az új nyelvet, ami látszólag ugyanolyan, mint a magyar, csak a fene se érti. Ezt az újmagyart ma még kevesen beszélik, felbukkanási valószínűsége azonban különösképpen megnő a kormányszóvivői tájékoztatókon. Nézzünk egy egyszerű példát. Legutóbb a vasutasok, pedagógusok stb. azért is sztrájkoltak, tiltakoztak, mert szerintük a kormány által tervezett társadalombiztosítási változtatások következtében rosszabb lesz az egészségügyi ellátás, s ráadásul valószínűleg nőnek majd a járulékok is, hiszen a magánbefektetők hülyék lennének betenni a pénzüket, ha nem remélhetnének némi hasznot ettől. A tőke, mint tudjuk, nem jótékonysági intézmény. A kormányszóvivő szerint viszont ez az egész félreértés. Az ő terveik szerint nem lesz nagyobb a járulék, s éppen hogy jobb lesz az egészségügyi szolgáltatások színvonala. A szóvivő egyenesen úgy érvelt, hogy „a kormány éppen azt teszi, mint amit a szakszervezetek kérni szeretnének, nyilvánvaló tehát, hogy valahol valami nagy félreértés történt”. Ugyanilyen félreértésnek nevezte a gazdasági tárca illetékese a vasúti szárnyvonalak bezárása elleni tiltakozást is, de sorolhatnánk a hasonló „félreértéseket” a kormányzati munka bármely területéről.
Túl sok itt a félreértés, ezért gondolom, hogy talán valami új nyelv alakult itt ki suttyomban, amiről a népnek elfelejtettek szólni. Mert azt ugye feltételezni sem merném, hogy ne mondanának igazat a jól fizetett kormányzati szájak. Hisz maga Gyurcsány többször kijelentette, hogy ők immár végérvényesen véget vetettek a politikai hazugságoknak, s csakis az igazat, a színtiszta igazat beszélik ezentúl. Az alapképlet tehát egyszerű: van itt sokmillió magyar ember, s velük szemben néhány tucat szintén magyar ember, akik, úgy látszik, tök hülyén állnak egymással szemben, mert egész egyszerűen már meg sem értik, mit mond a másik. A magánbefektetők beengedése a társadalombiztosításba az egyik számára azt jelenti, hogy jönnek majd a Rothschild bárók, akik puszta humanitárius célzattal teletömik a kasszát, s mindenkinek jó, sőt nagyon jó lesz; ugyanez a másik – a milliók – fejében pedig úgy jelenik meg, mint a régi történelemkönyvekből megismert, pocakos, cilinderes, a pénzeszsákján szivarozó tőkés, aki sunyin lesi, hogyan szedje ki az ember zsebéből az utolsó garast is. A vasúti szárnyvonalak, iskolák, posták stb. bezárása a kevesek értelmezésében örök virágzást és jólétet teremt majd a vidéki emberek számára, akik viszont azt gondolják minderről, hogy megint jól ki akarnak velük csellózni. A tandíj a kormányzati kevesek szerint nem egyéb, mint eszköz az esélyegyenlőség (!) megteremtéséhez, s ráadásul majd jelentősen növeli a felsőoktatás színvonalát is.
A vizitdíj is ugyanilyen kettős értelmezést nyert ma Magyarországon. Kevesek szerint sokkal jobb lett a magyar nép egészségügyi állapota pusztán attól, hogy meg kell fizetni azt a csekély háromszáz forintot, mert lám, máris kevesebben mennek orvoshoz, mint a díj bevezetése előtt – ergo egészségesebbek az emberek. A többség szerint viszont újabb szeg a koporsónkba az egész, a kórházi napidíjjal meg a volumenkorláttal és a többi reformintézkedéssel együtt. Túl pártpolitikán, ideológiákon, felekezeti hovatartozáson, nemi identitáson most már ez a kettős nyelv, ez a dupla értelmezési keret, ami leginkább megosztja az országot. Igaz, néhány tucat, talán egy-két száz ember áll szemben tízmillióval. Persze ez csak egy játék, értelmezési lehetőség, amelynek a valósághoz nyilván kevés köze van. A valóság ugyanis mindig sokkal egyszerűbb. A helyzet az, hogy értjük mi ezt az egészet nagyon is jól. Van itt néhány ember, aki gőgös világmegváltó szándékból, vagy valami titkos megbízásból, vagy esetleg puszta zavarodottságból ránk szeretne erőszakolni valamit, mert úgy gondolják, hogy náluk a bölcsek köve, az övék az egyetlen út és az igazság, a nép meg tűrje, de lehetőleg még mosolyogjon is hozzá, ha fát vágnak a hátán.
Mert van ám itt tényleg néhány kifejezés, amelyeknek az értelmét valóban nem tanulták meg ezek a dühödt (hamis) próféták. Ezeket ugyanis megérteni párt- és KISZ-iskolákon, maoista repülőegyetemeken nem lehetett. Az egyik ilyen kifejezés: demokrácia. Népuralom. Ez azt jelenti, hogy a népnek, ha úgy tetszik, a többségnek mindig igaza van. Még akkor is, ha egyébként nincs. Azt jelenti, hogy senki ember nincs a nép felett, senki nem tehet olyat az emberekkel, amihez ők nem adták a felhatalmazásukat, vagy amelyet ilyen nyilvánvaló módon elleneznek, mint a mostani „reformokat”. Nincsenek felkent királyok, sem Mózesek, akik kivezetik a tévelygő népet a pusztából az ígéret földjére. Ha Gyurcsánynak és korifeusainak százszor is igazuk lenne, akkor sem tehetnek úgy, mintha „ők adták volna e földet is alánk”. Meggyőzhettek volna persze bennünket, tízmilliókat az igazságukról. Idejük, pénzük fölösen volt már eddig. Nem sikerült. Hiába a százmilliós propagandafüzetek, a fizetett érvelők a médiumokban, a Mátyás királyként álruhásan – de azért jól szervezett operatőri haddal a közelben – a gallér mögé hajított pálinkák, a nagy párbeszédek, ma már világos: nemcsak csatákat veszítettek, de oda az egész háború.
S mint kiderült, az elmúlt másfél év sem volt jó semmire. Az ország ugyanolyan gazdasági csődben van, mint ahová éppen ők korábban juttatták. Egészen nyilvánvaló, hogy ezekkel nincs kilábalás a magyar válságból. Ennek a kormánynak mennie kell.