Igényesség és kultúra

Nem kell ma a kultúra. Ismerős ez a mondat, mintha úton-útfélen ezt hallanánk időtlen idők óta. De ki az, aki ezt mondja? A kereskedelmi tévécsatornák döntéshozói dehogyis mondják, csak teszik. Nem harangozzák be tisztességesen a művészfilmeket és a dokumentumfilmeket, amiket néha adnak, késői órán vetítik mindet, mondván, úgyse nézi senki.
Nem mondanak ilyet a multicégek sem, akik reklámjaikkal reggeltől estig vásárlásra ingerelnek, s akik néhány évig el tudták hitetni a magyarral, hogy hazafias kötelessége úgy fogyasztani, mintha már a kapitalista Kánaánban lennénk. Sőt, marketingeseik a kultúra Olümposzára festik föl cégüket, ha pár millióval támogatnak valami álkulturális divatbuzogást.
A politikus se kísérletezne ilyen mondattal, csak éppen a választások körüli tévévitákban már nem jön szóba a kultúra, mint súlyponti kérdés. Az állami pénzekből meg az igyekezetből nem jut arra, hogy az alkotás és a befogadó útját tisztességgel egyengessék, hogy valahogy összetalálkozhassanak. A politika a jól csengő kulturális neveket megpróbálja kisajátítani magának, a nevenincs szegénylegények meg kiszorulnak a székfoglaló játékból. A kultúra kétféle embere, az alkotó és a kultúra közvetítője az, aki nyíltan belemantrázza az éterbe, a diktafonba, ha teheti, hogy nem kell a kultúra.
Keserűségében, tehetetlenségében elhiszi, hogy a befogadónak, a hallgatónak, az olvasónak sem kell.
Én például szombaton este egy kisvárosi klubban, ahol a csilláron is lógtak, találkoztam az olvasóval. Ha már eljött, és nem kapcsolta be a tévét otthon, azt követelte, hogy ne kelljen olyan mikrofonos brekegést hallgatnia, politikát meg végképpen ne, amilyen a tévében megy reggeltől estig, hanem csak verseket, verseket, verseket olvassanak neki. Hogy megpihenhessen, hogy ringatózhasson, hogy találkozhasson a saját lelkével. Azt mondta az olvasó, hogy a költőnek ez a dolga, nem az, hogy kultúrpolitikázzon, meg hülye kérdésekre kényszeredett válaszokat adjon. Tanultam egy új szót is az olvasótól, azt, hogy médiapesszimizmus. Ez az új szó azt jelenti, hogy valaki annyira elégedetlen a médiával, hogy semmit sem fogad el, amit ott kínálnak neki, és kizárólag más forrásból szerez információt, művészi élményt. De azt is mondta az olvasó, hogy ő nem médiapesszimista, csak semmi különlegeset nem vár a médiától, nála egyenlő eséllyel indul a blogger, a helyi lelkes amatőr vagy az országos médiasztár.
Az olvasóval, az amatőr, kezdő vagy gyakorló alkotóval az is találkozhat, szóba is elegyedhet, aki fölmegy a világhálóra. Csak a Magyar Nemzet internetes oldalán például három fórum foglalkozik versekkel. Az egyikben az amatőrök biztatgatják egymást (ezernyolcszáz bejegyzés), a másikban (ötezer bejegyzés) a kedvenc verseiket küldözik egymásnak vagy a sajátjukat, s aztán ízlelgetik, meg is kritizálják, amit kapnak. A harmadikban megzenésített hazafias versek után érdeklődik valaki. De a magyar weben se szeri, se száma a honlapoknak, blogoknak, amelyeken alkotók csokorban vagy magukban kínálják műveiket, amelyek amúgy sose jutnának el az olvasóhoz. Akadnak, akik inkább saját olvasmányélményeiket osztják meg a többiekkel, mások csapatban fáradoznak a magyar irodalomkritika megújításán.
Vagyis legyömöszölve a mélybe, ott van most is minden és mindenki, aki és ami akár a felszínen is lehetne, kicsit jobb szervezés és kevesebb önsorsrontás esetén persze. De kérdezzük meg azt is, milyenek voltak azok az idők, amikor még úgymond kellett a kultúra? Azok az idők egyrészt a diktatúra idejére estek, és tudjuk, hogy a diktatúrákban jellegzetesen a művészet és főként az irodalom az a teherhordó állat, amelynek minden szellemi-lelki-közéleti-politikai terhet feldobálnak a hátára. Másrészt azok az idők még a magas kultúra uralkodásának a korában voltak, amikor még az volt a hiedelem, hogy a kultúrától az ember majd jobb lesz. A kultúra pszeudovallás volt, levezető szelep, önigazolás a magát megistenítő ember és a politikai rezsim számára. És a kultúra olcsó volt, a könyvek, a mozijegyek, a színházjegyek, a lemezek még egy vacsora árába se kerültek sokszor. A megélhetés meg szinte ingyen. És a kultúra könnyen hozzáférhető volt. Nem tették át fizetős, nem mindenhol fogható tévécsatornára, azon meg lehetetlen időpontra, nem radírozták ki a rádióból, nem üldözték ki a könyvesboltból, a Ki mit tud?-on nem beszélték le a nézőket arról, hogy a legszínvonalasabb produkcióra szavazzanak, mondván, hogy túl értékes, és ezért úgysem tetszhet mindenkinek.
A rendszerváltás idején különösen az írók, költők először örültek, hogy a málhás állat hátáról végre lekerültek a mázsás terhek. Vallási igénnyel mostantól mindenki forduljon az egyházakhoz meg a teológusokhoz, a politikával meg foglalkozzon a politika meg a politikai média, ők meg majd írnak szépet, emelkedettet, örök igazat. A sorok között mostantól nem lesz politikai üzenet, összekacsintás. Csakhogy a valóság már a kilencvenes évek elején megverte a fikciót: jobb dráma ment az utcán meg a parlamentben, mint bármelyik színházban. Mint valami pályázati győztes, meg is kapta a hátára majd az összes málhát a politika meg a média. A politikus lett a próféta, a pszichiáter, a költő, a filozófus, egyben a legfeketébb ördög is, meg vele a politikai újságírás, tőlük várt, nekik tulajdonított azontúl mindenki minden jót és rosszat. De hát azzal a sok mindennel akkor se bírtak volna, ha nem bízzák el magukat olyan rettenetesen.
A 2002-es választások után már évekig senki nem gondolta komolyan, hogy egy-egy újabb politikai botrány kipattanása megtisztulást hozhat a magyar közéletbe. A felszínre került disznóságok áradatából normális országokban egy is elég lett volna a kormányzat távozásához, némely pártok feloszlásához vagy gyökeres megújulásához, nálunk meg már azok is csak legyintettek, akiknek a bőrére ment a vásár. A baloldal belebékült a győzelembe, a jobboldal letört. Sokan elfordultak a politikától és a sajtótól itt is, ott is. Az újabb választások után az őszödi beszéd meg a vérbe fojtott tüntetések, nagygyűlések hoztak új politikai konjunktúrát, meg aztán persze a velünk, rajtunk, de nélkülünk végrehajtott „reformintézkedések” sora.
Csakhogy a politikai eufóriából, a politikai csodavárásból sokan kijózanodtak, ha máshol és máskor nem, a provokátorokban gazdag, felszalámizott Kossuth téri tömegben, vagy utoljára talán ez év tavaszán gázszámlájuk gondos átolvasásakor. Ezek az emberek nem egyedül a politikától és a politikai médiától várják immár a megoldást, közös sorsunk jobbra fordulását, hanem a saját szellemi készenlétüktől is. A saját nyugalmuktól, a saját lelki-szellemi erejüktől, a saját bölcsességüktől, s attól, hogy belül, a lelkükben tudnak előbb rálépni az útra, amely aztán egy érzékelhetően emelkedő Magyarország felé vezet. Ezek az emberek kisebb-nagyobb csoportokban gyűlnek, gyülekeznek, mint valami évekig elnyúló adventi ünnepen, nyitva van a szívük minden mélyről feligyekvő szóra, amire még legyintettek volna tavaly ősszel vagy akár négy éve. Ne mondja meg senki, hogy nekik mi nem kell, különösen az ne, akinek az a dolga, hogy adja.